Ha jó nincs, ló a szamár is

Pista bácsi még akkor vette, amikor még nem Pista bácsi volt a hatodik emelet 51-ből, hanem Stubnya osztályvezető elvtárs. Vagy talán már éppen nem elvtárs, hiszen akkoriban sok minden megváltozott. Harminc lehúzott év a Transzgépnél, mellette újabban fusizás a gmk-ban, néha egy kis szakértés is, zsebbe – 1988-ban úgy érezte, egy megbecsült fő-, és két másodállással megengedhet magának egy kis luxust, az öregedő, ötéves Zsigát követhetné valami szép, új, modern dolog. Volt egy adag megtakarított német márkájuk – nehogy a keletnémet játékpénzre gondoljanak, kemény DM volt az a javából – de az asszony kötötte az ebet a karóhoz: ne költsék el a Konsumexben mindenféle cifra Mazdára, Folkszira, fura szelek fújnak mostanában, szükség lehet még arra a kis megtakarításra, ami mindig ér majd valamit.

Pista bácsi tehát beadta a derekát, mint akkor is, amikor a száznegyven négyzetméteres rákospalotai ház helyett (lett volna garázs, kis műhely fúrni-faragni, no meg kert is kutyának, talán még a gyerekek is használták volna egy-két évig) az asszony az ötvenöt négyzetméter Svábhegyre szavazott. Végül is, a levegő jó volt, a ház alig tizenöt éves, a fűtés közös költségből ment, házmester lapátolta a havat, akadtak előnyei a társasháznak is. Idővel meglett a garázs is egy utcával lejjebb, beállhatott először a Dacia, aztán a Lada. Az ezerhármas. De öt év nagy idő, az ultramarin-kék ezerhármason megjelentek az első rügyek, a múltkor már kenőpénzt kellett adni a szerelőnek, hogy átmenjen a vizsgán. Ilyen szégyent...

Ha ló nincs, szamár is jó alapon – micsoda szóvicc, gondolkozott el, felismerve a zseniális poént – igényelt egyet abból az újfajta Ladából, a Samarából. Persze leadtak a híradóban egy riportot a legkisebb odakoccantásra is eltörő első futóműkonzolról, de az oroszok azóta állítólag orvosolták a hibát, ezt a mostani szériát lehet ütni-vágni, mint a régit, mégse törik.

Na de mire az megjön majd... A Merkur, meg a KGST sose volt az a villám, de mostanra tényleg beleragadtak a szocializmus sarába – nini, már ki lehet ezt is mondani, és nem jelent fel érte senki, azért csak-csak változnak az idők. Lássuk, 1988-at írunk, öt év a várakozás, '93-ra lesz itt, akkora ötvenkilenc éves leszek, egy évnyire a nyugdíjtól. Nem lenne rossz, mondjuk, egy ilyen csoda autóval kezdeni a nyugis éveket, de azért jólesne pár évig, amúgy záróakkordként urasan munkába hajtani. És a régi kereklámpással pedig már lecsúsztam a ranglétrán a vezetőségi parkolóban – gondolta akkor Pista bácsi, aki még éppen kicsit Stubnya et. volt.

Bizony, a körlámpás Zsiguli tíz éve volt csak nagy dolog, mostanra beolvadt az utcába, pláne, amióta egyre több a nyugati autó. És igazából az az első ezerkettes sokkal jobb kocsi is volt, mint az ultramarinkék, gumicsíkos ezerhármas, rossznyelvek szerint a selejtes 1200-as blokkokat túlfúrták, úgy lett ezekben nagyobb a motor. Az 1300-as tehát a drágán mért, rossz 1200-es. Lehet benne valami.

Az ezerhármas például sose ment többet, mint a hajdani, IH-s ezerkettes, sőt. Amaz vitte a százötvenet Balatonra, ebből jó, ha a 135-öt ki lehetett hozni, és az asszony akkor már rászólt, hogy ne nyúzza szegény autót. Viszont vagy egy literrel többet zabált – utóbbit bent azért letagadta, akkora balek nem lehet, hogy rosszabb autót vegyen drágábban, ilyet nem vall be az ember, még magának se. A Dacia, az jó volt, már amikor működött, de hát olyan ritkán működött, hogy akkoriban szoktak le a horvátországi nyaralásokról, mert azzal a román döggel sose mertek elindulni.

