Öreggel kihúzni a nehéz időket

A bütykölgetős

Érzelemből, szükségből, olykor pánikból vesz. Nem keres sokat – amikor eljön az idő, végignézi a használtautó-kínálatot, és amint talál valami nagyjából szimpatikusat, beleugrik. Nem okvetlenül az állapotra utazik, néhány hiba számára nem visszatartó erő, de mivel szeretetből vesz, kikötései azért vannak. Lehet ez a típus, a szín, a belső tér anyaga, lelakottsága, egyes extrák megléte, a sok henger, a lóerőgyűjtemény, az automata váltó, a kombi csomagtartó vagy a (rendbehozás utáni) szerény fogyasztás (ígérete).

Megveszi, majd készenlétbe helyezi a szerszámokat, és a szívás biztos tudatában elkezdi használni az autót. A legégetőbb problémákat – fék, kieső futómű, nem induló motor – gyorsan megcsinálja, ezzel egyben alaposabban fel is méri a jármű állapotát. Hopp, nem megy az ablaktörlő. Ugrott egy délután a szétszedésre, másfél óra a bontózásra, másik délután a beszerelésre. Az autó elszalad ötezer kilométert, majd kidurran a bal hátsó gumi, emeléskor beszakad a küszöb. Autó el a lakatoshoz, pár napra jöhet a BKV (MKV, DKV), a tartalék autó, a motor, a bicikli. Megint egy kis nyugalom. Majd egyszer csak szétesik a Hardy-tárcsa a kardántengelyen. Beszerzi, aláfekszik, kicseréli, újabb este landol a kukában.

A bütykölgetős nem káromkodik, tudja, hogy ezek az öregautózás velejárói. Megcsinálja. Ha mázlija van, évente egy ilyen hiba jön elő, ilyenkor imádja az öreg vasat. Ha nincs akkora szerencséje, az autó háromhavonta beleköp egy jó nyúlósat a levesébe. Vállat von, erre számított. Ha azonban igazán szopóágra kerül, kéthetente-háromhetente elájul valami a kocsiban, sokszor olyan tétel, ami miatt használhatatlanná is válik. Ilyenkor bütykölgetősünk szitkozódik, emlegeti az égieket, ad egy kis időt a technikának, hogy kiforrja magát, de ha továbbra is betegeskedik, eladja. Akár ár alatt, félig rendbetéve, mert tart a még nagyobb letérdelésektől.

A bütykölgetős olyan autóban ül, amit szeret, de nem okvetlenül olcsón és fájdalommentesen teszi ezt. Esetében nagy szerepe van a mázlinak, és annak, mekkora örömmel szerel, mennyi ideje van rá. A sok ismeretlenes egyenlet ki tud adni olcsón fenntartott, érdekes autóban ülő, sok kilométert a kocsiba gyalogló tulajdonost, de ugyanekkora eséllyel megcsömörlött, a jármű felgyújtását fontolgató gazdit is.

Az elvakult

Pénz nem számít alapon dolgozik. Megveszi háromszázezerért a közepesen ótvar hulladékot, és vérmérséklet, baráti kör, illetve érdeklődés függvényében modern, extrás autót, avagy szalonállapotú öreg gépet próbál építeni belőle.

Előbbi megülteti, ráteszi a legmodernebb felniket, lesötétíti, bexenonozza, akkora hifivel tömi meg, amivel ki lehetne hangosítani az AC/DC-t a Szigeten. Szerez egy garnitúra ülést a kettővel későbbi szériából, felugrik rá a nagy kipufogó, esetleg a motortérbe is bekerül valami okosságos lóerőgyár. Új autót ugyan nem kap, sőt, a tesztkilométerek millióinak hiányában kiforratlan, avagy egyenesen használhatatlan alkatrészhalommá válik szerencsétlen verda. De a végeredmény csaknem annyiba kerül, mint az új (ha nem többe), és másnak nincs ilyenje. Van, akit ez kimondhatatlanul nagy örömmel tölt el.

