Az épület új szárnya még hervasztóbb. A hintós-szekeres-szános részben elvétve látni látogatót, a hámoknál, kocsis ruhás vitrineknél soha nem láttam még senkit.
A terem végében érdekesek lennének ugyan a biciklik, de a XIX. századi, kezdetleges ámulatok után hétmérföldes ugrással a mountain bike-oknál termünk. Pedig a harmincas-negyvenes-ötvenes generációk bizonyára ujjonganának, ha a raktárban tucatjával porosodó Velence, Tihany kerékpárok, a kísérleti és exportra szánt, banánnyerges Pepperonik, Csepel versenycangák közül láthatnának néhányat.
Egy szinttel lejjebb jön az igazi belterjes szörnyűség. Az útépítős rész. Mindenféle beazonosíthatatlan gép, műszer az álfalakon nyomasztó mennyiségű kép a beton és az aszfalt monoton terjedéséről. Ide csak túlélőturisták merészkednek, meg a gyerekek, hiszen az üres folyosókon jól lehet szaladgálni. Amikor a fotók készültek, két iskolás csoport is hancúrozott itt. Az egyik társaságot nagyon sajnáltam, mert a fafejű tanár néni összegyűjtötte őket az egyik borzalmas műszercsoport előtt, és kilátásba helyezte, hogy másnap kikérdezi, mit láttak.
Egyébként most három nagyobb csoportban is láthatók hidak - készülés közben, régi képeken, modelleken, illetve mai állapotukban. Iszonyúan eldugva, borzalmas szűk helyen, lent van még három villamoskocsi is. És ugyan a külső szervezők mindent megtesznek, hogy az időszakos kiállítások jól nézzenek ki, a teremőrök mindent elkövetnek, hogy a multimédia élvezhetetlen legyen. Az Ikaruson fantasztikus, korabeli filmeket vetítettek, sok-sok érdekes busszal a főszerepben. De a tévé olyan halkra volt állítva, hogy vagy a fülemet tapasztottam a hangszóróhoz, vagy börleszkben néztem a képernyőt. Kértem a nénit, hangosítsa már fel, mire a válasz: "nehéz ezt kezelni, meg holnap úgyis vége már a kiállításnak, nincs értelme kínlódni vele".
Két héttel később a motoros kiállításon ismét mentek videók, a hangerő addigra annyira lement, hogy már tapasztott füllel se lehetett kivenni semmit. Ám a teremőr bácsi épp a teremőr néninek szidta fennhangon a látogatókat, akik "még le is szólják a kiállítást, mikor én ötezer forintért tizenkétórázok itt. Majd akkor magyarázzanak, ha ők állnak itt, igaz, Malvinka?"
Menekültem a múzeum túlsó felébe, motort, autót nézni. Előbbiekből nem láttam semmit, nem volt nálam infra szemüveg, tizenhét foton pedig az én szememnek kevés, hogy tapogatás nélkül beazonosítsam: farkas-e, vagy Pannónia.
És az autók... Itt közel húsz éve ugyanaz a pár tétel porosodik. Régebben még állt itt két Audi TT, meg az első magyar Astra, illetve az első Miautónk Suzuki, ám a helyükön most űr tátong. Igazából a terem egyharmada üres, itt rendezvényeket szoktak tartani. Csak a Solo-Duo magyar kísérleti hibrid famakettje borzolja az emberöltőnyi állóvizet. Mert nincs pénz, nincs pénz, hallom minden, a múzeum ügyiben jártasabb ismerőstől.
Pedig ma az embereket főleg az autó érdekli, egy korábbi cikkben már körbejártuk ezt. De akadnak, akik a motorokat is szívesen megnézik, az interaktív, számítógépes installációkat pedig (másutt) mindenki végignyomogatja. Ez a múzeum azonban most olyan, mintha egyszer valaki írt volna egy ötven tételes listát a közlekedéshez köthető tételekről, majd ennek alapján az aszfaltmintától a kocsikenőcsön és a MAHART-mentőövön át a salleres gumijavításig mindnek egyenlő teret adott volna.
Ezekről a dolgokról kellett az új főigazgatóval beszélni. Könnyen kaptam időpontot, az interjú dr. Kócziánné (KSzE) irodájában zajlott. Egy hosszúkás, kis ablakos, gyengén klimatizált, korántsem fényűzően berendezett, szuterén szobában. Itt tényleg nincs sok pénz.
