Hétfő reggel van, dobj be egy kávét, indítjuk a hetet, bekapcsoljuk a tűzijátékban kiégett agyi receptorokat, kezdünk: a KGFB hasznos, ha nem lenne, ki kellene találni. Az élet azonban a legváltozatosabb módokon tud kellemetlenkedni, miért épp a kötelező felelősség-biztosítás lenne kivétel?
A kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás (közismertebb nevén: KGFB) egy jól kitalált rendszer. Legalábbis papíron, hiszen kötelező megkötni, károkozás esetén rendezi a teljes kárt és szinte minden kárigényt kielégít. Ráadásul valamennyi autós biztonságban érezheti magát, mert azokért a károkért is helytáll a MABISZ (Magyar Biztosítók Szövetsége), amelyeket érvényes KGFB nélkül közlekedő sofőrök okoztak.
Sőt, az ismeretlen károkozók miatt bekövetkezett súlyos személyi sérülés vagy haláleset is "kompenzálásra" kerül az ún. Kártalanítási Számla terhére. Szuper, hát mi baj lehet?
A papíron, laborkörülmények között kiválóan teljesítő jogi konstrukciókkal egyetlen gond szokott csak felmerülni: alkalmazni kell őket a valóságban
Ugyanis számtalan károkozó autós tapasztalhatta már meg, hogy néha csak illúzió az "autós kárt okoz - a biztosító helyt áll helyette" elképzelés. A valóság sajnos néha még ebbe az - egyébként reálisnak tűnő - álomvilágba is képes betüremkedni.
Ilyen lehet az is, amikor az összetört autót gazdasági totálkárra veszi a biztosító.
Mi az a gazdasági totálkár?
Gazdasági totálkár esetén a biztosító nem a javítás-helyreállítás költségeit téríti meg a károsultnak. Ilyen esetben ugyanis a javítási-helyreállítási költségek a csereérték és a maradványérték közötti különbségnél magasabbak.
Például: ha egy ugyanolyan használt autó megvásárlása 10 millió forintba kerülne, az autó maradványértéke (roncsérték) 5 millió lenne, a számított javítási költség pedig 6 milliót tenne ki, akkor a gazdasági totálkár feltétele teljesül. Amiatt, hogy a javítási-helyreállítási költség (6 millió) több, mint a csereérték és a maradványérték (roncs értéke) közötti különbség, azaz ebben az esetben 5 millió forint.
Azt mondja a jogszabály: "Gazdasági totálkár esetén (...) a biztosító a gépjármű károsodás időpontjában fennálló forgalmi értékének maradványértékkel (roncsértékkel) csökkentett összegét alapul véve köteles megtéríteni a károsult kárát."
Az "alapul véve" kifejezés lesz itt a ludas!
A jogi szakzsargonban ez azt jelenti, hogy a számítások elvégzésekor ebből kell(ene) kiindulni, ez lesz az origó. Vagyis lehet annál több és kevesebb is a térítendő összeg.
A gyakorlatban viszont a biztosítók úgy értelmezik az "alapul véve" kikötést, mintha az azt jelentené: pont annyit kell fizetni. Ebből pedig komoly jogi bonyodalmak tudnak kerekedni, amikor a vétlen károsult nem pénzre gyúr, hanem az "eredeti" állapot helyreállítását prefereálja. Már ha tekinthetünk egy javított-újrafényezett autót eredeti állapotban lévőnek.
Magyarul: a károkozó telibe verte a jogait ismerő vétlen autóst, a biztosító pedig totálkárra vette a roncsot. A vétlen fél viszont megtartja a szeretett autót és megjavíttatja. Ilyenkor lesz egy szabad szemmel is jól látható eltérés a biztosító által kifizetett összeg és a javítás-helyreállítás tényleges költsége között.
És ezt bizony valakinek ki kell majd köhögnie. De vajon kinek?
Az autósok szerint: hát a biztosítónak! Ők viszont nem így látják, ami a kisebbik baj, ellenvéleménye mindenkinek lehet. A nagyobbik baj az, hogy
az egységes bírói joggyakorlat is úgy látja, nem a biztosítónak kell fedeznie a különbözetet
Az ilyen perek során azt tapasztalhatják az érintettek, hogy a biztosítók álláspontja szerint a károsultat nem a javítási költség, hanem a károkozás előtti forgalmi érték (ennyiért mennek a HaHu-n) és a maradványérték (roncsérték) különbözete illeti csak meg, a vétlen autós teljes kára pedig nem azonos a javítási költséggel.
Ráadásul a bíróságok még megfejelik ezt az okfejtést azzal is, hogy a KGFB törvény alapján a biztosító mentesül a további kártérítés alól, hiszen a törvény értelmében csak a példában szereplő ötmillió forintig kell helytállnia. Ha ennek eleget tett, további követelés vele szemben nem támasztható.
