Az egyelőre lehetetlennek tűnik, hogy egy múmiának finom, ápolt emberillata legyen, mert be lehet ugyan kölnizni, de a szagmirigyek már nem működnek egy preparált, régóta eltett hullában. Autókkal is ez a helyzet, ezért döglöttek a múzeumi kiállítások. Hát a Porsche ezért állít ki használatban lévő kocsikat.
Amióta csak az eszét tudta, Kovács utált múzeumba járni. Még emlékezett kicsiny gyerek korára, amikor a szülei nyaranta kicsapták Aranka nénihez, aki a Petőfi Sándor utcában lakott, egy idős nénikkel és bácsikkal tömött, unalmas, sötét, büdös, gangos ház szellemhuhogósan magas, régi, polgári lakásában. Sosem tudott elég játékot vinni magával, mert Aranka néninek mániája volt, hogy elvegye tőle a medzsókat, a Legót, a Merkur fémépítőt, amikor véletlenül összekócolta a szőnyeg rojtjait (rendes szőnyegrojtfésűje is volt a vén banyának, naná), vagy esetleg kanyarban túl hangosan berregett a Piedone-Alfának.
Aranka néni – aki valamikor, azokban a régi szép időkben, amikről persze sosem mesélt, állítólag még úrilány volt – másik mániája a múzeum volt. Az istenverte múzeum. Mindennap elrángatta valahová Kovácsot (akit kiskorában mindenki Öcsikének hívott), hol a néprajzolósba, hol a szépművészbe, hol a nemzetibe, amikor pedig végképp elfogytak a lehetőségek, mindig elővett a kalapjából valami rettenetes kartárs vagy kortárs, vagy milyen kiállítást. Mániája volt, hogy Öcsikéből így farag majd kultúrembert.
Kovács ezért a négy- és tízéves kora közötti nyarakról egyetlen összefolyó, színes, foltos festékmasszát őriz az emlékezetében, helyenként kitüremkedő, absztrakt rézformákkal. Persze a szüleinek nem merte megmondani, mennyire szenved ezektől a „nyaralásoktól”, egyszer merte csak megjegyezni, hogy Aranka néninél rossz íze van a tejbegríznek, és akkor is rögtön azzal fenyegetőztek, hogy otthon hagyják egész nyáron, egyedül a panelben. Persze lehet, hogy jobb lett volna úgy, megépíthette volna az Ezeréves Sólymot a 612-es Legóból, amire sosem hagytak elég időt, de akkor még kicsi volt és beszari, nem ellenkezett, inkább megszerette a lisztízű tejbegrízt.
Kovács legszebb gyerekkori élménye ezért az lett, amikor Aranka néni elvitte a közlekedésibe. Persze nem autót nézni, még csak nem is mozdonyt, hanem valami nyomorult plakátkiállításra mentek, mellesleg a hintókat is megnézték, meg a hídépítős részt, meg minden egyebet, ami unalmas. Aztán Aranka néni összefutott egy ismerős vénaszonnyal a büfében, Kovács pedig illa berek, nádak erek, elslisszolt mellőlük.
Ellesznek egy darabig, gondolta, és életében először érezte értelmét, hogy addig szófogadó volt Aranka nénivel, akinek a fejében fel sem merült, hogy ő meglógna. Kovács loholt át a múzeumon, végig a lépcsőkön. Végre megnézhette a kincseket, amik mellett Aranka néni elszáguldott, mint valami Ruhr-vidéki feketeszénnel felfűtött kondenzációs gőzlokomotív.
Neki az akkor, ott irgalmatlan sok izgalmas, gyönyörű autónak tűnt, bár ma már tudja, hogy nagy részük félszívvel összelapátolt rettenet, másik részük érdektelen tucattermék , alig van köztük érdekesség, ráadásul összezsúfolva, megnézhetetlenül vannak kiállítva. Az egész partizánakció után persze kikapott Aranka nénitől, aki két hétre még el is vette az összes Legóját. A szipirtyó elmondta az apjának is, akitől további két fülest zsebelt be, de megérte. Onnantól kezdve mindig arra vágyott, hogy öreg kocsikat láthasson.
Amikor felnőtt, és saját keresete lett, a régi beidegződésektől hajtva Kovács sok autómúzeumba ellátogatott. Külföldön látott rendes kiállítást is, szépen rendbe tett kocsikkal, videoinstallációval, magyarázó szöveggel, miegymás. De az is csak egy csomó bakra tett, halott autó volt, nagy, cipősdoboz formájú termekben, körbejárhatatlanul, fotózhatatlanul. Eddig nem mondtuk: Kovács autómániája odáig fajult, hogy elkezdett kocsikat fényképezni. Régi Zsigulikat, Skodákat az utcán, amik a gyerekkorára emlékeztették, meg néha-néha elkapott egy veteránversenyt, akkor fogyott a film, később meg a memóriakártya rendesen. Olykor eljátszadozott a gondolattal, hogy maga is vesz valami érdekeset, először talán egy öreg Folkszit, kis pénzből, aztán ha több lesz a della, valami Citroënt, BMW-t.
