Ha egyszer ezt itt mind rendbetennék és kiállítanák, végre az autók miatt is érdemes lenne a Közlekedési Múzeumba látogatni. De úgy látom, egyelőre marad a vasúti terepasztalnézés.
Muzeológusnak lenni jó, mert akármilyen földönfutó is az ember, többet foglalkozhat kincsekkel, mint akár a legdurvább milliárdosok. Feltéve persze, ha az illetőt foglalkoztató múzeum gazdag, vagy a mögötte álló Állam olykor megdobja egy köteg százdollárossal. Sajnos a budapesti Közlekedési Múzeum mindennapjainak álmatag légyzümmögését nem zavarják meg nagy sebességgel röpködő százdolláros-kötegek, bankbetét-egyenlegével pedig egy átlagos kispesti vállalkozó sem biztos, hogy elégedett lenne.
Ennek következtében a budapesti Közlekedési Múzeum egy Milleniumra épült, államilag számára kiutalt, gyönyörű, védett, ám borzalmasan szűk épületben lakik, amit borzalmas hozzátoldásokkal próbáltak meg lakhatóbbá tenni az évek során. Különféle kincseinek – mert vannak ilyenek – restaurálására nincs pénz. Aki a múzeumnak dolgozik – ó, a balga – kizárólag lelkesedésből vetemedik ilyenre, mert munkája ellenértékeként a piaci ár ötödét-nyolcadát várhatja. Tudom, ismerek külsőst, aki restaurált már oda autót.
Fentiek következtében a Közlekedési Múzeum legédesebb kincsei a köz elől elzárt raktárépületekben laknak, valahol a halál egyik jelentéktelenebb végtagján, jobb időkre várva. Ezt a raktárat pedig évente egyszer, szinte csak szemvillanásnyira, de megnyitják a publikum előtt. Jegyszedés nincs, csak hardcore járműbuzikra számítanak. Hogy mondjak valamit, nemhogy büfé, de még hamutartó sincs a hangárok előtt. Bár lehet, hogy csak én nem vettem észre, nem vagyok bagós.
Ilyenkor elmarad a jegyszedőnénis hacacáré. Jön egy ember, aki csak annyiban különbözik a többiektől, hogy azonosítókártya van a ruháján, kinyitja a hangárt, a bámész tömeg pedig bégetve becsörtet és mindent lelegel a szemivel. Barátságos szuszogás, elismerő nyammogás köröskörül, az általános jóérzést csak ritkán zavarja meg valamelyik hozzáértő szaki fuldoklása, amint megakad a torkán valami ipartörténeti szálka.
Két hangár van, egyikben a restaurálás alatt álló autók (kisebbségben), valamint motorok vegyes készültségi szinten (ezek vannak bősz többségben). A másik épület lényegében egy óriási garázs, abban kizárólag autók laknak, meg egy trike. És van egy fedett, de oldalfal nélküli placc is, ott a testes, reménytelen, illetve besorolhatatlan projektek hevernek. Legalábbis én így kategorizáltam az itt lévő tárgyakat, hiszen a muzeológusnak biztosan van valamilyen tudományos megfogalmazása ezekre is.
Először a motorosba tódulunk be. Egy közel tökéletes, kék Opel Rekord mellett suhanunk el balról, előtte valami Steyr 50 van betolva a sarokba orral. Utóbbi kilakatolva, fényezve, de üresen. Mindkét falon háromszintes állványerőd, sosem láttam még ennyire profin megépített Dexion-Salgó rendszert – villan be az ide nem illő, járműtelen gondolat.
Inkább nem megyek bele, mi hever a motoros polcokon, mert egyrészt veteránmotoros felkészültségem meglehetősen szerénynek mondható, másrészt pedig ellennénk ezzel a témával 2010-ig, amit ugye senki nem akar. Jöjjön csak néhány villanás: hármas tandem bicikli ácsorog fent, a Dexion-hídon, valami ősi segédmotorral, amikor utoljára működött, talán még napernyős, fodros szoknyás pipiket vitt vele a Fertő-tó körül valami kamáslis, gengeszterbajszos gróf úrfi.
