A nő vezet, a férfi belebeszél - jó ötlet ez?

A vezetéshez mindenki ért, ráadásul a másiknál jobban, ezért fantasztikus táptalaja a kompetenciák bemutatásának, a lelki és hatalmi játszmáknak, lányok, asszonyok, anyák megalázásának. Hiszen ez legfőképpen, de persze nem kizárólag a férfiak szokása, akik sokszor ellentmondást nem tűrően utasítgatnak a jobb egyből, ha valamit másképp csinálnának, majd folytatják ezt egyre hangosabban. Hosszú távon ez a szüntelen beugatgatás nemcsak a kapcsolatokat, de az elszenvedők önbizalmát is rombolja, akiknek egy idő után már semmi kedve vezetni.

Jajjj vigyázz már, hát nem arra megyünk, nem arra jobbra, a másik jobbra, hányszor elmondtam, hogy nem bírja a motor, tedd már négyesbe, hú, ott az az idióta köcsög elöl, most nézd meg, iiigen, nagyon jó, a harmadik kijáraton menj ki, a hülye segg biciklisnek is muszáj itt kóvályogni, előzd meg, most, na most, taposs bele, na, gyerünk már, hát éjfélig nem érünk oda, ha itt szarakodunk a kamion mögött, hú, na végre, ahaa, itt fel az M6-osra. Ezt kíséri a sziszegés, a pofavágás, a látványos kapaszkodás, na meg a padlótaposás is.

Nem véletlen, hogy a női újrakezdő tanítványaim kevés kivétellel szinte mind azért hagytak fel a vezetéssel, mert férjük, barátjuk, apjuk, bátyjuk rendszeresen veszekedésig fajuló megjegyzéseket tett a vezetésükre. Volt, akinél csak atyáskodva jót akartak, de akadt, akinél tényleg a lehülyézés, megszégyenítés volt a cél, viszont mindkettejük történetében közös, hogy a fent idézett beszólásokat kivétel nélkül megkapták.

Ők traumatizálódtak

Nem is csoda tehát, hogy néhányuk ma már egyenesen retteg a biztonsági szempontból szinte ártalmatlan lefulladástól, vagy kétszázas pulzusig idegesítik magukat, mert szégyellik, ha nem sikerül nagyon gyorsan leparkolni. Mindezalatt nem marad figyelem a tényleg fontos dolgokra, mert az ideges sofőr a stressztől szétesik, és nem tud jól teljesíteni ott sem, ahol nyugodtabb légkörben egyébként gond nélkül tudna.

Nyilván akadnak kivételek, amikor az utas valóban nem érzi magát biztonságban, de ilyenkor szólni teljesen más, mint a folyamatos, kéretlen és egyre erőszakosabb utasítgatás, a sofőr kompetenciáinak megkérdőjelezése, felnőtt döntéshozatali képességének és működésének teljes aláásása még akkor is, ha ezt a szenvedő alany a hétköznapok során – például a konyhában – már megszokta.

De mit mond erről a szakember?

Magyar Eszter klinikai szakpszichológus szerint a vezetés nem csupán rutint, hanem aktív figyelmet és koncentrációt igényel. Az utasok által tett megjegyzések, különösen a negatív kritikák, ronthatják a sofőr figyelmét, pszichés állapotát és teljesítményét, ami szorongáshoz és stresszhez vezethet. Ez a stressz rontja a vezetési képességeket, ami ördögi körhöz vezet. Hosszú távon a negatív megjegyzések és sztereotípiák befolyásolhatják a sofőr önértékelését, például nőknél a "női sofőr" sztereotípia megerősödéséhez vezethet. Egy ausztrál tanulmány szerint azok a nők, akik negatív sztereotípiákat hallottak, kétszer nagyobb valószínűséggel okoztak balesetet egy szimulátoros teszt során.

Vagyis tisztán látszik, hogy a belevau kontraproduktív, a megoldás biztosan nem ez.

Hanem mi?

Ha tényleg azt érzi az utas, hogy a sofőr bizonytalan, és ő sokkal jobban tudná, akkor vegye át a volánt, és vezessen ő. Vagy, amennyiben ez nem lehetséges, mert mondjuk ivott, akkor maradjon csendben, uralkodjon magán és örüljön, hogy valaki legalább elviszi. De ha mindenképp tippeket adnánk, lehet előtte engedélyt kérni, hiszen enélkül navigálni sem illik, mégis sokan megteszik. Azt sose tévesszük szem elől, hogy a vezetés egyszemélyes projekt, nem csoportmunka, az utas ne szóljon a vezetésbe, hiszen minden felelősség a sofőré.

De a túloldal is hibás

“A férjem nélkül nem tudok vezetni, nekem meg kell mondani, hogy merre menjek!” – találkozom sokszor az érvvel, ami legalább annyira nincs rendben, mint a vezetésbe beleszólás. Ezek a sofőrök sokszor a könnyebb utat választják, és korlátlanul hagyják magukat irányítani, ezzel mintegy felmentve magukat a felelősség terhe alól. Vagyis sok esetben kétoldalú játszma ez.

Az utasnak ugyanakkor számos joga van, tud segíteni vezetés közben: megmondhatja, jó-e a hőmérséklet (kezelheti a klímát), mikor kell pisilnie, zavarja-e dohányzás, evés, zene, kutyaszőr, vagy ha nem érzi magát biztonságban, rosszul van az éles kanyartól, esetleg fél, ha túl nagy a sebesség. Sőt, joga van beszállás helyett a gyaloglást is választani, ha nem bízik a sofőr képességeiben.

De mi van a férfiakkal?

A férfi sofőrök egy része magától értetődőnek tekinti, hogy az ő vezetésébe ne szóljanak bele, még veszély esetén se, hiszen ők ismerik az autót, magukat, a határaikat, és ezt ki is kérik maguknak. Aztán beállnak az előttük haladó seggébe az M7-esen, a család meg kapaszkodik mögöttük, ahogy csak tud, az asszony meg nem mer szólni egy szót sem. Pedig milyen üdvözlendő lenne, ha nők tömegei mondanák férjüknek, hogy ide figyelj, szívem, amíg így utazunk a családi nyaralásra, addig az lesz, hogy én meg a gyerek felszállunk a vonatra, Siófokon találkozunk, pá. De ez sajnos csak utópia, többek között azért is, mert félő, hogy lennének, akik inkább a biztos halált választják, mint a MÁV-ot.

Összességében az a véleményem, hogy akinek a vezetői tudásában nem bízunk meg, mert bizonytalannak érezzük, vagy folyton eltéved, amellé inkább ne üljünk be. De ha már beültünk, és az autó elindult, onnantól a kéretlen beleszólogatást hanyagoljuk, mert azzal csak ronthatunk a helyzeten.

Aki pedig úgy érzi, hogy tényleg nem vezet stabilan, annak sajnos nincs jobb út: tanuljon meg. De fontos, hogy ne olyan családtaggal gyakoroljon, aki garantáltan lekezelő megjegyzéseket tesz, mert a stressz hatására a már megszerzett tudása is jelentősen romolhat, ez pedig végül veszélyes is lehet. Inkább vegyen plusz órákat hivatalos oktatóktól.

Ti hogy vagytok ezzel? Zavar? Segít? Feldühít? Vagy imádtok beszólni az asszonynak?