És itt jön képbe a Polgári Törvénykönyv (Ptk.)
Korábbi cikkemből bizonyára lesz, aki még emlékszik: a Ptk. kártérítési fejezete az ún. "teljes kártérítés" elvén nyugszik, vagyis a vétlen károsult valamennyi kárát és költségét meg kell téríteni. Ha a javítás-helyreállítás plusz egymillióba került a biztosító által kifizetett ötmillióhoz képest, akkor azt is.
Az a tény ugyanis, hogy valaminek a helyreállítása-javítása nem gazdaságos (kinek is, ugye?) még nem jelenti azt, hogy tilos lenne helyreállítani-javítani.
Amennyiben a vétlen autós úgy dönt, hogy megcsináltatja az autót, abban az esetben a teljes kára a valóságban és jogilag is hatmillió forint lesz. Márpedig így is dönthet a károsult, hiszen jogállamban mindent lehet, ami nem tilos.
Csakhogy - mivel a KGFB törvény alapján a biztosító már kilépett a kárrendezésből - csak a károkozó és a károsult maradt az egyenletben. Emiatt értelemszerűen a károkozó vétkes autós lesz kénytelen pluszban helytállni.
Magyarul: a biztosító kifizette a törvény szerinti összeget (ötmillió) és jogszerűen kilépett a sztoriból. A károsult viszont megjavíttatta a roncsot hatmillióért és kérné a maradék egymilliót a károkozótól. A Ptk. említett elve miatt pedig meg is teheti. Ha perre viszi az ügyet, nagy eséllyel megnyeri.
De akkor minek fizetik az autósok a KGFB-t?
- kérdezhetik jogosan az első sorban ülők! Mit mondhatnék mást: azért, hogy hatmillió helyett csak egyet kelljen elővarázsolniuk a farzsebükből.
A bírósági joggyakorlat szerint a KGFB törvény kárrendezési fejezete csak a biztosítóra vonatkozik, a károkozóra nem. A KGFB törvény szerint pedig a biztosítónak a tényleges veszteséget/anyagi kárt (latinul: damnum emergens) kell csak megtérítenie totálkár esetén, ami nem azonos a javítási-helyreállítási költségekkel.
Hovatovább, a bírói jogértelmezés szerint a biztosító felelőssége csak mögöttes a károkozóhoz mérten.
Mögöttes felelősség
A mögöttes felelősség olyan járulékos jellegű, másodlagos, közvetett helytállási kötelezettség, amely alapulhat szerződésen vagy törvény (pl: KGFB tv.) rendelkezésén. A mögöttesen felelős ugyanazon kötelezettség teljesítéséért felel, mint a főkötelezett.
Ilyen esetben a károkozónak tehát nincs választása.
A biztosító letudta a mögöttes felelősségét, őt már nem lehet emiatt perbe fogni. Így, ha a károsultnak javítási költsége van és igényli, akkor meg kell számára térítenie a KGFB által kifizetett és a javítás összege közötti különbözetet.
Hozzáteszem, hogy jogilag - a bíróság szempontjából különösen - ez így igazságos.
Hiszen milyen alapon kötelezhetnénk a vétlen károsultat arra, hogy engedje el a szeretett járgányát és nézzen helyette egy másikat? Arra hivatkozással, hogy a biztosítónak így gazdaságos, a károkozónak meg így kényelmes? Csúnya világot élnénk, ha ez lenne a felállás.
Itt nem az ún. „előszereteti értékről” van szó. Azt nyilván nem ismeri el a jog téríthető kárként, hiszen az érzelmi kötődés és preferencia jogilag nem értelmezhető. Ilyen esetben valójában a károsult részéről is a „gazdaságosság” mércéje kerül alkalmazásra.
Képzeljétek csak bele magatokat egy átlag magyar autós helyzetébe.
Van egy 18 éves dízel Passat-ja, használtan vette. Már eleve az is megterhelő volt (idegileg, anyagilag, mindenhogy), hogy megtalálja a megfelelő vasat és a nevére vegye. Kifizette a kezdő szervizt és az átírást is. Csak a szokásos: vezérlés, kuplung, kettőstömegű, fékek, olajak, szűrők, lengéscsillapítók, törzskönyv, forgalmi, eredetvizsga, illeték, stb. Cirka ötszázezer a szerelőnek, meg az államnak. Használta pár hónapig, megkedvelte, minden szuper.
Erre belerongyol az állatja a STOP tábla ellenére. Két ajtó, a küszöb és a hátsó sárvédő oda. A javítás nyolcszázezer lenne, a biztosító inkább gazdasági totálkárra veszi, és kifizet hatszázezret.
