Ne hősködj, hisz már így is egy hős vagy

Év vége van, ilyenkor szokás lassítani egy kicsit. Ám fura módon azt vettem észre, hogy az egész éves hajtást követő fékezés során a gondolataim körülötted is járnak. Túlélői vagyunk egy izgalmas korszaknak. Vakmerő őrületekként azt tesszük, amit hamarosan senki sem fog; autót vezetünk. Fura is belegondolni, hogy fognak erre visszaemlékezni sok év múlva.

Mindig az a legjobb kor, amiben épp élünk. A múlt nagyon kényelmetlennek és fájdalmasnak tűnik, a jövő pedig kiszámíthatatlan. Vagy apokalipszisként jelenik meg előttünk, vagy túlbiztosított unalomként, ahol minden móka rég kihalt. Mindezek közé vagyunk beékelődve most mi, akik mindent jobban tudunk, hisz ezek a mai fiatalok már úgysem a régiek, az öregek pedig mit tudhatják már! Erről a jelenségről állítólag már a római korból is voltak feljegyzések. Ám akkor nem voltak autók. Ha ezt a területet vesszük, akkor szerintem tényleg mi vagyunk most a menők, akiket elismerő fejcsóválással fog majd nézni a jövő.

Százhúsz évvel ezelőtt az autó egy alig vánszorgó csoda volt, ami körül összegyűltek a népek. Manapság pedig egy olyan teljesítményű gépbe szállsz be reggelente ásítozva, amilyenhez foghatóba nemrég még a versenyzők sem. Régen az autóhoz csak a kiváltságosok juthattak hozzá, manapság már bárki vehet magának egyet. Hajdanán földutakon ment a zötykölődés, mára már nyakon öntöttük a bolygót aszfalttal, amin kedvünkre száguldozhatunk. Meg is tesszük, mindenki a maga módján. Ha a múltból felbukkanna egy járókelő, szívrohamot kapna egy szimpla városi forgalom láttán. Ha beültetnéd magad mellé az országúton, vizet fakasztana a kapaszkodóból a szembejövők miatt, pedig te csak a nagyihoz mész látogatóba. És akkor a legrosszabbat még nem is mondtuk el neki: bárki megteheti ezt az őrültséget.

A technika persze óriásit fejlődött az idők során, száz éve még valóban műszaki tudás kellett egy autó vezetéséhez, manapság gyerekjátékká vált. Az autó pedig tömegcikként egy egyszerű, akárki számára elérhető, olcsó háztartási eszköz lett, amivel boltba járunk kenyérért. Az autó megbízhatóvá vált, óriásit fejlődött az aktív és passzív biztonság terén, út és kúthálózat épült számára az egész világon. Az autózás minden egyes összetevője egy masszív lánc része, ami sok idő és energia alatt edződött ilyen keményre. De minden lánc csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme, és itt a kezdetektől fogva benne van a masszív szemek közt egy satnya biztosítótű.: az ember.

Sok mázsa vasat lódíthat meg maga alatt bárki, és pillanatok alatt kerül uralma alá akkora energia már a városban is, hogy a száguldó pisztolygolyó ahhoz képest semmiség. Nincs kötött pálya, hisz a kormánymű nem kérdez, és a sebességet sem a tábla választja meg. Ritkán bár, de adódhat gond váratlan műszaki meghibásodásból, mert ahogy a világon semmi, úgy gép lehet sem tökéletes. De gondolj bármilyen ócskavasra, még az is kiszámíthatóbban viselkedik az alkotójánál. Az intelligencia sokszor hátrány, túlkomplikálja a dolgokat, megannyi élőlény van a világon, ami jóval régebb óta létezik nálunk, és csodásan megvan a pár sejtjével. Ám mi okosak vagyunk, mert tudunk tervezni a jövővel. Hülyék lennénk nem ezt tenni.

Sosem felejtem el azt a napot (2005.11.22.), ami után sokáig nyomasztott a volán mögé ülés, pedig csontok nem, csak autók reccsentek. Egy szempillantás alatt történt minden, mégis hosszúnak tűnt az esemény, mert a száguldó gondolataink miatt tényleg úgy érezzük, hogy lelassul az idő. És ennek a végtelennek tűnő pillanatnak a végén ott hevert három törött autó. Miattam történt, pedig nem voltam ideges, nem voltam dühös, nem voltam részeg. Csak egy hétköznapi ember, akinek nem volt meg a kellő rutinja. Tudom, hogy soha nem is lesz meg, hisz még a sok millió kilométert levezetett sofőrök és a rali bajnokok is hibáznak néha. Márpedig nemcsak ők vesznek részt ebben a hazárdjátékban, hanem mindannyian. Emberek, akik akkor sem tévedhetetlenek, ha minden idegszálukkal koncentrálnak a feladatra. A legrosszabb, hogy ez a feladat sokaknak csak nyűg, mégis meg kell csinálniuk. És akkor még nem is vettük számításba a folyamatosan változó körülményeket, amik kihatnak a hangulatunkra. Elúszott a tippmix. Kirúgtak a munkahelyről. Elhunyt a blöki. Üvölt hátul a gyerek. Mindennek mindegynek kéne lenni, amikor autóba ülünk, de nem tudunk elvonatkoztatni, hisz érző lények vagyunk. Kíváncsiak is. A mobilunk meg annyi csodás dolgot rejt.

