Ha már arra jártunk, úgy gondoltuk, kicsit körülszaglászunk a londoni használtautó-piacon. De csak egy kereskedést találtunk, ahol érdemben nyilatkoztak is nekünk. A fitt, fiatalos családi kompaktokból bármennyi elfogy, a böszmék féláron mennek, az öregeken pókkolóniák szövögetik hálóikat csendben, háborítatlanul.
Érdemes-e Angliából használt autót hozni? Az ember találkozik jobbkormányos Mondeókkal, Vectrákkal a hasznaltauto.hu-n, de fut Magyarországon túlsó kormányos Zsiguli, ződcséges kombi Merci is. Valakinek biztos megérte áthozni ezeket a vízen, és úgy látszik, még használhatók is a kontinens forgalmában.
Az úgy volt, hogy az első napi kintlétet nagyrészt e kérdés megválaszolásának szenteltük volna. Mert más az interneten böngészni négyszáz pixeles képeket, és megint más élőben tapogatni a vasakat. Aztán a lutoni reptértől befele belefutottunk egy háromórás dugóba (érdekes, London sokkal jobb volt e tekintetben), majd akadt egy kis malőrünk a bérautóval (részletesebben erről majd a Belsőségben lesz poszt). Ezért a hajnali hármas kelés ellenére valamikor csak délután négykor tudtunk akcióba lendülni. És akkor még nem Londonban voltunk, csupán St. Albansban, egy kocsma mellett. Igaz, az a kricsmi nem volt utolsó, már 1750-ben is állt valami hasonló funkciójú épület a helyén, és azóta is, folyamatosan. Olyan hamburgert pedig, amilyet ott kaptunk, nemhogy a mekdönciben, de még a burgerkirályban, sőt a megboldogult Wendy'sben sem ehetett az ember.
Különben jobb is, hogy nem mentünk sokkal beljebb, mert – mint később kiderült – a szigorúan vett fővárosi zónában nemigen vannak kereskedések, nincs már nekik hely. A londonerek kijárnak a körgyűrű mellé használt kocsiért. Odabent a nyüzsiben csak a Bentley-, meg Ferrari-féléknek van szalonja, és persze csak új autót lehet ott venni.
St. Albansból nagyjából Londonnak próbáltuk szegezni a Fiesta zajos orrát, bár némiképp akadályozott ebben, hogy ekkor még nem volt részletes térképünk, csak egy Michelin-atlasz hevert a Bende ölében Ő meg eléggé kómás volt az előző éjjeli nulla alvástól és a dugótól. Én nem kevésbé. Hát, nem biztos, hogy okos dolog éppen egy kompakt, francia készítésű Európa-térképpel a kézben cirkulálni London peremvároskáiban, de nekünk akkor meg kellett elégednünk ennyivel. Chiswell Green, Bricket Wood átszelése után a nagyobbacska Watfordba értünk. Kérdezősködni kezdtünk. Autókereskedés? Hát, van egy csomó, BMW-, meg Vauxhall- (ejtsd: voxhóll), meg később az úton Citroen-díler is, aztán kezdődnek az általános kereskedések, valahol a város túlsó végében, tudtuk meg. Odamentünk. Megtaláltuk az elsőt.
Motomaster Ltd. – állt a kétségtelenül angolos hatású, vöröstéglás, pontosabban vörösre festett téglás ház falán lévő táblán. Lepark, kiszáll, bemegy, kérdezősköd. Jó napot kívánok, szabad-e néhány kérdést feltennem a London-környéki használtautó-bizniszről – kérdeztem a szemmel láthatóan valamelyik gyarmatról odaszármazott neppert. Nincs itt a főnök, senki nem tud tájékoztatást adni, nem is fog – mondta, és fel se nézett a munkából. Egyébként éppen egy kopottas, régi RAV4 napszítta oldalvédő csíkjait kenegette, talán glicerines oldattal. Még kicsit erőlködtem, hogy jó lesz ő is, de leperegtem róla, mint sirályszar a Turtle Waxról. Ezalatt nagyjából végzett az autó egyik oldalával – hiába, no, azért Angliában is nagyipari szinten űzik a vevőkábítást.
Még kísérleteztem egy kicsit a másik alkalmazottal, aki csak téblábolt ottan, de egyáltalán nem beszélte a helyi anya-, egyébként meg közös világnyelvet. Ahogy jobban szemügyre vettem, nem is nézett ki olyannak, aki bármilyen nyelven értelmezni tudott volna akármilyen mondatot is. Fotózhatunk? Nem. Oké, kösz.
Elhúztunk, egy búcsúképet azért bosszúból lőttem a kerítésen kívülről, hiszen az már nem magánterület, én meg Ansel Adams óta amúgy is nagy híve vagyok a tájkép-fényképészetnek.
Irány kifelé Watfordból, egymásba érő körforgalmak, külváros, mintha kis szünet lenne, újra sűrűsödnek a házak, és az egyik kijárat után feltűnik egy csomó autó. Mint kiderült (helységnévtáblák nincsenek, csak elvétve), átértünk Croxley Greenbe, egy sokkal nyugisabb kisvároskába. És az a sok autó tényleg egy kereskedésé, jól gondoltuk. Croxley Car Centre .
Kulturált, ám kicsi szalon, bent főleg új Minik, jobbra nagyobbacska szerviz, sürgés-forgás az udvaron, ahol az autók állnak. Kint az utcán nincs hely, ellenben szépen nyírott gyep van az aszfalt mellett. Nincs hova parkolni kint, ezért behajtunk a Fiestával, az egyetlen üres helyre leállunk.
Itt minden kocsi tiszta, valahogy homogénebb a kínálat, mint az előző kereskedésben. Mire kikászálódok a kormány mögül, a Bende már az egyik vezető kereskedővel tárgyal, készíti fel az interjúra. Emberünk középkorú, kopasz, szikár úr, szürke öltönyben, hozzá illő mellénnyel. Nem az a gyalog-galoppos buzi angol autónepper, amire a francia várvédők gondolnak, hanem épp olyan, amilyennek egy igazi brit autókereskedőt képzel a magamfajta balkáni. Egy dzsentölmen. Készséggel hajlandó nyilatkozni, bár a teljes nevét nem mondja meg, csak hogy ő Bob. Általános dolgokkal kezdünk.
Bob elmondja a tippeket, mi pedig elkezdünk gondolkozni az importon. Lapozzanak, ott az egész.