Az eredetiségmániás -fajta elvakult legalább ilyen rossz. Kilószámra veszi az aranyárban mért, gyári beütéses csavarokat, a börzén spektroszkóppal analizálja a távfény visszajelzőjének kék plasztiklapját, mert az 1988-as modellen még bálnakék volt, 1989-től viszont liláskék lett, és az övé még a bálnás. Az elvakult eredetiségmániás nem az az ember, akinek egy sima pszichológiai vizsgálat után az ápolónő örömmel adja vissza a személyijét, de általában nem bánt senkit. Csak a pénztárcáját. Észre sem veszi, és egy vadonatúj autó árán (vagy egy, az övéhez hasonló, de makulátlan állapotban megmaradt árának a kétszereséért) előállított egy félmilliót futott, de szemre csak százezresnek tűnő csodát. Amiért, ha feleslegessé válik, senki nem ad rendes pénzt, ő viszont nem meri használni, mert túl sokba’ van. De legalább örül neki.

Az elvakultat nem érdekli a pénzkidobás, nem érdekli a szívás, nem zavarja, mennyi energiája megy el. Szent Cél lebeg a szeme előtt, és ezért egész világokon hajlandó átgázolni, fiatal szüzeket máglyán megégetni, gyermekeket a bányába küldeni, extrém esetben talán még egy csepeli lakógyűlésen is részt venni.

A lúzer

Sajnos a legtöbb, frissen az öregautózásba kezdő vevő ebbe a csoportba tartozik. Akinek eddig nem volt öreg autója, vagy az az öreg autó a papától levedlett, keveset futott bogárhátú Folkszi volt, az szinte biztosan átesik a beavatáson. Sajnos a legfrissebb mérések szerint az első öreg autójukat megvevők hasonló statisztikai eloszlást mutatnak, mint a lexusosok, csak épp fordítva. Kilencvenöt százalékuk ezután többé NEM vesz régi autót. A maradék öt százalékból képződik a másik négy kategóriához való emberanyag.

Hogyan lesz valakiből öregautós lúzer? Például azt látja, hogy a szomszéd öt éve kiválóan eljárkál a Wartburg 353 Touristtal , pedig szobafestő, és rendszerint az egész csapat, vödröstül, Diszperzitestül, létrástul azzal száll ki távoli helyszínekre. A nagybátyja is húsz éve örömmel használja a háromajtós, merkuros Samarát. És a cég pénzügyén dolgozó idős kolléganőnek is tizenöt éves Marutija van, amit mindennap használ.

Ha nekik ilyen jó szolgálatot tesz az öreg autó, akkor neki egy kicsivel jobb állapotú, esetleg valamivel eleve igényesebb típus szuper lesz – gondolja a még nem lúzer. Kétszázötvenezerből beül a kényelmes, megbízható, kis fogyasztású autóba, és magasról tojik a válságra. Például vesz egy kiváló Fiat Tipót. Olcsó is, nagy is, minden kapható hozzá, a mechanika egyszerű, a fogyasztás szerény – tökéletes lelet.

Hogy kopog a futómű? Sebaj. Első útja az utca végén lakó főbuherátorhoz vezet, akinek mintha ki is lenne írva a táblájára, hogy autószerelő. A kartárs szét is szedi az első futóművet, repül két gólyaláb, néhány gömbcsukló, egy kerékcsapágy, pár porvédő sapka, ugrott hetvenezer. Sebaj, most már jó lesz a kicsi Tipo. Aha, csakhogy két hétre rá a lúzer arra lesz figyelmes, hogy egy nagyobb gödör után szikrák repülnek a kocsi alól, és hiába tekeri balra a kormányt, száguld a járdaszegély felé. Naná, mert a buherátor elfelejtette megemlíteni, hogy a vadiúj lengőkart a rozsdás kaszniba csavarozta bele, és onnantól csak a védőangyalon múlik, mikor néz félre, hogy az újdonsült öregautós közelebbről megismerjen egy útszéli fát.

