Ellopták a motorom, a Facebook népe megtalálta, aztán jöttek a közeteresek és megbüntettek

“Figyelj már bzdmg, nincs meg a motorom” - kiabáltam idegből Fruzsi barátnőmnek, akivel néhány másodperce még úgy léptünk ki belvárosi társasházam ajtaján, hogy polgári sétát teszünk a környéken ebéddel, cipészlátogatással, és némi ügyintézéssel a közös szabadnapunk alkalmából. Mondanom se kell, az ötlet abban a pillanatban szertefoszlott, amikor a házból kilépve reflexből a szemközti járdára pillantottam, hogy ellenőrizzem a motorom meglétét. A gyomrom ugrott egyet: a fehér Honda nem volt a helyén, a bulinegyed közepén.

Biztos nem is itt hagytam, hanem a rutinpályánál! - gondoltam, semmi vész, felszaladok és megnézem, hogy otthon van-e a bukósisak, mert ha nincs, akkor biztos csak elfelejtettem. De a sisak otthon volt. Kezdtem pánikba esni. Három és fél éve tárolom a Hondát ugyanazon a járdán - kormányzárral ugyan - és reménykedem, hogy a forgalmas hely és a millió térfigyelő valamelyest megvédi a rablóktól. De ezúttal nem védte meg, sőt a hülyék védőszentje, és a kamera sem. Három és fél évig működött a védelem - könyveltem el.

Lányos sétánk új irányt vett, a hetedik kerületi rendőrkapitányság felé. Közben azért beugrottunk ebédelni, de így már az sem volt az igazi. Két sült krumplit tologattam kedvetlenül a tányéromon, hiszen ki a fenének van étvágya ilyenkor? Nem sokkal később a rendőrségen épp egy szomorú hölgy érdeklődött előttünk, hogy mikor mehet vissza a garázdaságért előállított édesanyja dolgozni, illetve elmehet-e pisilni, amíg bent tartják.

Végül a rendőrök azt tanácsolták, hogy ha nem akarunk az őrsön ücsörögni még vagy három órát, inkább e-mailben tegyük meg a feljelentést. Akkor menjünk a cipészhez, ahogy terveztük, csak előtte ugorjunk vissza hozzám, hátha a szomszéd éttermek kamerája pont arra néz! - mondtam Fruzsinak lógó orral, aki konstatálta, hogy ez is séta, úgyhogy újra róttuk gyalog a kilométereket.

Végül a szomszéd étterem kamerájának felvételeit megvizsgálva jöttünk rá, hogy mindent néz, csak pont azt az egy sarkot nem, ahol a motorom volt. A túloldali bár tulaja pedig bűntudatba roskadt, mert - elmondása szerint - ő látott valakit este nyolc körül a motoromat piszkálni, de nem szólt neki, úgy gondolta, biztos valami ismerősöm. Végül a hely teljes személyzete biztosított együttérzéséről, plusz belém diktáltak egy ajándék kávét is, miközben mindenki a motorom ügyével foglalkozott. Köszönöm nekik!

Innentől még szomorúbban sétáltunk tovább, de már az Angyalföldön parkoló kocsim felé - hátha az még megvan jeligével. Jó, hát akkor legalább hazaviszlek - jeleztem Fruzsinak. Majd a már amúgy is elcseszett napunk burleszk fordulatot vett, és a harisnyanézegetéssel spékelt búbánat-borozás közepette vettem észre (én nem boroztam ám!), hogy az “ellopták a motoromat” posztom önálló életre kelt a világinterneteken.

Tudod, mi lenne az igazi? - kérdeztem Fruzsit - Ha most odaérnénk Angyalföldre, és a kocsim se lenne meg. :DD

Szakadtunk a röhögéstől, hiszen kínjában mit tehet ilyenkor az ember, sőt egész jól viseltem a dolgot, már-már elkönyveltem, hogy vehetek egy másik Hondát, ez van. Úgy voltam vele, hogy ráér akkor megdőlni, amikor majd otthon meglátom a sisakom és valóban felfogom, hogy nincs már motorom, ami egyébként a legkedvesebb útitársam volt három és fél éven át.

Nem sokkal később azt is elképzeltem, amint egy furgon rakterében Románia felé robog a fehér CBR, sőt talán egy darab sincs már egyben belőle, és ekkor már inkább sírásra, mint nevetésre görbült a szám. Mindeközben Fruzsi a gyász kilenc fázisáról tartott kiselőadást, és megállapítottuk, hogy még csak az elsőnél tartok, vagyis a tagadásnál, yeah.

Az autóhoz érve duplán örülhettem, hiszen a Jetta legalább megvolt, ráadásul 160 megosztásnál járt már a poszt, amit csak néhány órával korábban élesítettem. Oktatók, motoros csoportok, ismerősök ismerősei, csak úgy dőlt a kedves együttérzés, ami akkor és abban a helyzetben mindennél többet ért, ezúton is köszönöm.

Komment: "Szia, én ma láttam egy ilyet a Madách Imre téren két fa között. az volt a fura, hogy nem volt rajta rendszám." - bakker, ebben a városban nincs több ilyen motor, pláne tőlem két sarokra, ráadásul rendszám nélkül - gondoltam magamban, és máris padlógázzal tűztünk Fruzsival a Madách térre este kilenckor, pedig rég megígértem neki, hogy most már tényleg hazaviszem.

