A megnyitón a két műanyag-acél Ferrari mellett egy hús-vér Ferrarit is láthattunk. Piero Ferrari, a Ferrari alelnöke hosszasan ecsetelte a cég sikereit, az autók kiválóságát és azt, hogy mily nagyszerű dolguk is lesz a hazai Ferrari-vásárlóknak, hiszen kifogástalan szerviz- és szolgáltatási infrastruktúrát is telepítenek Magyarországra. Beszéde után Ferrari úr áttekintett néhány SMS-t.
Közben Martin Leech, a Maserati vezérigazgatója és az SPQR Warm Up vezetősége mondta el nagyjából ugyanezeket. Kis késéssel bár, de Olaszország nagykövete is megérkezett a sajtótájékoztatóra. Miután túlestünk a remek olasz-magyar kapcsolatok felett érzett eufórián, végre megkérdezhettük: mennyi. De nem tudtuk meg.
A luxusmárka modelleinek nettó ára egész Európában azonos, de hogy a 74000 eurós listaárral induló választék példányaiért áfával és regisztrációs adóval együtt pontosan hány forintot is kell majd kifizetni, azt egyelőre senki nem merte kiszámolni. Egyelőre nem tudható hát, megéri-e magánimportban máshonnan beszerezni hőn áhított Ferrariját vagy Maseratiját annak, aki képes garasoskodni egy ilyen autó vásárlásánál pár százalék adón. Mindenesetre akinek elég pénze van, az a két márka teljes választékát megrendelheti Magyarországon is.
Mivel a sajtó mást nem akart (és nem is igen tudott) kérdezni, indulhatott az áhítatos ténfergés a kiállított álomautók között. A nagyon tekintélyes security megengedte, hogy beüljek a nyitva felejtett Coupéba, még tekintélyesebb főnöke azt azonban már megtiltotta, hogy felemeljem a motorháztetőt. Ezt végül egy olasz menedzser tette meg helyettem. Az olasz nagykövetnek bezzeg egyből összejött az, ami nekem nem és beültették az addig kulcsra zárt Quattroportéba.
Távol, az esti VIP-partyra, azaz rongyrázásra berendezett terem túlsó végében megcsillant egy Maserati MC12 szupersportgép, de a határozott hostessek nem engedtek hozzá ötven méternél közelebb. Ugyan már, autót fotózni egy autószalon sajtómegnyitóján? Mit képzelek. A galériáról sikerült lőnöm egy képet.
Nyomkodtam a fényképezőgépet, csorgattam a nyálamat, nézegettem az autókat - és hirtelen visszazökkentem a valóságba. Úgy vágtam be ugyanis a fejemet egy kissé alacsonyra húzott födémnyúlványba az egyik Maserati mellett, hogy menten ráébredtem, nekem ez a szalon csak egy múzeum, egy tárlat, egy szentély, nem innen veszem a következő autómat, de még a tizedik következőt sem. Ha csak nem sikerül nekem is az, ami Szemlédi Andrásnak. Addig maradnak a fotók.
