Az egyiknél, amiről valósággal ordított, hogy korábban alaposan össze volt törve (a hátsó két ülés más színű volt, látszott az újrafényezés, a lökhárító lógott) kíváncsiságból megkérdeztem az Oakley napszemüveges, aranyláncos kereskedőt: Nagyon össze volt törve? A másodperc tört része alatt felmérte, hogy engem nem fog átverni, ezért zseniális riposzttal mentette a menthetetlent: Össze volt törve? De szépen megcsinálták, nem?
Bánatosan kullogtam haza, és folytattam a keresést. Egyszer csak találtam valamelyik oldalon egy három éves, ötvenezret futott, magánkézben levő benzines példányt. Magyarországon vásárolták, az itthon kapható legjobb felszereltséggel, téli gumikkal, tolatóraddaral, ülésfűtéssel, kihangosítóval és néhány felesleges extrával (pl. hátsó ablakspoilerrel vagy a hét ülés miatt nem használható csomagtérhálóval) stafírozták ki.
Azonnal tárcsáztam.
A kocsit a Pasaréti út egyik mellékutcájában lehetett megnézni. Értik ugye? Politikailag ugyan egyáltalán nem korrekt, a gyakorlat által mégis igazolt előítélet, hogy a drágább környéken lakók nem a kocsi karbantartási költségeinek megspórolásával tartják a balanszot a családi kasszában. A kárpitokat egyenletes csokoládé- és morzsabevonat borította, a padlón a játékok szerteszét voltak szórva, úgyhogy még mielőtt az eladó mondta volna, én már tudtam: a Toyotát a feleség használja.
A szervizkönyv makulátlannak látszott, az ár kicsit magasabb, mint a piaci átlag, de az állapot szinte tökéletes. Azért csak szinte, mert a műszerfalon világított az engine check visszajelzőfény, a fényezésen néhány apróbb karc éktelenkedett, és mi után egymás kezébe csaptunk, az eladó két mondat közt halkan meggyónta, hogy a rakodóajtót és még egy elemet valamilyen sikertelen parkolási manőver után újrafényezték.
Itt akár két aláírással és a kulcsok átadásával be is fejeződhetne a történet, de nem így alakult. Az eladó ugyanis korrekt módon megígérte, hogy a márkaszervizben kitörölteti a check engine lámpa világítását okozó hibakódot, amit az utólag beépített indításgátló helytelen kezelése idézett elő. Én mellesleg gyűlölöm az ilyen utólag beépített szerkezeteket, előbb-utóbb mindig valami nagyobb galibát okoznak, és ezek leginkább a horvát tengerparton, tetőig megrakva, családdal szoktak bekövetkezni. Mindegy, gondoltam, ha már benne van, hát benne van, vigye el szervizbe, csináltassa meg, aztán meglátjuk.
El is vitte. Egy kicsit kotlottak rajta, mert a feladat korántsem volt olyan egyszerű, amilyennek látszott. Végül hosszas kísérletezgetés után sikerült megoldani a problémát, és megbeszéltük a találkozót.
A szerviztől hat kilométert baj nélkül futott a Toyota, aztán újra kigyulladt a lámpa. Úgyhogy az átadás elmaradt, és a kocsi visszakerült a műhelybe. A szerelők mindent megpróbáltak, de a helyzet egyre rosszabb lett, a végén már nem is lehetett feltölteni a szoftvert a motorelektronikára. Ekkor mondtam azt, hogy operálják ki az átkozott indításgátlót, és állítsák vissza a gyári állapotot. Úgyhogy a halott vezérlőegységet kicserélték, az indításgátlót kigyomlálták, a szoftvert feltöltötték, és azóta a Toyota azt teszi, ami a dolga.
Csak megy, megy, megy és megy.
Hogyan? Azt is elmondom majd.
Életem leggyorsabb autóeladása
Pang az autópiac, sírnak a használtautó-kereskedők, és igazuk is van, nem könnyű ma megszabadulni egy kocsitól. Még akkor sem, ha viszonylag népszerű modellről van szó. Feleségem Fiat Puntóját például hónapokig árultuk, míg végre elvitte valaki, pedig ápolt, jól felszerelt, népszerű színű autó volt, kedvező áron és töretlenül. Ezért is izgultam egy kicsit, amikor a Toyotát megtaláltam: vajon mennyi idő alatt tudom majd elsütni a Focust?
Az én használtautó-eladási stratégiám mindig ugyanaz. Megnézem a Képes Autó Expresszben és a használtautó.hu-n, hogy az adott típus adott évjáratáért mennyit kérnek, majd az alsó határhoz közel lövöm be az árat. A kedvező összeg aztán vonzza az embereket, mint legyet a méz, ha pedig ott vannak, már nem nagyon akarnak alkudozni a garázsban tartott, jó állapotú kocsi láttán. Aki sokra tartja a kocsiját, fel sem hívják, ha pedig felhívják, sokat akarnak alkudni. Az eredmény tehát ugyanaz, csak az odavezető út hosszabb és nyűgösebb.
Szóval megfogalmaztam a hirdetést. Beleírtam az összes apró karcot és bibit, én úgy tartom tisztességesnek, ha a vevő nem a mustra során veszi észre (vagy nem), hogy meg van szakadva az egyik kerékanyán a menet. Aztán feltöltöttem a képeket és megnyomtam a küld gombot.
A telefonom abban a szent pillanatban csörrent meg.
"Megvan még?" – kérdezte egy hang. "Meg, persze" –
válaszoltam kissé csodálkozva. Jó, akkor megyek, most rögtön,
addig ne adja el senkinek. Klakk.
A vevő azonnal jött és vitte a kocsit, én pedig
folyamatosan a telefont kapkodtam, mert mindenki a Focust
akarta.
Utólag egyszerűnek tűnik a magyarázat. Amikor Füge annak idején Focust akart venni kizárólag csak sokat futott, leharcolt és agyonhasznált példányokkal találkozott. Az én autómban pedig alig kilencvenezer volt, jól nézett ki, és szinte új volt a belseje. Nem nagy felfedezés, de igaz: a jó állapotú kocsikat honorálja a piac.