Változik-e bármi, bármikor?
TC: Az útépítős résznél, meg a hintóknál, a villamoskocsiknál, a motoroknál, a nagy, vitrines vasútmodelleknél alig lézengenek a látogatók. Most, hogy újra fizetni kell a belépésért, nem lenne-e érdemes elvinni a látnivalókat populárisabb irányba? A Tatai úti raktárban ott egy rakás autó, a csodás Maybach, egy patinás Delahaye sportkocsi, egy Steyr 200-as, sorolhatnám. No meg gyerek- és fiatalkorunk biciklijei, érdekes motorok - a nosztalgiázni vágyó, fizetős látogatók harapnának ezekre. Miért nincsenek kiállítva?
lehetne állítani a Maybachot
KSzE: Azért találtuk ki a nyitott kapuk programot, hogy a múzeumban ki nem állítható tételeket is meg lehessen nézni. A Maybach fájó pont - nemcsak a váltója romlott el egy próbaút során, de a belsejével is elakadtunk.
TC: Úgy hallottam, nincs elég pénz. Akkor miért nem tárgyalnak komolyabban az olyan ajánlattevőkkel, mint az MB-Autó volt, amikor a Maybach rendbetételére ajánlkoztak?
KSzE: A korábbi a tárgyalásokról nem volt tudomásom, a magyar Mercedes-képviselettel még nem beszéltem. De amikor olvastam, hogy Magyarországra jön a Mercedes-gyár , arra gondoltam: közösen talán most szalonképessé tehetjük a Maybachot. És van egy 1913-as Benzünk is, talán arra is ki tudnánk találni valamit. Nyitottak vagyunk minden megoldásra.
TC: Miért nem állítják ki a Maybachot úgy, ahogy van, esetleg kicsit átnézve?
a Maybach még így se rossz.
Egy kis festék, és ki lehetne tenni
KSzE: Egy időben a szomszéd teremben állt a Nesselsdorfer Tatra, egy abszolút kuriózum. Az se volt felújítva, mégis jól mutatott, hiteles volt. Bár most épp a raktárban pihen, el tudom képzelni, hogy azt rövidesen újra visszahozzuk. De egyelőre nem megy, amikor visszajöttem ide, zilált állapotokat találtam, megfejelve a dolgozók körében korábban kialakult apátiával. A feladat most, hogy kievickéljünk a mélypontról.
TC: Az előző múzeumi főigazgató alatt felpörögtek az események. Ha történtek is ballépések, legalább megélénkültek az ajánlatok. Egy külső restaurátor például pénzeket szerzett volna EU-s pályázaton a lényeges autók uniós pénzből való felújítására. Aztán megrekedtek a tárgyalások, és azóta az a pályázati lehetőség elúszott.
KSzE: Erről sem tudok. A restaurátornak minimum egy éve lett volna rá, hogy megkeressen engem. Mi magunk épp most buktunk el egy másik tendert, kiderült, hogy nem tudunk tulajdoni lapot kérni a múzeumra. Mint tudja, az EU-s pályázatoknál igazolni kell a tulajdonviszonyokat. Bennünket kifelejtettek, amikor a vagyonkezelési szerződéseket rendbetették. Most harcolnunk kell azért, hogy bejegyezzenek ide, ahol több mint 100 éve vagyunk. Mire ez kiderült, formai okokra hivatkozva kizártak minket. Ha a restaurátor ismét segíteni szeretne nekünk, nyitottak vagyunk az ajánlataira.
installációba kéne sűríteni
TC: Miért ilyen unalmas és belterjes a múzeum nagy része? Ott van például az útépítési rész, ahol soha nincs látogató. 2008-at írunk, egy diavetítésre alkalmas, pentiumos számítógép használtan pár ezer forintba kerül, egy fotószkenner egy másik tízes. A képek beszkenneléséhez, a diavetítés elindításához nem kell őrült programozói tudás. Azt a sok száz négyzetméternyi falfelületet egyetlen interaktív installációban be lehetne mutatni, az útépítő gépeket egy sarokba össze lehetne tömöríteni. Keletkezne egy teljes szint.
KSzE: Egyetértek önnel, a közelgő reneszánsz kiállításunk kapcsán éppen ezt a részt fogjuk elbontani. Az útépítéses kiállítás a szűk szakmának készült, valóban nem érdekli a tipikus látogatókat. Hozzáteszem, hogy az időszaki kiállítási területünk is csak 150-200 négyzetméteres, az sem elég semmire. Ott is változtatnunk kell.