Nézd, hiszen ez az én motorom! - ordítottam az ír pub teraszán ülő összes döbbent vendég szeme láttára, amikor megláttuk a hanyagul letámasztott, meggyalázott, rendszámfosztott Hondámat.

Ott állt két sarokra a lakásomtól az eltéveszthetetlen Honda CBR, a fehér alapon kék csíkjaival, amit már a legutolsó kebabos is azonnal felismerne, hiszen bánatomban a fél kerületnek elhíreszteltem. Elővettem a kulcsot, majd lendületből józanított ki a valóság: a gyújtáskapcsoló szétbarmolva, benne idegen test figyel.

És most mit csinálok én ezzel? Csak nem fogom itt hagyni! Ezek után? - néztem kérdőn Fruzsira, aki közölte, hogy először inkább csak örüljek, és amúgy meg ehetnénk valamit.

Mindeközben már hívott is legkedvesebb motoros barátom, Balázs: "Te, láttam, mi van, odamenjek? Van szerszámkészletem!"

És választ sem várva elindult a szomszéd kerületből a szerszámkészlettel, a rendőrség pedig tíz percen belül megérkezett a söröző és az Örkény színház közé, hogy fejcsóválva állapítsák meg: a sztori valóban furcsa. Ők sem értették, hogy miért nem lopták el “teljesen” a rablók, ha már nekiálltak, ha pedig pihentetés volt a cél, azt miért a bekamerázott Madách tér közepén gondolták optimálisnak? - mindegy, a lényeg, hogy meglett.

A helyszínelés közben kiderült, hogy nem lett volna muszáj összefogdosni a motor összes négyzetcentiméterét, a kopók ugyanis minden elképzelésünkkel ellentétben komolyan veszik az ügyet, még ujjlenyomatot is vennének. Igaz, ezzel összefestékeznék a motort, amit aztán én takaríthattam volna le, úgyhogy annyira talán nem is sajnáltam, hogy erre végül nem került sor.

Továbbra sem értem, hogy mi volt a mesterterv. Ha egy részeg turista tolta el, minek kellett neki a rendszám is? Ha pedig valaki tényleg a lopásra készült, miért nem hozott egy furgont? Vagy lehet, hogy csak egy próbálkozó amatőr volt? De akkor miért pont a legjobban bekamerázott részen hagyta ott? - ezek azok a kérdések, amelyekre talán sosem lesz válasz.

A rendőrség a jegyzőkönyv felvételét követően távozott, Balázs pedig nekilátott a szétfeszített gyújtáskapcsoló bütykölésének. Fruzsi pedig - akinek még komoly gasztronómiai tervei maradtak aznapra - elugrott articsókás pizzáért.

"Egyél már! Egész nap alig ettél!" - nógatott, miközben fél kézzel próbálta intézni telefonján az aktuális magánéleti drámáját.

"Nem kell annyit enni" - idéztem nagyanyám legjobb fogyókúrás receptjét, miközben borzasztó hálás voltam a törődésért.

Mivel a motorok gyújtáskapcsolójához egyáltalán nem értek, pláne a beletört kulcs kibűvölésé nem a szakterületem, inkább hoztam a barátaimnak egy-egy italt a sarki kocsmából. Ha már itt állnak velem éjnek évadján és végigszívják mellettem a hihetetlen történetet, legalább a vendéglátásra ne legyen panasz.

Végül - miután a reszelő is beletört zárba - Balázs feladta a műtétet, sőt az eső is eleredt, de én mégis boldog voltam, mert a fantasztikus közösség visszaadta nekem legjobb útitársamat, a kék-fehér Hondát.

A fémdarab tehát maradt a zárban, mi pedig Balázs segítségével épp elkezdtük volna hazatolni a motort, amikor egy utolsó fotóra összeállás közepette felbukkant négy közteres. Elsőre megállt bennem az ütő: ezek azt hiszik, hogy most lopjuk a rendszám nélküli motort! - de hamar kiderült, hogy ők épp a bűnt üldözik közpénzen, és ezúttal az utcai sörfogyasztás nem maradhatott bírság nélkül.

Néhány perc zsörtölődést követően már ezen is csak röhögni tudtunk, hiszen ez végleg feltette a pontot a belvárosi történetre. Szívből örülök, hogy éberek voltak, és nem maradt büntetlenül a decens angoltanár botrányos köztéri tivornyája abban a kerületben, ahol minden delíriumos angol turista kedvére hányhat ordítva a kapualjakban, csak azt nem értem, hogy hol voltak akkor, amikor ellopták a motoromat, majd az utcán tologatták rendszám nélkül. Nektek is köszi! (ja, bocs, nemide)

Az örömöt viszont már nem sikerült tönkretenni, hiszen a Honda bár szétfeszített gyújtáskapcsolóval, rendszám nélkül, de legalább otthon pihen a három négyzetméteres belső udvarban, és újra megerősödött a hitem: mégiscsak tele van jó arcokkal Budapest.

Végül pedig a tervünk is összejött, sétáltunk egész nap.