Éppen Gödöllőn vizsgálgattam egy Honda Jazzt – nem árulom el, hol –, amikor egy ügyfelem jelezte, hogy talált egy kiváló vételt a fővárosban. Hazafelé menet útbaesett a telephely, úgyhogy jeleztem neki, hogy belefér a meló. Egyeztetett a kereskedővel, egy óra múlva már landoltam is a kereskedésnél. A cím nem volt ismerős, itt még nem jártam. Mivel a megbízóm még nem érkezett meg, úgy gondoltam, előre megyek és szerzek egy kulcsot az autóhoz.
A telepre beérve konstatáltam, hogy inkább az olcsóbb autókat részesítik előnyben: leginkább az egy – másfél milliós árkategóriából voltak itt eladó járgányok. A kereskedő épp az egyik autóban ücsörgött, szerelt valamit.
Köszönök, visszaköszön. Mondom neki, hogy mi célból vagyok itt, autót jöttem átvizsgálni. Mutatom is, melyiket, és kérem, hogy hozzon egy kulcsot, nekilátnék.
Néz rám, nem felel.
Kicsit néztük egymást, majd bement a tíz méterre lévő kis irodába. Na, gondoltam naivan, sínen vagyunk. Cirka öt-hat perc elteltével visszatért a kulccsal a kezében. Közben én már arra gondoltam, ki kell mentenem az irodából, esetleg mégsem értette, miért jöttem vagy elaludt, ne adj isten rosszul lett. De csak előkerült, viszont láthatóan gondterhelten. Végigmért még egyszer.
– Te még nem voltál itt, ugye? – ördögöd van, gondoltam.
– Nem – válaszoltam az igazságnak megfelelően.
– Mit szeretnél?
– Átvizsgálni ezt az autót – feleltem lassan, tagoltan.
– De miért?
– Mert a megrendelő, a leendő vásárló, aki mindjárt itt lesz, ezt szeretné.
– De miért?
– Mert kíváncsi az állapotára.
– De miért?
Ekkor rájöttem, hogy valószínűleg poszttraumás stressz szindrómában szenved, gyerekkorában gyakran hagyták egyedül, végtelenített Fluimucil reklámfilmeket nézve. Megsajnáltam, de hát a meló az meló, újra próbálkoztam.
– Elvileg nemrégiben telefonált az ügyfelem, az ő megbízásából vagyok itt – közben próbáltam elővenni a legszebb mosolyomat – ráadásul meg is beszélték, hogy lesz egy átvizsgálás.
– De miért? Jó az autó! – jelenti ki ellenkezést nem tűrve.
– De jó, akkor hamar végzek – örülök meg a hírnek, de érzem, hogy nagy a baj.
Sok a panasz a magadfajta átvizsgálókra itt a környéken – jegyzi meg, és már láthatóan mérges. Picit értetlenkedem, mi az, hogy a környéken? Mi a panasz? Hangosak, illetlenek? Gumit égetnek, fánkot rajzolnak? Zajonganak a lakótelepi játszótéren, elveszik Petike homokozólapátját?
De folytatja. A környékbeli kereskedőknek elege van az átvizsgálókból. Ez a duma viszont ismerős, hallottam már. És akkor rájövök, kivel sodort össze megint az élet. Minden bizonnyal ő volt (tippmixen 1.10-es odds), aki egy másik telepen, másik cégnévvel, másik telefonszámmal árulta azt a Skodát, amiről írtam már.
Akkor az átvizsgálás után felhívott – sajnos személyesen nem találkoztunk – és hosszasan ecsetelte, hogy mennyire alkalmatlan vagyok erre a munkára és miféle szakmai hibákat vétettem. Csak ugye emlékszünk, hogy egyéb hiányosságok mellett pl. olaj sem volt abban a szerencsétlen autóban. Másnap márkaszervizben vizsgálták át a hibátlan autót – amit én pofátlanul lehúztam – állítása szerint. Milyen lehet az általa választott szervizben az átvizsgálás? Vagy persze inkább ez sem igaz. Ő akart feljelenteni... persze üres fenyegetőzés volt ez is.
Viszont ez esetben, ha neki problémája van az átvizsgálókkal, akkor miért egyezik bele telefonon abba, hogy kijöjjön valaki? Később megnézem a hirdetéseit, mindegyikben szerepel, hogy BÁRKI átvizsgálhatja az autóit... de hát akkor miért írja le, ha mégsem?
Félreértés ne essék, én nem akarok minden autót átvizsgálni. Semmi gond nincsen azzal, ha valahol nem látnak szívesen, nem tetszhet mindenkinek a képem. De ezt a kamu nyolcvanas-kilencvenes évekbeli stílust felejtsük már el...
Nagyjából ennyi lenne a sztori, de az élet mindig gondoskodik arról, hogy legyen folytatás. Pár napja keresett meg egy ügyfelem, hogy szeretne egy átvizsgálást kérni egy kisautóra. Sajnos korábban volt már neki két lyukrafutás, de a másfél milliós kategóriában ez manapság nem ritka. A hirdetést megnyitva látom, hogy a fentebb említett jóbarátnál lenne a munka. Két sorban felvázoltam neki, miért is nem vagyok hajlandó kimenni az adott címre. Megértette, keresett és talált is máshol autót.
Azt kéne átgondolnia nepperünknek, hogy nekünk állapotfelmérőknek az az érdekünk és azért fizetnek, hogy a megbízónk vegyen egy jó autót. Sajnos az ő felfogásával csak azt látja, hogy pénzt kapunk a munkánkért. Mivel mindenki magából indul ki, a feltételezése szerint mi átvizsgálunk az ügyfélnek jó pár autót és lehúzzuk, „mer ebbe van a lóvé” – jelenti ki magabiztosan. Az általam megismert kollégáknál, ahogy nálam is, ez kizárt. Úgy gondolom, lehet – és kell is – az ügyfél átvágása nélkül dolgozni. Hiszem, remélem, hogy a kollégák nagy többsége is így tesz, mert ez az igaz út.
A kereskedő pedig biztosan rá tudja gyorsan melegíteni valakire az autót, hiszen úgyis annyira pörög most a piac...
Kövesd az AutoRevizort a Facebookon is!
