Hajléktalanokat ment a Kék Angyal

Miközben a Vivarót dicsérjük, meg is érkezünk a következő helyszínre: Ernőt látogatjuk meg az Újvidék téri kis lakótelepen. Amikor a bokrok alatt, matracokból és pokrócokból épített kupac közepén rátalálunk, hiába rázzuk a lábát, meg se mozdul. A frász jön rám, hogy Ernő lelke észrevétlen felköltözött a hajléktalan-mennyországba, kisrádiója meg addig szól kihűlt fülén, amíg ki nem merül az elem, de ekkor a nagy szakállú, szemüveges, mokány kis ember felébred tengermély álmából, és kiássa magát a számtalan hőszigetelő réteg alól.

Tudakolom tőle, hogy a lakók hogyan viszonyulnak hozzá, hogyan tűrik meg ezen a kellemes és rendben tartott környéken. És kiderül, hogy Ernő ennek a rendnek az egyik eleme. Nem fél senkitől, mert "katona volt a honvédségnél", pár napja tolvajt is fogott. Egy fiatalember érthetetlen okból virágcserepet lopott az egyik lépcsőházból, de pechje volt, mert Ernő béklyót dobott a lábára, és így a lopás tényállás végrehajtása megszakadt. Ernőt megdicsérték a lakók, akik egyébként is kedvelik, ruhát, ételt kap tőlük rendszeresen, legutóbb egy strapabíró piros kabáttal lepték meg, ilyet használnak a tűzoltók is, meg ezen az estén Zelma is, büszkén mutatják mindketten a kabátujjból előhúzható kesztyűt. Ernő megbecsüli ezt a jó helyet, tökéletes tisztaságot tart maga körül, és a környék rendben tartásából is kiveszi a részét: ezer forintot kap minden héten kétszer, amiért a lépcsőházakhoz tartozó kukákat ki- és visszatolja.

Mi pedig magunkat toljuk vissza a Vivaróba, hogy a következő cím felé haladva a kocsi hibáival is megismerkedjünk. Először is: a futóművet nem a budapesti utakra méretezték, gyorsan megadják magukat a szilentek, szétkopik, nyeklik-nyaklik, nyikorog és nyekereg elöl az egész, húszezer kilométerenként reparálni kell. Mondjuk, ha én futómű lennék Budapesten, nem rokkant volnék, hanem már rég halott, ehhez képest az Opel még jól is bírja. A fékek jól és egyenletesen fognak, de a betétek nagyon hamar, ugyancsak úgy húszezer kilométer alatt kopnak el.

Maga a motor tulajdonképpen bírja a gyűrődést, ellenben a vezérlőelektronika gyászosan leszerepelt: az egészet ki kellett cserélni. Egy ilyen drága és váratlan javítás a krízisszolgálat teljes költségvetését felborítja. Az autót szervizelő Opel Tóthnál adtak húsz százalék engedményt, de így is 360 ezer forintba került a mulatság. Az idő vasfoga lassan, de biztosan csócsálja a kék Vivarót – ám a jobb oldala egyre jobb! Eddig kétszer szaladtak bele figyelmetlen embertársaink, a csúnya sérüléseket ügyes kezek tüntették el.

A matricázást egyelőre nem pótolták, minek költsenek rá arra a kis időre, amíg újból nekirongyol valaki. Nemcsak baleseti, de kriminalisztikai kockázatot is hordoz magában a nagyvárosi élet: az első krízis-Toyotát ellopták, az összes többit feltörték. A frankó kis GPS-t érdekes módon nem vitték el eddig, aminek az az egyszerű tény lehet a magyarázata, hogy Béla zsebre vágja, ha tudja, hogy húsz méternél messzebbre kell mennie az autótól.

Visszatérve a műszaki vonalra, megegyezünk, hogy valószínűleg nem az Opel gyengébb a többi hasonló kategóriájú, európai gyártású furgonnál, hanem ma ez az általános trend: minél menőbbek a formák, minél több az extra, érdekes módon annál gyengébb a minőség és a megbízhatóság. A sofőr így komfortos körülmények között várhatja, mikor hullik szét idő előtt valami alapvető szerkezeti elem a szolgálati gépkocsiban.

Az biztos, hogy még a hátsó pad is százszor kényelmesebb a Vivaróban, mint az a kirakati padka, amin a főváros egyik leghíresebb hajléktalanja, Borbála húzza meg magát. Az idős nő a Parlament körül lakik. A konkrét helyet az aktuális időjárás és az éppen zajló tüntetések figyelembe vételével választja meg. Amikor melléparkolunk, épp a csupasz lábát törölgeti egy Duna-vízbe mártott rongydarabbal. Plusz egy-két fok lehet, nekem már bakancsban is fázik a lábam, de Borbála észre se veszi a hideget.

Nemcsak mosakodásra használja a zavaros, bölcs és nagy folyam vizét, hanem meg is issza. Még sose lett tőle beteg, aminek az lehet a magyarázata, hogy a sok vegyszer, ami a vízből kivált, teflonszerű védőbevonatot alkot Borbála emésztőrendszerében, és esélyt se ad holmi mikrobáknak a viháncolásra. Kérdezem Borbálát, nem akarna-e bemenni az Ország Házába, és elmesélni a sok számla nélkül költségelő honanyának és honatyának, milyen a magyar valóság alulnézetből, de ő csak a fejét ingatja.

- Tudja, mit akarok én, drága uram? Repülni! Minden magyar repült már, csak én nem! Ide-oda cikáznak az égben. London meg Párizs, mi? Fogadok, maguk is ültek már repülőn! Na, hagyjanak, nincs szükségem semmire, menjenek nyugodtan!

Megyünk már, repülünk, mert a Gödörben segélykoncert zajlik, egy igazi jamaikai zenekar igazi jamaikai reggae-t játszik, a bevételt a Menhely Alapítvány támogatására fordítják. Zelma eltűnik a kollégák gyűrűjében, Béla eltűnik se veled-se nélküled Vivarójával az éjszakában, én meg gondolkodok egy percig, hogy repüljek-e reggae-zenére, vagy menjek inkább a Dunának. Aztán inkább hazavezetek. Otthon jó meleg van, felteszek egy blueslemezt, Help the poor, énekli B. B. King és Eric Clapton. Kinyújtóztatom elgémberedett lábaimat a kanapén, sört kortyolgatok, és kicsit szégyellem magam.