Ezen a napon 15 rendőri ellenőrzést látunk, ebből egyszer megállítanak. Kérdés: English? A tekintetemből olvasva választ sem várva int, menjünk. Az albán rendőrség jórészt új VW Polókkal közlekedik. De hogy világos legyen, a rendszámon is szerepel a Policija. A motoros rendőröknek régi Moto Guzzi Nevadájuk van. Tiranától Durresig vezet Albánia egyetlen autópályája kb. 30-40 kilométer hosszan. Igaz, szigorú figyelmeztetés van a szabályok betartására - még trafipaxot is látunk -, de ez nem zavarja a helyieket, hogy a rakott szénásszekérrel a leállósávban szembe közlekedjenek. Az út menti házak kapui természetesen az autópályára nyílnak.
Durres. Nyüzsgő tengerparti város, hatalmas kikötő. Van egy amfiteátrum a város közepén, úgy találták meg, hogy egyszer csak valakinek eltűnt a gyümölcsfája. Elkezdték keresni, ekkor kiderült, hogy a házak alatt római létesítmény van. A tengerparti sétányon céllövölde. Vagyis egy rongy, és néhány céltábla, oda kell lőni. Ha sikerül, nem teszünk kárt a járókelőkben. Vadonatúj, 4 csillagos szállodába csekkolunk be. Hotel Vivas, ablakkal a tengerre, 40 euró, természetesen reggelivel. Itt sorban épülnek a gigantikus tengerparti hotelek, profi éttermek, és most még nagyon olcsó.
Durrestől dél felé megyünk. Fier. Tengerparti város, itt van Apollónia (a görögök alapították ie. 588-ban), de elég nehéz megtalálni. Egyedül sétálgatunk a római romok között. Az őr az 500 lekes belépődíj kifizetésére átadott 5000 lekessel eltűnik. Hatalmas területen kóválygunk, de megkeres a visszajáróval. Pedig én már azt hittem, bebuktuk. Örökre megtanultam, milyen becsületesek, és nem csalódtam később sem.
Felszín
Bár Albánia elég kis ország - 28 750 km 2 -, de meglehetősen változatos. Egyik oldala hosszú tengerpart, ennek felső része az Adriai-tengerhez kapcsolódik, az alsó harmad a Jón-tengerhez. Van tó is gazdagon, köztük hatalmas is, mint az Ohridi, és folyó, no meg az Albán Alpok, aki síelni szeretne.
A térkép erre mutatja az egyetlen piros színnel jelölt utat. Jogosan feltételezzük, hogy valamiféle főútvonal. Rrogozine-től autópályaszerűség, aztán egyre brutálisabbá kezd válni. Llogara Pass, így hívják azt a nagyon szerpentines a tengerparton kanyargó hegyi hágót, északról dél felé vezet, Vlorából Saranda felé. A szerpentineken már inkább csak egy poros ösvényen haladunk. Az útszéli, egyoszlopos, ősi benzinkútnál a bácsi a hátsó szélvédőn a porba írja, már csak 25 km, és jön a sztráda. Haha.
Közben lekanyarodunk Porto Palermóhoz. A tengerbe nyúló kerek szigeten Ali Tepeleni pasa erődje áll, valami nőcskének építette. Bolyongunk a sötét, elhagyott erődben, amikor az egyik oszlop mögül előbukkan egy ember, és azt mondja, 100 lek, aztán eltűnik. Honnan került elő, a fene tudja, de az útikönyvben is ez az ár van megjelölve. Látunk egy tengerparti sziklabarlangot, előtte őrhajó. Az oroszoknak volt a környéken tengeralattjáró-bázisa. Ennek ellenére a víz ragyogó tiszta, a hely mesebeli.
Haladunk dél felé. Szemben már látszik Korfu, és elérünk Saranda kikötőjébe. ATM automatát mindenhol találunk, de Sarandában olyan az automata, hogy választani lehet, albán lek vagy euró. Ha már oly közel, szívesen átrándulnánk Korfura is, de nem lehet. Onnan jönnek hajók turistával, megvárják, míg körbenéznek, aztán húznak vissza. A régi albán hajózási rendeletek szerint Albániából nem mehet hajó. Vicces. Éjszaka a mulatozás áthallatszik Korfuról.
Másnap még mindig nem elég, irány tovább az ország legdélibb csücske, Butrint. Antik város, az egész félszigetet nemzeti parkká nyilvánították, az UNESCO-világörökség része. A legenda szerint a trójaiak alapították. Az antik görög, majd római romok mellett ókeresztény keresztelő templom is van. 1000-ben itt volt a bizánci püspök székhelye, volt velencei tulajdonban, aztán Ali Tepelenié, majd a törököké 1913-ig. Legalább fél nap nézelődés, az útikönyv megint jó szolgálatot tett.
Eddigi megpróbáltatásainkat fokozandó próbálunk a térkép szerint alsóbb rendű útvonalon haladni. Térkép egyébként kapható Albániáról, de az általunk vásárolt három kiadvány köszönőviszonyban sincs egymással. Van egy amerikai kiadású, ami úgy-ahogy fedi a valóságot, de ennél sem szabad bedőlni az utak színezésének.
Butrinttól komppal megyünk át az öblön. Véletlenül 2000 leket adunk 200 helyett, de a kompos értetlenül visszaadja. A murvás út egy idő után egyre kövesebb. Ésszel kell közlekedni a sziklák közé vájt úton. Tényleg jó ötlet volt a motorvédő lemez. Aztán minden átvezetés nélkül profi betonút van alattunk. Hihetetlen.
