Sminyu bácsi is a repülés imádata folytán került a Pumák közé.
"1944. március 19-én a németek bevonultak Magyarországra. Addig
nálunk nem folytak harcok. Bár akkor is már vagy egy fél éve
mindennaposak voltak a légiriadók a felettünk átrepülő amerikai
csapatok miatt. Akkor már megüzentük Amerikának a háborút, de nem sok
vizet zavartunk. Hallgatólagos megállapodás volt, hogy nem bántjuk
egymást. Viszont attól kezdve, hogy a németek megszálltak minket, ez
megváltozott. Április 3-án az amerikaiak lebombázták Budapestet és
környékét. Ennek fele sem tréfa - gondolták az okosok. Összeültek, és
elhatározták, hogy kiképeznek egy olyan magyar alakulatot, ami képes
felvenni a harcot az amerikai vadászokkal szemben. Me-210-es kétmotoros
gépekből akartak komplett alakulatot felállítani.
Én úgy kerültem a társulatba, hogy hihetetlen hiéna voltam: ha éjszaka felkeltettek volna, hogy lehet repülni, de előtte seggen csúszva kell kimenni a reptérre, akkor is azt mondtam volna, rendben, menjünk! Akkor már harmincnégy típusom volt, de a Messerschmitt nem volt még a skalpomon. Természetesen jelentkeztem a Me-109-es, majd a 210-es tanfolyamra is. Ez ugyanolyan gép, mint a Me-109-es, csak két egyforma motor volt benne. Épp, hogy elkezdődött a 210-es átképzés, amikor jött ez az április 3-a, alighogy kiképezték alakulatunkat vadászfeladatokra, már küldtek is minket az amerikai bombázók és Mustangok ellen. No de hiába volt 2 db 1800-as motor a Me-210-ben, nem volt olyan gyors és fordulékony. Tulajdonképpen bombázó volt, nem vadászgép. Lassabb volt az amerikaiaknál 50-60 km-rel is." - magyarázta Sminyu bácsi.
Messerschmitt Bf 109.
A Me-109 a II. világháború egyik legsikeresebb és legmodernebb vadászgépe volt. Német tervezésű, de Magyarországon, Győrben is gyártották, összesen 33 ezer darabot a világon. Használták elfogó vadászként, felderítőként, kísérőgépként. Nálunk a Reggiane Re-2000 Falco, Héja nevű kiképzőgépeket és a Fiat Cr.32. vadászgépeket váltották fel 1942-ben. Az angolszász Hurricane-ok, Spitfire-ek és Mustang-ok ellenfele. Voltak ugyan hibái is, mint például a gyenge futómű, rossz kilátás és furcsa felszállása, de ennek ellenére több légi győzelmet aratott a II. világháborúban, mint bármely más gép a történelem folyamán. A Messerben egyébként egy 1800 lóerős Daimler-Benz motor volt, 750 km/h-s max. sebességgel, és 12 ezer méteres legnagyobb repülési magassággal. Ma már csak elvétve akad belőle, mert a háború végén a legtöbbet megsemmisítették, de a németeknél még van repülőképes példány, a csehek pedig kicsinyített és könnyített hobbirepülő változatait gyártják.
A kiképzés után Ferihegyre vezényelték őket, a Puma vadászrepülő osztály Drótkefe fedőnevű egységébe. 1944 nyarán 25-30 nagy volumenű bevetésen vettek részt. Ez volt az un. amerikai szezon. A Puma hadosztály három századból állt (Zongora, Retek és Drótkefe), egyenként 16 pilótával és 12 géppel. Ennyien harcoltak az olykor 300-400 gépből álló angolszász kötelékek ellen.
Milyen érzés volt ekkora túlerővel szemben állni? - faggattam az öregeket. "Felszállsz, és mész ellenük; aztán vagy megmaradsz, vagy nem."- foglalta össze tömören Bandi bácsi. "Eleinte ijesztő és rossz érzés, amikor lőnek rád. A szemből érkező golyók mind olyan, mintha egyenesen a fejed felé száguldanának. Aztán a végén mégis elkanyarodnak egy kicsit, és elsüvítenek pár méterrel, centivel a gép mellett. De ezt egy-két bevetés után megszokja az ember."
A létszámbeli és technikai hátrány ellenére a Pumák derekasan helytálltak. Sikereik voltak, de veszteségeik is. Világszínvonalú kiképzettséggel, de kevés tapasztalattal harcoltak a sokat repült amik ellen. A háború végére, egy év leforgása alatt, a 16 pilótából 8 fő maradt az egységükben. A Pumák ezen a nyáron összesen 61 négymotoros bombázót és 46 egy- és kétmotoros vadászt lőttek le. Saját veszteségük 30 pilóta és 78 gép volt. Csak összehasonlításként: a nagyobb létszámban bevetett Luftwaffe erők 53 bombázót és 20 vadászt lőttek le, veszteségük 43 pilóta, 88 gép volt. Később a szovjetek előretörése miatt az egység egyre nyugatabbra vívta légi csatáit. Végül Raffelding repülőterén érte őket a végső amerikai alacsonybombázás, amiben a gépek többsége megsemmisült.
Az amerikaiaknál és az oroszoknál is limitált bevetési szám volt, ami azt jelentette, hogy mondjuk 25 bevetés után harci alkalmazásban nem kellett részt vennie a pilótának, míg nálunk és a németeknél élete utolsó másodpercéig harcolnia kellett. A dologhoz tartozik, hogy a amerikai katonák sok esetben a már kényszerszállt ellenfelet a földön, vagy az ejtőernyőn függő pilótát a levegőben lőtték le.
Sminyu bácsi viszonylag hamar, jóval a háború vége előtt a földre kényszerült. Az 1944. április 13-i bevetés alkalmával Budapest felett az amerikai túlerővel szemben vívott véres csatában gépe találatot kapott és fák közé zuhant. Az égő roncsból bajtársai mentették ki. A gép pár perccel később felrobbant. Koponyalapi törést szenvedett, és megégve, életveszélyes állapotban került kórházba. Egyik szeme a nagy nyomástól kiugrott, szó szerint kocsányon lógott. Az orvosok már lemondtak róla, kilógó szemét is le akarták vágni. Szerencsére ezt mégsem tették, édesanyja, akit behívtak haldokló fiához, kérte az orvost, hogy ha már úgyis meghal, akkor maradjon így. Aztán hat hónap kórházi ápolás után Sminyu bácsi teljesen felépült, szemei is rendbe jöttek, ma is egészséges 89 éves öregúr.
Hihetetlen szerencse, hogy az ember ismerheti ezeket a legendás öregeket, és élőben hallhatja azóta történelemmé vált életüket.
A Puma század ma is él. Közel 50 év kihagyás után a kecskeméti vitéz Szentgyörgyi Dezsőről elnevezett MH 59. Repülőbázis egyik vadászrepülő százada - amelynek átképzése éppen folyik az új típusra, a svéd JAS Gripenekre - vette fel a Puma nevet, a magyar légierő történetében immár negyedjére. Ők, pontosabban az azóta sajnos elhunyt Hegedűs Ernő parancsnok gondolta úgy négy évvel ezelőtt, hogy emlékeznünk kell a pilótákra, akik a II. világháborúban életüket adták a hazáért. Nekik köszönhetjük, hogy évente egyszer összejöhetünk egy kis közös repülésre.