A tulaj káromkodik, lemezdarabokat hegesztet be, és persze vesz egy új lengőkart, mert a beton elflexelte a régi végét. Megint ötvenezer, és akkor még olcsó volt. Aztán kicsit fogy a víz. Na ja, utánaborul egy kis desztillált, alig kétszáz forint értékben. Egy hónappal később aztán a Tipo az M7-esen, gumicsónakkal és babával megtömve ájul el a negyven fokban. Hopp, ez már drágább lesz, hengerfejsíkolás, tömítések, vízpumpa, új fagyálló, komplett szétszedés, összerakás, meg persze a kétezer forintos termosztátot is végre kicserélik, ami az egészet okozta. Alig nyolcvanezer gyengülő forint.

És aztán bemondja az unalmast a kipufogó, amely akkor már két hete leszakadva verte a földet (hát ez volt az a furcsa zaj!), és természetesen magával rántja a vagyonokba kerülő leömlőöntvényt is. Megint ötvenezer. Ekkor, háromhavi közel sem gondtalan használat és kétezer-egyszáztíz cseppet sem felhőtlen kilométer után, egy már kétszáz forinttal a félmillión túl lévő, húszéves Tipo birtokában a lúzer homloka ráncosodni kezd. Hol ennek a vége?

Általában ilyenkor jön még a hozzáértő ismerős (hol volt vajon, amikor segíteni kellett volna vásárlásnál), és felhívja a figyelmet a hossztartók lemeztömbjeinek hiányosságára, a kéken füstölő kipufogóra, a kattogó féltengelyekre.

„Készüljetek egy motorgenerálra, ez a kaszni már nem fér át a vizsgán, legalább két kiló lesz kilakatolni, meg aztán egy kis fényezés másik százötvenért, és a féltengelyeket is jó lesz gyorsan kicseréltetni, számoljatok egy negyvenessel. Ja, és a szélvédő is kagylósan törött, negyvenezer. Olyan félmillió simán meglesz, nem akarjátok inkább eladni?” – foglalja össze a régi régiautósok bennfentes, cinikus gőgjével.

Hát nem. Most, hogy már úgy-ahogy működik, és már benne a sok lóvé, pláne, hogy nincs pénz másikra, dehogyis. És a lúzer lassanként tényleg beleborítja a maradék félmilliót is, igaz, addigra már többször hetekre leáll a Tipo, hol pénz-, hol alkatrész-, hol energiahiány miatt. És naná, hogy lejár róla a vizsga, úgy, hogy jó, ha nettó fél évet ment addig. Egymillió-kétszáznál rohad egy százezret érő roncs a lakótelepi parkolóban. Királyság. Higgyék el, nem csak Tipóval, de egy Citroën BX-szel, Rover 400-zal, de még egy szétgyalogolt Toyota Corollával is lazán hasonló szituba kerülhetünk. Nem a Tipo volt a hibás, hanem hogy elhanyagoltan használta tovább az új tulaj. És észre sem vette. Nem neki való.

Tudom, extrém a példa, de elrettentésül szól. Aki nem tud magától, önnön kezével visszaakasztani egy leesett fűtésbovdent, nem nézi vallásos szorgalommal az olaj-, víz-, akkusav- és fékfolyadék-szinteket, nincs füle arra, hogy szétválassza a lényegtelen zörgéseket (kárpit, takarólemez, ajtózár) a lényegesektől (futóműkopogás, hajtókar-kerettyelés), akinek nincs valami megbízható, öreg autókkal foglalkozó szerelője, az kérem észre se vegye ezeket az olcsó autókat. Lehet, hogy másként tesz, majd mázlija lesz, és sokáig, olcsón működik alatta az autó, de nagyobb az esély arra, hogy nem. Sokkal nagyobb.