Fokozatosan megutálta a múzeumokat, ahol vastag kordon, szemölcsből szőrt növesztő teremőr néni, nagyothallását fegyelmezési hajlammal ellensúlyozó teremőr bácsi tart mindenkit távol a járművektől. Különben is, Kovács leginkább az öreg kocsik szagára izgult, a szerves ragasztóanyagok, napszítta műbőrök, olajpára, benzingőz, melegedő bakelit furcsa egyvelegére. Márpedig a múzeumi autóknak rossz, olcsó festékszaguk volt. Autómúmia-szag.
Erre most, hogy gondolatban leszámolt az efféle szórakozással, a barátaitól kap egy fapados repjegyet Stuttgartba, meg egy belépőt az idén megnyílt Porsche-múzeumba. Állítólag nagyon jó, mint ügyeletes autóbuzit akarták meglepni az ajándékkal. „Mi lehet jó abban a múzeumban – gondolta Kovács –, mikor nagyjából kétféle Porsche létezik, a régi 911-es meg az új 911-es. A Boxster, a Cayenne felejtő, azok vízhűtésesek.”
Sértődés lenne, ha visszaadná a belépőt és a repjegyet. El kell mennie. Végül is, csak egy nap, hajnalban odarepül, este haza, közben meg ott lesz. Csak lehet ott Stuttgartban, vagy mi is az a rész, Zuffenhausenben is enni valamit, inni egy jó kávét. Esetleg kettőt.
Eltelt a hónap, utazhatott. Ahogy lekászálódott a buszról a Porsche Platzon, úgy érezte, legalább az épület megérte. Ha autót nem is fotóz majd a sötét és zsúfolt múzeumban, azért erre a házikóra elkattint néhány kockát. Ilyen Magyarországon nincs, de talán egész Kelet-Európában sem, ehhez precíz, német kivitelezés, jóléti gondolkodás kellett. Lenyűgöző, olyan, mint egy félbevágott ufó, óriási hokedlilábakon. De vajon mitől nem esik le onnan?
Közelebb ment. Az égben lebegő hatalmas épülettest hasát tükrökkel rakták ki, amikor felnézett, hangyának látta magát. Inkább belépett. Nnna, itt már sokkal barátságosabb, még a kávéillat sem hiányzik. Ruhatár, a falon LCD-tévék, pörögnek a belépőjegyárak a monitoron. Még magyar mércével sem súlyos árak.
Kovács leadta a kabátját, s egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy a nehéz tükörreflexes masinától is megszabadul – ahhoz a néhány alulexponált, homályos, bemozdult képhez éppen elég lesz neki a zsebdigi is. Aztán meggondolta magát, mert a belépőszint nappali fényben úszott, holott kint borús, szinte fekete volt az ég. Ha csak feleennyi fény lesz az autók környékén, tud majd használható fotót készíteni.
Egyelőre azonban sehol egy autó. Ilyen erővel a Kossuth téri metróállomáson is kereshetett volna Ferrarit. Hol vannak? Itt a shop, ott a kávézó meg egy árva, végtelenbe érő mozgólépcső indul felfele. Ez lenne az? Ráállt.
Sztorink innen furcsa fordulatot vesz. Kovács a mozgólépcső végén egy lassan, ám feltartóztathatatlanul forgó, gonosz centrifuga dobjában találja magát. A centrifuga motorja a saját kapzsisága – befogadni a lehetetlent.
Mert nemcsak 911-esből áll a Porsche-világ, ó nem. Ezt egy életre megjegyzi, mintha ezerfokosra hevített, áthúzott 911-et formázó billogot nyomtak volna a fenekére ötventonnás préssel. Sőt, itt kifejezetten keresnie kell a 911-eseket.
A mozgólépcső valami elképesztő formájú, kézzel szálra csiszolt alumínium autókarosszériában ér véget. Egy Typ 64, készült 1939-ben, VW Bogár-, jobban mondva – mert akkor még olyan nem létezett – KdF-Wagen-alapokra. Motorja 1,1 literes, 33 lóerős, a Berlin–Róma hosszú távú versenyre szánták, legnagyobb sebessége 140 km/h. Kovácsnak ebben a pillanatban jut eszébe, hogy elfelejtett ásványvizet venni a büfében. Pedig már látja, hogy órákig bolyong majd itt, és biztosan nem tudja majd rávenni magát, hogy lemenjen egy üveg Theodora Quelléért.
Ez elképesztő.
Inkább hagyja még a további részekhez vezető lépcsőket, kipipálja gyorsan ezt a félszintet. Itt még nincs igazi Porsche, van azonban minden más. Porsche 1900-ban, 24 évesen tervezett elektromos agymotorja, amelyből a világ első összkerékhajtásos autójába négyet szereltek, egyet kerekenként. Kovácsnak feldereng egy emlék Aranka néniről és a pofonokban végződő közlekedési múzeumi látogatásról – valahol a biciklik táján látott egy ugyanilyen Porsche-agymotort.
