A totalcar.hu azonban autós portál, szégyellem is magam rendesen, hogy ennyire belemélyedtem a kétkerekűkbe. Jönnek végre az eleve több kerekűre tervezett gurulóeszközök. Például a háromkerekű Méray-Expressz, ami leginkább egy túlméretezett, fedett fülkés, fagylaltos triciklire emlékeztet. Ez is lehet vagy hetven-nyolcvan éves, rendes autókormánya van, meg váltója, meg szélvédője. Mellette valami rettenetes ősautó áll, faküllős kerekeken, hintófelépítménnyel, egészen ép, nagyjából mint valami tizenöt éves használt verda. No és a legérdekesebb autólelet a motorbiciklis hangárban a farmotoros Mercedes 130H. Hosszában félbevágták, nyilván demonstrációs eszköz volt valami régi szakmunkásképzőben – bocsánat mesteriskolában, illetőleg technikumban. A bibi csak az, hogy egészben ennek az eszeveszett ritka autónak eszeveszett értéke lehetne, de így, félbevágva már szinte semmi.
Kifele a lelket gyötrő pokolból, ki a hangár előtti utcára! Jobbra, egy beugróban, hullámpala fedél alatt hevernek a kategorizálhatatlan izék. Bácsi álldogál egy Tatra (talán 57B) önjáró csőváza mellett, szorongatja a kormányt. "Ilyen autót vezettem életemben először" – idézi fel fiatalkorát. Hát az is rég lehetett, mindenesetre a bácsi – hál'istennek – sokkal jobb színben van, mint a Tatra.
Át a másik, hosszú és keskeny hangárba, ahol színes, ömlesztett vegyes drazséként ácsorognak egymás mellett a bakra tett autók. Legalább a gumijaik és a rugóik nem fáradnak tovább, bár a száraznak tűnő helyiségben talán amúgy sem romlik vészesen az állaguk. Itt igazi kincsek laknak.
A legérdekesebb az anno még vitéz nagybányai Horthy Miklós őexellenciája ülepének gyengéd vonultatására használt Maybach Zeppelin, amely csodával határos módon épségben átvészelte a Rákosi-érát, nem lett belőle pártállami szállítóeszköz, de Lampart-lábos sem. A kittnyomok alapján gyanítható, hogy a felújítását már megkezdték. A belseje sincs nagyon széjjel, egy kis fújás, és így, ahogy van, ki lehetne tenni a múzeumi ZISZ mellé, annál nem rosszabb ez se. Akkora, mint egy vonat, mintha nem is emberek, hanem bölények szállítására tervezték volna.
De akad még érdekes háború előtti autó itt. Például egy harmincas évekbeli, olajzöld Delahaye a legszebb barn-find állapotban. A felújítók keze ennél még csak az időóra betöméséig jutott el: a lyukba precízen belevágtak egy kartonból készült számlapot mutatókkal, még a Junghans feliratot is ráfestették. Naná. De eredeti a kocsi, a félautomatikus Cotal-váltó kis karocskája is ott meredezik a kormány melletti konzolon. Nagy érték, nagy érték.
Meg a sor végén, peckesen feszít egy bamba arcú Steyr 200, ez sem a szarral gurigázók autója volt a háború előtti napokban. Az indexlámpa utólagos rajta, hiszen ezeken legfeljebb karos irányjelzők voltak még, de a kocsi autentikus, simán megállná a helyét a múzeumban, így, ahogy van. És persze ott hever e három gyémánt között egy rakás szockó gépcsoda, 408-as és 412-es Moszkvics, horpadt Zapó, Skoda 1000 MB (feleségem magyaráz a befelé kukucskáló a fiaimnak: látjátok, ilyen autója volt a nagypapáéknak, amikor én születtem), Zsiguli-indexes Pobjeda, Skoda Tudor közvetlenül a lakótelepi felújítás utáni állapotban, literszám rálocsolt kályhaezüsttel, szinte még a bableves szagát is érezni benne.
Meg nyugati vasak pihennek a negyvenes-hetvenes évek közötti időszakból. Piskóta Escort, BMW Isetta, Opel Olympia, Fiat Topolino, meg egy kissé fáradt Jawa is, abból az időből, amikor Csehszlovákia még nem volt szocialista ország, a Jawa pedig próbálkozott autógyártással is.
Ezek az autók részben a tulajdonosok felajánlásával, részben az államosítás korában, főként vétel útján kerültek leltárba, hiszik-e, vagy sem, de még a Maybach is. Helyhiány miatt a kiállításukra nincs remény, pénzhiány miatt a felújításuk a jövő ködébe vész. Egyik-másik kocsira ugyan már tettek ajánlatot külső cégek, hogy akár ingyen is restaurálnák, ha néha, mondjuk évente egy-egy találkozóra elvihetnék, de ez az opció valamiért elfogadhatatlan a múzeumi vezetés számára. Talán nem véletlen, hogy a csoffatag, fejlődésképtelen Közlekedési Múzeumtól alig pár száz méterre lévő Állatkert folyamatosan bővül, színesedik. Ott gazdasági alapú a vezetés, emitt még az ötvenes-hatvanas évek szele huhog az igazgatói folyosón.
Hej, ha én egyszer állam lehetnék, adnék a múzeumnak jó sok négyzetmétert. Mondjuk befedném az Erzsébet téri Gödröt, és betenném oda ezt a sok csodát, hadd gyönyörködjenek, akik kimaradtak a szombat délelőtti kincsmutogatósdiból. A múzeum eldugott iratanyagából pedig pénzt gyártanék nagy mennyiségben. Kimennék az internetre, adatokat szolgáltatnék napi árfolyamon, molinókat nyomnék, modelleket készítenék. A befolyt pénzből aztán megcsinálnám ezt a sok szép vasat. Bendegúz fiam, Bendegúz fiam, hagyj fel az álmodozással, inkább hozzál vizet a teheneknek a kútról – mondaná erre Szabó bakter, és igaza lenne.
Kifelé menet a raktár mögött megpillantom azt az Ikarus 630-ast, amelyik két évvel ezelőtt még a saját lábán, pótkocsistól, rozsdás busznak kinézve érkezett a tatai busztalálkozóra . Most darabokban van, csak egy váz az egész. Láthatóan mindent újragyártottak rajta, amit zártszelvényből csak lehetett, aztán a trükkösebb, domborítani való lemezeknél kiszaladt a projekt vitorlájából a szél. A 630-as most csak áll szomorúan a szabad ég alatt, akkutartójában lassan gyűlik a szemét. Ennél azért tényleg jobb dolga van a raktári autóknak.
Ez az évenkénti raktárnyitás legfeljebb szellemi maszturbációnak jó. Meg hogy véres sebek keletkezzenek a hozzám hasonló, kíváncsi, de figyelmetlen hülyék kopasz fején. Még jó, hogy kicsit odébb, a Tatai úton ott a Vasúttörténeti Park. Azt legalább rendesen felfuttatták és működik is.