Mert az öreg autóhoz nincs márkaszervizes háttér, meg alkatrészbázis, meg assistance. Egy ilyen kocsiban minden kicsit kopott. A gyújtást az elektromos szaki nem tudja beállítani stroboszkóppal, mert lehet, hogy alapjáraton jó lesz, de fordulaton már nem stimmel. A kicsit kopott, de drágán felújítható karburátor is csak egy szűk tartományra lőhető be jól. Vagy lesz alapjárat, vagy jól indul, vagy jól fogyaszt országúton. Egyszerre mindet nem.

És még ezeknek az eltalálásához is kell egy olyan szakember, aki tudja, hogy a gyújtáson mennyit kell elcsalni a gyári értékhez képest, hová kell tenni a karburátorban a benzinszintet a megkopott pillangószelep-tengelyhez, a futóművön, hogyan lehet fékhatást csinálni a kitágult fékdobhoz nem illeszkedő új fékbetétekkel (amik szintén nem méretpontosak). Egy ilyen autóhoz sok-sok lelemény, tapasztalat, típusismeret szükségeltetik. Vagy lehet minden alkatrészt kicserélni utángyártottra, de az utángyártott sem szokott stimmelni, ezért azokat is reszelgetni kell. És ha a lúzer idáig eljut, akkor már nem lúzer, hanem megszállott. Annyi különbséggel, hogy nem valami szép, esetleg high-tech autója van, mint az igazi magszállottnak, csak egy értéktelen, szomorú förmedvény.

Maradjunk annyiban, hogy aki tapasztalat nélkül öreg autót vesz, készüljön a legrosszabbra. Számítson a kocsiját csak bottal piszkáló, lenyúlós szerelőkre, hangulatos útszéli lerohadásokra, meg arra, hogy a szilveszteri bulira még autóval megy, de éjjel taxival tér haza. Nem azért, mert túl sokat ivott, hanem mert nem indul be a betegágy. Mert – talán nyilvánvaló – egy jól működő, keveset fogyasztó, a vizsgán lazán átcsusszanó öreg kocsit nem ad el senki. Ezeket a tulajok akkor bocsátják áruba, amikor a fenntartásuk már meghaladja az erejüket – értsd, átadáskor már a szétesés határán vannak. Ha mégis muszáj ilyet vennie valakinek, mindenképpen tulajtól vegyen, lehetőleg idős, kulturált otthonban lakó illetőtől. Amilyen a ház, olyan az autó is. És ne a népszerű típusok között keressen, mert azokra a nepperek is figyelnek, és ha jó bizniszt látnak, hamar lecsapnak rá. Hanem a mellékági autók – azok között lehet keresnivalója. Az autóhoz nem értő emberek úgyis sokszor mellényúlnak, amikor választanak, esélyesebb egy ilyesféle kocsit jó állapotban kifogni. Mert sok-sok év után egy autónál már inkább számít az állapot és a karbantartottság mértéke, mint hogy milyen típus. Nam száz százalékig persze, de az arányok azért ekkor már alaposan eltolódnak. Az igazi ritkaságoktól, amikhez égen-földön nincs alkatrész, azért óvakodjunk.

Öreg autóval járni jó, hangulatos, érdekes. Tudják, olyan, mint cigarettázni. Van, akinek hosszú távon sem lesz baja tőle, de érdemes tisztában lenni vele, hogy nagy eséllyel igen. Vagy aki mégis a fejébe veszi, hogy öreg autóval fog járkálni, iktasson a terveibe egy lúzerkorszakot. Inkább kettőt. Esetleg hármat. Aztán egyszer majd rámosolyog a szerencse, és átkerül a mázlisták közé. Vagy belerázódik, és felkészült, illetve buherátori kategóriába emelkedik. Máskülönben futhat a pénze és az ideje után, ami mostanában, a recesszió alatt különösen fájdalmas lesz.