Bezzeg az a jó kis IH-s Zsiga, Gábornak hívta az asszony az Ihász Gábor után, "...állj meg kislány, és mondom a választ, hogy milyen az éé-életem...", zúgta a rádió a lábtérbe tett Videoton hangszóróból, amit aztán mindig levert a bevásárlókosárral, akármennyire is rajongott az Ihászért. Meg aztán hetven fölött nyavalyoghatott az Ihász, a motorzaj mindent elnyomott. Valójában nem is kapta meg azonnal a nevet a Zsiga, hiszen az a szám 1973-as, egyidős a kisebbik lánnyal – rémlett fel Pista bácsinak. Egy évig név nélkül használták volna Gábort? Innen visszanézve már hihetetlen.

Mindegy, a Zsigák alapvetően jók, de elavultak, viszont ezen a Samara nevűn vagy tíz éve dolgoznak a ruszkik, tehát nem lehet rossz, sőt, szupernek kell lennie. Állítólag a Porsche csinálta bele a motort, persze erre a hírre azért a szerelője elhúzta a száját, nincs ilyenre pénze a ruszkiknak. Akkor is – elsőkerék-hajtásos, ferde a háta, ezért ha kell, lehet benne mosógépet vinni, ilyen autó még nem volt a családban, eddig mindenféle szállításhoz kölcsön kellett kérni a felesége keresztapjának a Volga kombiját. A három ajtó pedig talán nem lesz probléma a négy helyett – a gyerekek már ritkán utaznak velük, ha igen, szerencsére elég hajlékonyak, hogy beüljenek hátra.

Amikor ezen rágódott, óriási szerencse érte. A főnöke behívta – Pistám, tudod, nekem, mint kiemelt vállalati vezetőnek járna idén egy tárcakeretes autókiutalás, de szeretem az ötéves Golfot, keveset eszik, még jól egyben van, nemigen tudom, mire cserélném le. A régi barátságra való tekintettel szívesen átadom neked a lehetőséget. Csak így, a semmiből. Nyert közel öt évet a Samaráig.

245 ezer forintba került Sammy – micsoda nyugatias nevet adtak neki a gyerekek –, de végül is, legalább azonnal lett, 1989 elején vehették át. Gábort egy délelőtt alatt elvitte valami nepper a megszűnőfélben lévő Dobin, adott érte százhúszat, csak a felét kellett hozzácsapni. Sammy már előző novemberben meglett volna, de az asszony ragaszkodott hozzá, hogy nem lehet öreges drapp, a Dacia fehér volt, tehát az sem, a maradék, elméleti színválasztékból vagy diplomata kék lehetett, vagy tűzpiros, punktum.

Dipós csak 1989 végére lett volna, maradt hát a piros. Szép szín, ilyen még sose volt a családban, meg aztán – az utcán minden új merkuros Samara fáradt, fád színű volt, az övéké viszont szinte világított. Igaz, a Wartburg élénkpirosa talán még kicsivel szebb volt akkoriban, de Wartburgot nem vesz érző ember, mert büdös. A piros Samara elegáns dolog volt, szinte Opel Kadett, be lehetett vele állni a vezérigazgató narancssárga Golfja mellé, nem is mutatott rosszul. Pista bácsi elmondhatatlanul büszke volt.

Akkoriban volt együtt utoljára a család. Rögtön, még azon a nyáron elmentek Sammy-vel Horvátországba, kiderült, hogy jó két literrel kevesebbet kér, mint hajdanában Gábor, és vagy hárommal szerényebb az étvágya az ezerhármasnál, aminek sose adtak nevet, mert annyira azért nem szerették.

1990-ben aztán Olaszország, egészen Rómáig, aztán Hollandia, megint a horvátok, 1994-ben pedig Skóciába is eljutottak a Samarával. Az volt ám a túra! Hatezer kilométer, alig vettek enni, mert a kocsit telipakolták konzervekkel, az ülés alatt csempészték a Szofit, sátorban aludtak (hogy ebben a Skóciában még nyáron is mennyit esik az eső, és hogy fúj a szél...). Csodás tájakon autóztak, Sammy pedig kiválóan tartotta magát, csak egy ékszíj szakadt el, de csodák-csodája, tudott hozni az autóklubos ember, vagy hogy is hívják arrafelé. Tényleg a legjobb kocsijuk volt, bár minden korábbinál jobban zörgött.