TC: És nem lehetne-e a legjobban kivilágított teremben lévő, helyrabló vasúti óriásmodell-kiállítást elvinni a kupolába, onnan meg idehozni az autókat?
KSzE: Majdnem húsz éves a mostani állandó kiállítás. Előtte a kupolában a vasútmodellek laktak sugáralakban, az jobban működött. Amikor a mostanira változtattuk a felállást, az motivált bennünket, hogy ez az 1:5-ös vasútimodell-gyűjtemény a legértékesebb tétel a kezünkben, tehát azt kell a fő helyen bemutatni. Az állandó kiállítás megérett az átrendezésre, ezt felismertük. Ám az épület szerkezete erősen behatárolja a mozgásterünket. Például az új épületszárny a függőfalakkal, az ablakok alatti fűtéssel éppen autóknak készült eredetileg. Aztán belső viták miatt meg kellett változtatni a koncepciót, három szinten odakerült a közúti komplex kiállítás, alulra meg a városi közlekedés-kiállítás. Ma már mindez mozdíthatatlan, mert a bejáratot elállja a 424-es mozdony.
rendes pénzért is megérné
TC: Kitaláltam néhány pénzszerzési módszert. A múzeumnak például óriási plakát-, plakett-, kép-, film- és hangarchívuma van. Megvásárolhatóvá kellene tenni, ami benne van, pólókat nyomtatni, plakátokat kiadni, dombornyomott lemezeket árulni. Tudom, hogy többször is volt már erre kezdeményezés, de elakadt. Miért?
KSzE: Már nyomtattunk pólót, kulcstartót, és itt van a szobámban az az első, nagy plakátsorozat, amit reprodukálásra kiválasztottunk, nézze csak, milyen szépek. Mazsolázgatunk az archívum kincseiből, látja, itt van például egy régi, zéró toleranciás plakát. Természetesen ezt is meg lehet majd venni. Nyitott kapukat dönget a kérdésével.
negyven-ötven évvel ezelőttről
TC: Hadd javasoljak egy másik pénzforrást. Sokan fizetnének azért is, hogy láthassák a régi képeket, végignézhessék a filmeket, neten kutathassanak az archívumban. Miért nem árusítják az archivált anyagok másolatait, miért nem tesznek ki mindent a netre, akár fizetség ellenében?
KSzE: Épp most kötöttünk egy megállapodást a Filmmúzeum televízióval, ők fogják digitalizálni a filmeinket. A szerződést a napokban írjuk alá, a teljes anyag digitalizálva lesz.
TC: És a képanyagot nem lehetne hasonló módon beszkennelni?
KSzE: Egyelőre a reneszánsz kiállításon szándékozunk felállítani egy látványműhelyt, ahol a látogatók szeme láttára digitalizálunk majd válogatott anyagokat. Két hónapunk van arra, hogy nagyjából kiválogassuk, mik lesznek e tételek. És ami a kiállítás alatt elkészül, feltesszük a netre is.
TC: Apropó, archívum - bár a raktár óriási, egy kutató állította, hogy az 50-es, 60-as évekből igazán használható archív képek alig akadnak ott. Hova lettek? A feldolgozatlan, ezért kutathatatlan részben vannak vajon?
KSzE: Feldolgozva már fel vannak, de a készlet erősen hiányos. Nekünk is meg kellett vennünk egy csomó képet az MTI archívumából. Bizony, seregnyi tételt nem találunk. Az elmúlt húsz évben nagyon sok minden eltűnt.
TC: És mi a helyzet a tárgyak védelmével? Kering egy videó a neten, amikor az évtizedek óta először elővett, éppen a Vasúttörténeti Parkba kivitt Maybach leesett a vonatról. A filmen a jelen lévő, felügyelő múzeumi szakember közel sem kap szívbajt a rongálás láttán, pedig horpadás lett a Maybach alvázán. Hallottam olyat is, hogy a kupolateremben, egy rendezvényre készülődés során a Csonka postaszállító rádőlt a Magomobilra, ami azóta is horpadt. És hogy a kupolából nem túl rég a Tatai úti raktárba átvitt, előszériás Audi TT mellett centikre flexeltek a munkások, a nyomok ma is megvannak a kocsin.
az újabb átrendezésekre
Meg hogy a kétszeres Kossuth-díjas költő, Jobbágy Károly múzeumnak ajándékozott Adlerje júniusban a szabad ég alatt volt kiállítva Kispesten, pár másik múzeumi autóval együtt. Júniusban elég hirtelen jön a vihar, mi lett volna, ha a jégeső a "Líra négy keréken" című vers főhősét, az Adlert hullámos rommá veri? Jól vigyáznak ezekre az értékekre? Hiszen csak én, egy kívülálló, négy ilyen esetről szereztem tudomást pár nap alatt.