Meg az 1922-es Targa Florio versenyre tervezett Austro-Daimler Sascha, mellette egy másik, két évvel későbbi, soros nyolchengeres, kétliteres, kompresszoros, 170 lóerős Austro-Daimler versenyautó használt állapotban, mintha csak selejtezés után állították volna be ide a terembe… Kicsit odébb, a tökéletesen újszerű, 1950-es VW Bogár szomszédságában pedig egy Cisitalia 360 Porsche 1946-ból. Még akkor készült, amikor Porschéék tanácsadó és tervező cégként működtek. Egy Piero Dusio nevű vállalkozó és versenyző rendelte meg tőlük új márkájának felfuttatására. Tisztára, mint egy cápa, gonosz, ferde, fogas száj, kopoltyúk, áramvonalas test, hátuszony… Kovács kicsit megszédül a számoktól: gyártási év – 1947; motor – 12 hengeres, kompresszoros; lökettérfogat – 1,5 liter; teljesítmény – 385 lóerő; végsebesség – 300 km/h. Jaj, mi jön még? – gondolja, és hirtelen nagyon szeretné, ha ötven órából állna a nap.
Itt következik a kiállítás egyik csúcspontja, az első Porsche-autó. Nem egy olyan, nem egy utólag rekonstruált, hanem Az Eredeti. Készült 1948-ban, amikor a háborús bűneiért börtönben csücsülő Ferdinand Porsche fia, Ferry Porsche autót szeretett volna magának. Mivel nem talált megfelelőt, készített egy olyat, amire gondolt. Ez az autó az a konkrét darab. Nagyon Volkswagen, hiszen alkatrészeinek javarésze onnan származik, de már nagyon Porsche is, mert áramvonalas, könnyű, masszív, a hangolása más univerzumba tartozik, mint az akkori csoffadékoké. Szarból épített mestermű. Bizonyítéka annak, hogy az agymunka többet ér minden titán-molibdén ötvözetnél. Mivel színes fotó nem maradt fenn róla, és senki sem emlékszik biztosan a színére, ezért most metálszürke.
Kovácsot eddig nemigen hatották meg a Porschék, a Ferrariig elnyújtózni nem képes, magamutogató sznobok autóinak tartotta őket, de érzi, hogy lassan megtér. Egy pillanatra átvillan az agyán, hogy talán nem is Citroën DS-t, hanem valami korai 911-est készít majd második veteránautónak.
Feljebb lép egy szinttel, ami pontosan három lépcsőfokot jelent, egyszersmind egy külső, sokkal hosszabb karéjt az ufóház belsejében. Agyában leolvadnak a biztosítékok, mert ami itt fogadja, arra semmilyen tréning nem készíthette fel. Az első 52 darab 356-os Porsche közül egy valószerűtlen téglavörösre fényezett darab, döbbenetesen béna ajtó- és ablakkéderekkel, döbbenetes szappanformával, döbbenetes stílussal.
Kovács lassan érteni kezdi, hogy a német és amerikai gazdagok miért vesznek nyüzüge, négyhengeres, Bogár-hangú 356-os Porschékat Pontiac GTO-árban. Közelről kiderül, hogy a döntésnek semmi köze sincs a sznobsághoz. Ezek irtózatos vágyat keltő, szerethető, emberközeli, izgalmas tárgyak.
Közel is hajol hozzájuk, nem bírja ki, egyébként se kordon, se szemölcsös teremőr néni sehol. És megcsapja orrát a Szag, amit mindig is hiányolt a múzeumi autókból, és ami miatt mindig remegő izgalom fogja el egy-egy veteránverseny rajtjánál. Hihetetlen, de ezeknek a kiállított autóknak is szaguk van. Olaj, benzin, műbőr, bakelit – igen, megvan az egyveleg, amitől gumisodni kezd a térde.
Mint a nagy nehezen előkerülő teremőr elmondja, az összes itt lévő autó működőképes, valódi jármű. Maga a múzeum tehát úgy funkcionál, mint valami óriási garázs – amikor kell, a kiállítási tárgyakkal leállnak a dobogókról, begurulnak a trélerbe, hogy a világ valamelyik távoli pontján elővegyék őket valami veteránversenyen, és megüvöltessék őket. Mind használható, bevethető. És emiatt mindet érdemes megszaglászni, mert élő autók ezek, egytől egyig. A Porsche-múzeum nem múmiák lerakata, ó nem.
Kovács nagyjából itt kezd kómába esni. Megtalálja a 911-es sorozatot a négyüléses, 356-alapú, vicces arányú prototípustól (Typ 754) a gyártás legelső évéből származó, már igazi 911-esen át a bálnafarkas turbóig.
Ha lapoznak, megtudják, hol, mikor, mennyiért nézhetik meg. És pontosan mit.