A kilencvenes évek második felében aztán kirepültek a gyerekek, ketten maradtak az asszonnyal. Nagy volt az űr otthon, pláne, hogy mindketten nyugdíjasok lettek, nem volt más dolguk, csak a tévé, meg a portörlés. Lett kutya, Bodri. Bodrinak pedig körmei voltak, szaggatták az ülést. A barna, műszálas, orosz szövet pedig utálja a szaggató kutyakörmöt. Volt otthon egy öreg pléd, ex-Stubnya elvtárs, később Stubnya úr, most már csak Pista bácsi akkurátusan felkötözte a takarót az ülésre. Nem volt többé karomnyom.

Lassanként ismét megtalálták egymást Edittel. Végül is, harminc éve együtt voltak jóban-rosszban, még ha akadtak is kisebb biztosítékkiolvadások, apróbb kanyarok. Szépen felneveltek két gyereket, nem sikkasztottak, nem loptak, maximum a kiskapukat használták ki, de nem lehetett máshogy megélni, az állam mindig szörnyű szerv volt.

Szóval újra utaztak. Ausztria, Németország, Csehszlovákia – bocsánat, cseh és szlovák túra, ezt ő már sose fogja megszokni – visszamentek kétszer nosztalgiázni Isztriára. Rovinjban csak álltak meghatódva az öbölnél, mindkettőjüknek beugrottak a gyerekek, amikor kicsik voltak, és még az Ihász Gáborral jöttek, a homokszürke ezerkettessel. Valahogy az maradt meg a legjobban. A Samara viszont jól bírta, alig kért enni, a szörnyű zörgéseken túl (Pista bá', ha megfújta szilikonnal a műanyag belső elemek szegélyét, akkor azért egy ideig sokkal jobb lett a helyzet) tényleg elvitte őket mindenhová. Néhány termosztát, egy kipufogórendszer, olykor gömbcsuklók – ha nem is volt egy Golf, de bírta a strapát.

Az asszonynak aztán lett valami porckorong-sérve, ezért közel tíz éve már csak vásárolni járnak autóval, meg halottak napján ki, a Farkasrétibe. A Samarában mintha megállt volna a számláló – 1995-ben százezer, 2000-ben százharmincezer, most, 2009-ben alig 136 ezer kilométert mutat. Még mindig kulcsfordításra indul, bár a Perion akku közel sem olyan jó, mint a régi, orosz, ebből háromévente kell új.

Sammy-n tanult meg Móni vezetni – akkor kellett kicserélni a műanyag orr-elemet, mellesleg a Spirálban levő ismerős a legcsekélyebb mértékben sem törekedett arra, hogy egyenesen tegye vissza az elemeket. Közben, hogy a gyerekek lakáshoz jussanak, eladták az egy plusz két félszobás svábhegyit, ők, öregek beköltöztek egy havanna-telepi másfél szobásba, a kölkök meg kaptak három-három milliót indításnak. Sammy azóta kint lakik, lassan pusztul.

A gyerekek – a nagyobbik lány már jó cégnél dolgozik, szépen keres, vállalati Opellel jár – évek óta piszkálják: papa, vigyük bontóba Sammy-t, adunk egy kis pénzt, szállj be vele egy hiteles Suzuki Ignis-be. De nem akarja egy porcikája sem, öreg már ő ehhez. Nem tudná végignézni, hogy a régi barátot, amiben még együtt volt a család, ami megjárta egész Európát, amiben még osztályvezető volt, amiben alig két éve még Bodri tapasztotta a nedves orrát az ablakhoz, elnyelje a bontó. Miért is kéne? Szépen indul, szépen megáll, még mindig kiváló benne a fűtés, és húsz év után már a feleségét sem zavarja, ha dohányzik benne – márpedig egy új autónál le kellene tennie a bagót, legalábbis amíg vezet.

Persze rohad, csodát nem várt Pista bácsi sem, olvasott arról, hogy a Samarák rosszul állnak ellen a környezeti hatásoknak. Törnek a műanyagok is, pedig nyáron takargatja törülközővel a műszerfalat, de lassan már nem bír mindent megragasztgatni, ehhez az isten Ferrobondja sem elég. De kell a fenének hitel ebben a világban, a Samara már bőven kihúzza nekik. Ja, hogy mi lett a vezérigazgató Golfjával? Rég bontóban hever. Állítólag négyszázhatvanezer kilométer után...