A hidegháború szovjet lézertankjai, amelyek még ma is titkosak

A lézertankok fejlesztésének előzményei

A lézerfegyverek előnyei elméletben legalábbis, hogy nem igényelnek lőszereket, csak rengeteg energiát, és mivel a sugár fénysebességgel érkezik, nehéz kivédeni az ilyen támadást. Ez volt a vezérelv akkor is, amikor a hatvanas évek legelején az Egyesült Államokban megkezdték a lézerfegyverek fejlesztését.

A titkos amerikai projektről a KGB hamar tudomást szerzett, és mivel a szovjet tudósok is tisztában voltak a lézerfegyverek elméleti előnyeivel, az 1960-as évek második felében az oroszok is beindították lézerprogramjukat. A programot a szigorúan titkos asztrofizikai tudományos kutató- és gyártóközpontban kezdték el, ám több mint tíz évnyi kutatást és kísérletezést követően sem értek el igazán nagy áttörést. Az 1978-as évben az intézet élére kinevezték a tehetséges fizikust, Nyikolaj Usztinovot, aki egyébként a nagyhatalmú szovjet védelmi miniszter, Dmitrij Usztinov fia volt. Innentől felgyorsultak az események, ugyanis Nyikolaj Usztinov mindent megkapott ahhoz, hogy sikerre vigye a Szovjetunió addigi legnagyobb és legdrágább katonai fejlesztését.

Usztinov úgy gondolta, hogy nem a nagy energiájú lézerekkel kellene kísérletezni, mint ahogy például az USA-ban tették, hanem a kisebb energiaigényű, alig látható sugarakkal. Ugyanis az orosz tudós rájött arra, hogy az akkori technológiai színvonalon nem lehet olyan nagy energiájú lézert létrehozni, amely megsemmisíti az ellenséges célokat. Ezért az asztrofizikai intézetben úgy döntöttek, hogy a lézert nem az ellenséges harckocsik, illetve alacsonyan szálló légieszközök elpusztítására, hanem azok zavarására, elvakítására, illetve a kezelőszemélyzet retinájának elégetésére fogják használni, így az ellenséges járművek könnyű prédájává válhatnak a támadó szovjet hadseregnek.

Az első működő lézertank, vagyis a  Sztilet

Az elképzelések szerint első körben harckocsi alvázra szerelték fel a lézeres rendszert, amit egy toronyba építettek be a segédberendezésekkel együtt. Ez a megoldás egyszerűbbé, de főleg olcsóbbá tette a kísérleteket, mintha hajóra vagy repülőgépre szerelték volna a berendezést. Usztinov csapata tehát kidolgozta az alacsony energiájú szilárdtest lézert, amit az önjáró tarack, az Szu-100P alvázára szereltek. A lézertank prototípusa 1982-re készült el, a neve pedig a 1K11 Sztilet, vagyis gyilkos lett. A második prototípus még ugyanebben az évben elkészült.

A két Sztilettel lefolytatott kísérletek során bebizonyosodott, hogy a koncepció működőképes. Gondot csak az jelentett, hogy az 1K11 tornya függőlegesen nem volt mozgatható, ezért a légi célok ellen csak korlátozottan volt alkalmazható. Ettől függetlenül a szovjet hadsereg mindkét harcjárművet szolgálatba helyezte.

A továbbfejlesztett Gyilkos, vagyis a Bizakodó

Bár a Sztilet működött, de két probléma is volt vele. Az egyik szerint a légicélokat nehezen vagy egyáltalán nem tudta megcélozni, a másik pedig a hatótávolság volt: jó időjárási viszonyok között ez mindössze hat kilométert jelentett. Mivel a technológia sokat fejlődött a Gyilkos fejlesztése során, volt idő továbbfejleszteni a rendszert.