Megint csodás tájak következnek, felkeresünk egy erdei forrást, a Kék Szemet, amit ötven méter mélységig tártak fel, és különféle legendák szövődtek köré. Délutánra egy csodás kisvárosba, Gjirokastrába, más néven az ezer lépcső városába érünk. Múzeumváros erődítménnyel, fegyvermúzeummal, lelőtt kémrepülővel. Itt áll Enver Hodzsa szülőháza, amit egyszer már felrobbantottak, de mára mint néprajzi múzeumot felépítették. Az idegenvezető néninek szólnak a szomszédok, aki otthon hagyva a mosást megmutatja az épületet. Itt kapjuk a drótot, hogy alhatunk egy hasonló, tipikusan albán házban, rövid keresés után meg is találjuk.
Kedves olvasó, ne lankadjon! Ígérem, belehúzok, és nem részletezem, milyen ikonokat láttunk Beratban, a másik nagy múzeumvárosban.
Körülbelül itt fogyasztjuk el az első valamit az otthonról hozott élelemcsomagból. Ezt a hülyeséget, végigcipeltünk vagy tíz zacskó levest és még ki tudja hány konzervet. A tartalék üzemanyagot is hazahoztuk, egyedül a magyarok nem akarták beengedni, hiába bizonygattam, hogy még Szekszárdon tankoltam. Szóval étterem van dögivel, és PICA - pizzéria - minden faluban. A nemzeti eledel, a burek nekem nem ízlett. Az árak a hazai áraknak megfelelőek, kicsit talán olcsóbbak.
Következik Elbasan, a hatalmas ipari város, ami, ha jó tudom, focicsapatáról híres, majd jön Korca, ami az alkoholról. Korca régi karavánúton fekszik. Ma is kereskedőváros üzemelő szerájjal, kicsi lengyelpiac-beütéssel. Itt a Grand Hotelben aludtunk, ketten 30 euróért. Külön ember vigyázott a kocsira.
30 km-re van a görög határ, amit Kapshice-nél lépünk át. A görögöknél nem sokat időzünk, inkább a kiírások szerinti Jugoszláviának tartunk. Már a határon feltűnt, hogy a macedón rendőrautó a Chrysler Stratus. Itt már nappal is világítanak az autók, a motorosok nem viselnek sisakot, és vége a nyugalomnak: megy a száguldozás. Egy Matiz hegynek fel hasít el mellettünk.
Ohridba érkezünk. Városka a hasonló nevű tó partján. Nyugat Jeruzsáleme, a gyöngyhalászat és az ezüstcsipke városa. Ókeresztény templomok, római kori amfiteátrum, mecset is van többféle, minden vallás képviselteti magát. Óriási élet, nyüzsgés, buli, zenés-táncos szórakozóhelyek. A szállodaárak is magasabbak, de itt is megúsztuk 40 körül. Az útlevelet a hotelben elveszik, mert viszik a rendőrségre lejelenteni. Erről kis cédulát is kapunk.
Reggel Skopje felé rátérünk az autópályára. 20-30 km-enként kell fizetni 4 eurókat. Skopjéig négyszer. Ha már semmi durva nem volt Albániába, úgy határozunk, nézzük meg, mi a helyzet a háborús övezetben. Irány Koszovó. Azonnal kis probléma a határátkelőhelyen, ide nem elég a nemzetközi gépjárműbiztosítás, 50 euróért vennünk kell egy speciális háborús biztosítást.
A szerpentinen katonai konvoj mögött haladunk. A militarista jelenlétet táblák is jelzik, kígyók egyenesen, harcsák jobbra, sasok balra. Pristinában megálltunk pizzázni, úgy néztek ránk, mint az ufókra. A pizza olcsó és jó, bár inkább melegszendvics. Elég szerény a turistaforgalom, a parkolóőr még pénzt is elfelejt kérni. Aki külföldi, az katona.
Az út mellett koszorúk, emlékhelyek, mindenhol építkeznek, mégis szomorú hely. Podujevónál tábla várja az SFOR-erőket, hogy eddig és ne tovább. Borzalmas szögesdróthálók között érünk egy határőrségre. Kicsit csodálkozunk, mert úgy tudtuk, eddig is Szerbiában vagyunk. A határőr mindenáron szerb bélyegzőt keres útlevelünkben, de amit a kosovói határnál adtak, nem elég neki. Miközben a szerb határőr behamuz a kocsiba, közli, hogy itt aztán nem megyünk át, az tuti. Visszafordulunk. Koszovóban kérdezik, hogy mi van, nem engedtek át? Mondjuk, micsoda kedves emberek vannak arra, ők meg csak megerősítenek, hogy ez politika, mi meg megszívtuk. Inkább hagyjuk ki a szerbeket, menjünk Bulgáriának, majd Romániának. Szívem szerint azt is tenném, 80 km helyett 250-et vagyunk kénytelenek kerülni. Az út egyetlen rossz tapasztalata.
Vissza Skopjébe, majd Miratovácnál lépjük át immár a békés és hivatalos szerb határt. Belgrádig jutunk, éjszaka bedőlünk a Serbia hotelbe - 50 euró 2 főre. Reggel az út legjobb reggelije vár. Röszkénél 40 percet kellett várnunk, hogy hazaérjünk. Építik az új határátkelőhelyet.
Biatorbágytól Biatorbágyig 3790 km volt a teljes kaland. Az átlagfogyasztás 10 liter körül alakult, a tíznapos út kettőnknek evéssel, alvással, benzinnel kb 300 000 forintba került. Hazahoztunk minden alkatrészt és minden ételt, még a benzint is. A fék gumipókozásán kívül semmi gond nem volt, talán ha az előkészületeknél erre jobban odafigyelünk, nem lett volna ez sem. Egy baj azért mégis akadt: nem láttunk mindent, úgyhogy még egyszer el kell menni, de most már motorral.