Aztán mindenféle pirostankos, meg sárgatankos Csepel- (gondolom WM-)motor, majd talán egy Turán (?), Mátra 100, a Pannónia utolsó, P11-es prototípusa 1973-ból, fekvő egyhengeres Moto Guzzi Sport a húszas évtizedből, királytengelyes, szemre tökéletes Ducati negyvenegynéhány évvel ezelőttről. Meg Sarolea, Sunbeam, MZ motorok, egy Tatran robogó, NSU-fogat a polcok előtti téren – fú, kifulladtam. Tényleg döbbenet, és mi ezeket soha nem látjuk, csak itt lapulnak, árván, titokban.
Pedig az igazi nyáladzás csak ezután kezdődik. Például meglátom az egyik földszinti rekeszben a Pannónia halálos ágyi tusájának utolsó emlékét, a biciklivázra épített elektromos városi robogó egyik prototípusát, első kerék nélkül. Nagyapám fél liter bor után szebbet kanyarított bicskával a másnapos vekniből, de akkor is, ez itten egy gigantikus kortörténeti emlék kérem.
Meg ott egy kicsomagolatlan, zsírúj, kétsebességes Babetta egy szintén erősen nullkilométeresnek tűnő Hódgép Puli törpeautó hátának döntve. Aztán a másik oldali soron, az árnyékban elődereng valami ősi, pályabicikliket felvezető motor, egy számomra utálatos Verhovina (elnézést a rajongóktól, saját emlékeim viharosak a típussal kapcsolatban ), aztán a csodálkozástól felegyenesedek, kopasz fejbőrömbe hasít a Dexion. Megtapogatni ráérek később, szuper dolgot találtam.
Egy Indian áll ott bent, Minden Motrok Motra. És nem egy cikis, öblös sárvédős, műmájer, ötvenes évekbeli Du Pont-korszakos szar, hanem egy húszas évekbeli, legendás Chief vagy Scout. Vagy mintha csak egyhengeres lenne, akkor meg egy Prince – sajnos felirat nélkül nem tudom beazonosítani. De tökmindegy, a térdem attól még reszket. Ilyenünk is van?
Szoci motor egyébként akad mindenféle, meg a magyar kismocikból is felbukkan (Berva, Panni) néhány, de Pannóniákat, nagy Csepeleket nem láttam, bár lehet, hogy fent voltak, eldugva a polcokon. A motorrészleg sztárja mindenesetre biztosan az a meglehetősen igényesen restaurált Méray-JAP, amelyet a hangár második részében, a nagyobbik térrész közepén kiállítottak. A Mérayról annyit kell tudni, hogy az első jelentős magyar motorkerékpár-gyártó volt, a vázakat, futóműveket, kezelőszerveket maga állította elő, a blokkokat a Puchtól (osztrák) és a JAP-től (angol) vásárolta. Ez itt tehát egy igényesebb kivitelű, angol blokkos Méray-JAP, ráadásul oldalkocsival. Méray-konkurensnek pedig a kijárat felé ott állt egy nem kevésbé izgalmas, húszas évek végi BSA-fogat.
A bicikli autós, motoros ember számára unalmas dolog. Két kerék, lánc, fogaskerekek, váz, esetleg váltó és teleszkóp. Hát igen, a bableveshajtás nem valami érdekes annak, aki szippantott már benzingőzt. Ám itt, a múzeum raktárában olyan sok, és főleg sokféle a bicikli, köztük teljesen elfelejtett stílusúak is, hogy az ember leragad az állványok előtt.
Van például Velence, meg Tacskó, meg egy csomó csepel-művekes kísérleti bringa a hetvenes évek elejéről. Aki emlékszik még a banánnyerges, háttámlás, ökörszarv-kormányos cangáknál használt varázsszóra, annak hadd villantsak: pepperoni. Szóval lehetne ezeket is kipakolni, nézegetnék őket a népek rendesen. Nem tudom, jártak-e mostanában a Közlekedési Múzeumban, a biciklis blokk összvissz vagy egy tucat kétkerekűből áll. Nevetséges, mikor itt van még vagy kétszáz.
A másik hangár az autóké, ott vannak csak igazán érdekes dolgok! Például a Horthy-vágen. Lapozzanak.
