Itt a dugó is kicsit más, akkor néha lassítani kell és az
átlagsebesség lecsökken ötvenre. De most még ilyet sem találunk, hiába
visz el a Tepitóba, a város legszutykosabb részére.
Tepito a helyi léptékű Józsipiac, drogárusokkal és
zsebtolvajokkal. Negyedszer vagyok Mexikóban, de még sohasem jártam
erre, most is csak érintjük, ajtó bezár, az ablakok amúgy is fel vannak
húzva, itt kötelező protokoll. Hát rondának ronda a bódépiac, de úgy
áthúzunk rajta, hogy csak egy veszélyes szállítmányt tudok elcsípni.
Dugó nincs.
A szomszédos kerületbe nem megyünk be, oda Raquel és a taxisok nagy
része nem is vállal fuvart.
Oké, akkor
irány egy csilivili kerület, kellene fekvőrendőrt fotózni. A
lakóövezetekben a gyorshajtókat egyszerűen és központilag kasztrálták.
Ötven méterenként magas, citromsárga-fehér csíkos fekvőrendőrök
lassítanak. Az akadály nem elnéző és nem korrupt, a valódi rendőrök
annál inkább.
Mikor először jöttem ide, alaposan az agyamba vésték: bármi történik, soha, de soha ne fordulj rendőrhöz, mert sokkal nagyobb bajba kerülhetsz! Elfogadtam, de hülyeségnek tartottam, amíg végig nem néztem az anyósülésről, ahogy az ok nélkül lemeszelt autó résnyire (!) lehúzott ablakán kicsúszott a bankó és leléptünk, hogy visszasoroljunk az engedély nélküli taxik közé.
Raquelnek van érvényes engedélye, de ez nem akadályozta az őt igazoltató és zsebpénzt követelő rendőröket, hogy közokirathamisításért bevigyék. A fogdában már nagyobb kutyáknak kellett 30 000 peso óvadékot fizetni, mert ők is csak pénzért látták volna valódinak az engedélyt. Raquel két napig volt bent, amíg a család összeszedte a pénzt. Végül némi huzavona és pereskedés után 100 000 peso kártérítést ítéltek meg neki a kiesett munkáért és kényelmetlenségekért.
A rendőrök rendszeres zaklatását leszámítva nem nehéz taxizásba kezdeni. Raquel '95-ös bogara 20 000 peso volt, az engedélyhez adott rendszám 80 000. Mexikóvárosban az A és L jelű rendszámokkal futó autók csak a taxik, a többi, taxinak álcázott tárgyat érdemes elkerülni, a hiénák sofőrjei lehetnek akár rablók is.
A magas kerítéses lakóövezetben is látunk pár hiénát, Raquel dühösen mutatja őket. A fekvőrendőrök és a pálmafák között már nem veszélyes szállítmányok, hanem fehér BMW-k előzgetnek, de a magas kerítések miatt semmi látnivaló, esetleg a fehér Q7 az egyik kocsibejárón, ezért átmegyünk San Angelbe, ami valaha egy kis falu volt, de a növekvő város mind megette.
Mexikóvárosnak ezek a legszebb részei, macskaköveken, kanyargós utcákban a földszintes házak előtt csörög-zörög a Bogár, de 20 000 pesóért mindent bír, elpusztíthatatlan, megbízható és igénytelen. Annyira, hogy Raquel hat éve használt, 12 éves autójával még sohasem volt baj. A fenntartási költségekre irányuló kérdésem is félreérti. Erre? Semmi! Olaj és benzin kell bele.
Az autó szervizköltségei valóban elhanyagolhatók, a fenntartása már máshogy alakul. A taxiknak évente általános állapotfelmérésen kell részt venniük, félévente műszaki vizsgáznak zöldkártyával, és ezekre is fizetni kell az összes autót érintő biztosítást és a tulajdonlási adót, ez összesen évi 10 000 peso.
A tarifák itt nem különböznek rendelt, vagy leintett taxi esetében. A társasághoz tartozó taxik is megállnak az utcán, Raquel is vesz fel így fuvarokat, elsősorban nőket gyerekkel, de főleg megérzéseire hallgatva válogat, mert hallott már női rablóról is. A kényelmetlen és emissziós normákat garantáltan nem teljesítő Bogártaxik el fognak tűnni, de nem a környezetszennyezés miatt. Mexikóvárosban, 2001 óta csak négyajtós autó kaphat engedélyt taxizásra, ezért hiába hívják itt a Bogarat Volkswagen Sedannak. Ezt nem fogja túlélni.