A vétlen károsult pedig elkezd számolni. Kezdeni kell valamit a ronccsal, mert a biztosítós értékesítésnél a saját eladás kedvezőbb pénzügyi eredményt hoz. Aztán megint elmegy két hete az autókereséssel, túrhatja a lefingott ravatalokat a neten. Ki kell vennie két nap szabit az ügyintézéshez, elporlad negyvenmillió idegszála, kereshet állapotfelmérőt, mehet az alkuszhoz KGFB ajánlatért, viheti eredetvizsgára, utána újra okmányiroda és átírás. A biztosító ezek költségét utólag, számla ellenében kifizeti (illeték, eredetvizsga, forgalmi, törzskönyv, regmatrica), de az elpazarolt szabadidőt és gyomorideget már nem. Vannak dolgok, amiket pénzben nem lehet kifejezni.
Mindezeken túl ott lesz az újabb kezdő szerviz, megint. Na meg azt sem garantálja senki, hogy az "új" autóval minden rendben lesz, nem jön elő rejtett hiba valamikor.
Ilyen helyzetben nem mondhatja azt a bíróság, hogy ez van, ilyen a rendszer, te meg így jártál, ezt kötelező választanod.
Közben a lezúzott autó műszakilag pöpec továbbra is, csak esztétikai sérülése van. Amivel a károsultnak alig lesz macerája, ha a javítás mellett dönt. Leadja a biztosító szerződött partner szervizébe, két hét alatt megcsinálják. A biztosító kifizeti (már ha kifizetné az egészet, ugye) a számlát, a károsultnak csak el kell mennie az autóért.
Na most, a fenti tipikus példa átgondolása után belátható, hogy a józan paraszt nem a csere mellett fog dönteni, hanem a régihez ragaszkodik, ha az autó menthető. Mert neki úgy lesz gazdaságos. Ez egy racionális költség-haszon elemzés a károsult részéről. Pont olyan, amilyet a biztosító is végez, mielőtt kimondja a gazdasági totálkárt. A bíróság pedig alappal mondja azt, hogy ha a biztosítónak jogában áll így mérlegelni, akkor a vétlen károsultnak hogy a fenébe tilthatnánk ezt meg?
Ennek semmi köze az előszereteti értékhez, ez sima matek.
Nevezhetjük ezt a helyzetet joghézagnak is, de szerintem itt egy komplexebb - helytelenül értelmezett és rosszul alkalmazott jogszabály miatt kialakult - problémahalmazzal van dolgunk.
Az egész helyzet rendezhető lenne azzal, ha az "alapul véve" kifejezést úgy értelmezné a biztosító és a bíróság is, ahogyan az nyelvtanilag helyes. Az "alapul véve" ugyanis nem azt jelenti, hogy "egyenlő." Hanem azt, hogy onnan indulunk ki, számításba vesszük az összes eltérítő körülményt és ahhoz képest állapítunk meg többet / kevesebbet, vagy akár ugyan annyit.
Nehéz egyetérteni az "alapul véve" kifejezés biztosítók és bíróságok általi (sajátosan leegyszerűsítő) értelmezésével egy olyan jogrendszerben, amely büntetőügyekben ismeri és alkalmazza a "középmérték" és a "súlyosító-enyhítő körülmények" jogintézményeit.
Középmérték
A középmérték a büntetési tétel alsó és felső határa összegének fele. Tehát egy kettőtől nyolc évig terjedő büntetési tétel esetén a középmérték öt év. Egy öttől tíz évig terjedő büntetési tétel esetén a középmérték 7,5 év. A bíróság azonban – megfelelő indoklás mellett – természetesen eltérhet a középmértéktől.
Ezt pedig az ún. "enyhítő- és súlyosító körülmények" értékelésével szokta megtenni. Ha előbbiek vannak túlsúlyban, akkor lefelé, ha utóbbiak, akkor felfelé térhet el.
Rejtély, hogy ez az analógia miért nem szivárgott még át KGFB kármegállapítás területére.
Persze, büntetőügyekben nincsenek gazdaságossági - megtérülési szempontok és profitot sem kell termelni...
Sokszor érzem úgy, hogy a jogalkotó alapos megfontolást követően, jól átgondoltan szabályozta a területet, de a pénzügyi szempontokat is mérlegelő piaci szereplők valahogy nem tudják magukévá tenni a jogalkotói szándékot. A vétlen harmadik fél meg csak utólag, a bíróságon tud valamit kikaparni magának.
Bár az is igaz a latin mondás szerint, hogy "A jog az ébereknek, s nem a szundikálóknak segít!"