Az új lézerrel szerelt harcjármű már a ZSU 23-4 Shilka csöves, légvédelmi rendszer alvázára épült. A Shilkából kiszerelték a négy darab 14,5 milliméteres nehézgéppuskát és a helyére építették a lézervetőt. Az 1983-ra elkészült Szanguin, vagyis Bizakodó nem kapott típusszámot és csak egy darab készült belőle, de itt már mellőzték a bonyolult tükörrendszert és a hatótávolság is nyolc kilométerre nőtt. A Szanguin azonban gyorsan elavult, és ekkorra már egy teljesen új, nagyobb és erősebb lézertankon dolgoztak az intézetben.

Az 1K17 Szhatije, a tökéletes lézertank

A Sztiletnek és a Szanguinnak is volt egy nagy hátránya (valójában több is, de erről majd később). A problémát az jelentette, hogy a lézertankok egyszerre csak egy járművet tudtak elvakítani, ezért a kutatóintézet a 80-as évek közepén egy teljesen új, tökéletesített lézertankot kezdett fejleszteni. Az akkor új 2SZ19 Mszta önjáró löveg alvázát használták az lézerfegyverhez. Az 1K17 Szhatije, szabadfordításban Tömörítő tank prototípusa 1988-ra készült el. Itt már nem egy fénysugarat tudott kilőni a harckocsi, hanem tizenkettőt, így több célpontot is elvakíthatott egyszere. A két sorban elhelyezett hat-hat lézernek külön frekvenciája és belső vezérlőrendszere volt, így kevésbé volt érzékeny a zavarásra. A Szhatije elméleti lőtávolsága már tíz kilométer volt.

Az 1K17-esből kettő készült, mindkettőt rendszeresítette az orosz hadsereg 1991-ben. De 1993-ban már ki is vonták a csapatszolgálatból őket, mert üzemeltetésük költséges volt. Az összes megépített lézertankból a két utolsó maradt fenn az utókor számára. Az egyik Szhatije állítólag valahol a kínai határ közelében álldogál egy laktanyában borzasztó állapotban, minden berendezésétől megfosztva. A másik pedig a Moszkva melletti noginszki katonai múzeumban tekinthető meg, szintén teljesen megfosztva az összes lézeres kapcsolatos rendszertől.

Semmi sem tökéletes. A lézertankok pedig nagyon nem

A fentebb leírtak minden bizonnyal jól hangzanak, és felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy ha ilyen jól működtek, akkor miért nem terjedtek el ezek a lézertankok? Több súlyos probléma is adódott velük. Az egyik az, hogy az USA-ban pontosan tudták, hogy mivel kísérleteznek a Szovjetunióban, ezért a NATO országok már az orosz lézerfejlesztések közben megkezdték az ellenintézkedések kidolgozását. Ez elsősorban azt jelentette, hogy szűrőket szereltek fel az optikákra, amely hatástalanította az orosz lézert. A másik NATO taktika szerint pedig kidolgoztak egy olyan rendszert, amelynek segítségével egy összecsapás során elsőként a lézertankokat semmisítették volna meg, így hatástalanítva azok támogató szerepét.

De nem csak a NATO ellenintézkedései jelentettek problémát. A lézertankok fejlesztése hatalmas pénz- és erőforrást emésztett fel, miközben gyakorlati hasznuk nem igazán volt. Ugyanis csak és kizárólag szép és tiszta időben voltak használhatóak, párás, poros, füsttel teli környezetben és rossz időjárási körülmények között teljesen használhatatlanok voltak. Mindezt tetézte, hogy borzasztó bonyolultak voltak, emiatt sűrűn meg is hibásodtak.

A harckocsi alvázra szerelt lézerek egyértelműen nem váltak be, azonban Usztinov csapatának kutatásai nem a kukában landoltak, azokat felhasználták a hajókra és repülőgépekre szerelhető lézerek fejlesztésénél. Katonai lézereket ma is fejlesztenek az oroszok, épp ezért az összes 70-es, 80-as évekbeli lézertankkal kapcsolatos dokumentáció napjainkban is szigorúan titkos besorolás alatt áll. De ettől függetlenül nem kell attól tartanunk, hogy Oroszország több ezer lézertankkal rohanja le Európát, hiszen ezek a járművek a gyakorlatban használhatatlanok.