KSzE: Látja, ezért zárkózunk el a nem biztos kölcsönzésektől.
TC: De hiszen a fentiek mind múzeumi esetek voltak. A múzeum szállította a Maybachot a Vasúttörténeti Parkba, múzeumi dolgozók döntötték neki a Csonkát a Magomobilnak, múzeumi alkalmazott flexelt a letakaratlan Audi mellett, a múzeum engedélyezte a szabad ég alatti bemutatót...
KSzE: A restaurátorok körében uralkodó fontosságú a tárgyvédelem. De a karbantartó részlegnél nem annyira általánosak a precíz, állagmegóvó eszmék. És a restaurátor nem tud mindenütt ott lenni, pedig műtárgyat restaurátor jelenléte nélkül elvileg senki nem mozgathat. Amennyire tudjuk, próbáljuk megelőzni a baleseteket.
KSzE: Egyáltalán, működik a Közlekedési Múzeumnál restaurátor-részleg? Egy közeli kollégám szerint a Tatai úton nincs rendes hegesztőgép sem, csak a fémszekrények, kerítések javítására használt ívhegesztő.
KSzE: Nézze, itt a 2008-as restaurálási munkaterv. Például Váci Karina I. o. restaurátor éppen fogatolt járműveket restaurál, most nézi át a japán gyaloghintónkat. Legjobb restaurátorunk, Rákóczi János pedig egy kiemelten fontos vasútmodellen dolgozik.
TC: Igen, de engem az autólakatolás, autófényezés érdekelne inkább. Kik végzik ezeket a munkákat?
KSzE: Az autóknál elsősorban a tisztítás, az állagvédelem a cél, ezekre van bőven emberünk, a konkrét restaurálásban külső cégek segítenek.
TC: Végezetül: ki dönti el, hogy milyen ajánlatokat fogad el a múzeum?
KSzE: A folyamat három lépcsőből áll. A kijelölt restaurátor először elvégzi az állapotfelmérést. Aztán a járművet szemrevételezi a muzeológusunk, majd az én döntésemre van szükség.
a kinyomtatandó plakátok között.
A gazda szeme hizlalja a jószágot
Foglaljuk össze. A Maybach felújítására nincs koncepció, de a Delahaye és a Steyr is ott válik pókfészekké, ahol most áll. De amikor a raktári járművek mégis egyszer-egyszer kijönnek az odúból, veszélyesen állítják ki őket, illetve olykor amatőr mulasztás áldozatául esnek. Nem egyértelmű a válasz arra sem, létezik-e restaurátor a múzeum berkein belül, aki például CO-val szépen fel tud tenni egy küszöböt, egy lakatos, aki angolkeréken sárhányót tud domborítani, egy fényező, aki még dolgozni mer nitróval. A Nesselsdorfer Tatra lehet, hogy rövidesen visszajön, de a Méray áruszállítóról, az 1913-as Benzről semmi hír, miként a Velence és Pepperoni kerékpárok is ott kühednek a raktárban még ezer évig. Eddig két ígéretes EU-pályázat elúszott el. Az archívum teljes digitalizálására ajánlkozó cég - amelyik például a Néprajzi Múzeum anyagait szuperül katalogizálta - néhány hónapnyi küszködés után elmenekül a Közlekedési Múzeumtól.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján !
Ami előremutat: rövidesen talán megszűnik az agysejtpusztító útépítési kiállítás és nagyobb lesz az időszakos kiállítás helye is. A mostani főigazgató minden ponton jelezte, hogy nyitott a változásokra, lassan túljut az előző időszakból rámaradt restanciákon. És már készülnek a pólók, a plakátok, a videók - reméljük, jó minőségben.
Azt az elsöprő lendületet, amivel a Közlekedési Múzeum olyan korszerű intézménnyé válna, mint például a Természettudományi, nem érzem. Maradnak nekünk a vagesz villanyvasutak, meg a kiváló időszaki kiállítások. Ez is valami.