Részesei vagyunk mindannyian ennek a népi hazárdjátéknak, ahol nem mi választjuk ki, hogy kivel játszunk, és sosem tudhatjuk, ki jön épp szembe. Akármennyivel, egy rossz hatásfokkal működő, energiapazarló szerkezetben, amiből egyre több van a világon. Ülhetsz bármiben, mehetsz bármerre, mindig lesz nálad nagyobb, vagy szerencsésebb. Meg kell ezt az egészet változtatni, és ez a folyamat már el is kezdődött. Már látható, hogy a cél az, hogy megszabaduljunk a belső égésű motortól, de ami fontosabb, a közlekedés során meg kell szabadulni tőlünk, az embertől, mint kockázattól.

A legrosszabbon mindenesetre már túl vagyunk. Nemrég még a helyenként pusztító motorerővel fordított arányban volt fontos a fékerő, a lámpák fényét elnyomta pár arra szálló szentjánosbogár, a töréstesztek pedig az utcán zajlottak, a bábuk lélegeztek. Balesetek biztos lesznek ezer év múlva is, mert az evolúció a vágtázó technikai fejlődéshez képest egy reumás csiga tempójával halad, és kell majd ember az üzemeltetéshez. De az biztos, hogy ritka esemény lesz. Amolyan szenzációféle. Mint a mostani évtizedek a jövőben.

Néhány évszázad múlva hüledeznek majd az emberek, hogy micsoda őrült világ volt ez, ahol mi, egyszeri emberek uraltunk több száz lóerős autókat. Mi magunk raktunk beléjük tűzveszélyes anyagot a kutakon, és mi voltunk felelősek a műszaki állapotért is. A jpg nem sárgul meg, és a sarka sem pöndörödhet fel, de a hangulat ugyanaz lesz, mint amikor most mi nézzük egy letűnt kor színtelen képeit. Megannyi dugóban ücsörgő, frusztrált embert ábrázoló kép mellett rengeteg másikon olyat fognak látni, amit majd nem érthetnek meg. Önfeledten mosolygó emberek lesznek ezekben az ön- és közveszélyes vackokban.

Ezért jó most élni. Tudjuk milyen volt, elég jó eséllyel sejtjük, milyen lesz. És ahogy én látom, a mókafaktor tisztesen meg lesz tépázva, mert az életnek - nagyon helyesen - régóta ível felfelé az értéke, míg az autózásé zuhan a mélybe. De mielőtt végleg elveszik tőlünk ezt a játékot, addig most még rugdoshatjuk a kuplungot a reptereken, eljárhatunk üzemanyagot égetni a versenypályákra. Vagy csak összejöhetünk bandázni parkolókban az ácsorgó autók mellett, a vigyorgás ott is garantált. Tegyük is meg mindezt, amíg még lehet, legyünk ott minél több képen az utókor számára, hadd hüledezzenek. Bámuljanak csak, hogy ilyen időszak is volt, amikor sokan nem elviseltük, hanem egyenesen élveztük, hogy valami óriási robaj kíséretében elégett a motorban.

Viszont ez nem fog menni egymás nélkül. Hogy minél több emlék készülhessen az utókor számára, ahhoz túl kell élnünk ezt a korszakot; te vigyázol rám, én vigyázok rád. Túl veszélyes önmagában is ez az egész őrület, és túl sok áldozatot követelt már eddig is az autózás. De egyszer el fog jönni az idő, sok-sok év múlva, amikor már senki nem fog emlékezni arra, hogy valaha az autózás annyi érzelmet rejtett magában, hogy az öröm és bánat könnyeit is ki tudta fakasztani. Most még ez adott, és ha lehet, hozzuk ki ebből a helyzetből a legjobbat. Felesleges hősködni az utcán, úgyis hősök leszünk a távoli jövőben.

Nem véletlenül jutott ez eszembe, hisz mostanában volt a legtöbb idegbeteg az utakon. Tudom, hogy nem te voltál az. A szeretet ünnepéhez vezető út sok utálattal van kikövezve, de ennek vége, az ünnep már eljött, le lehet nyugodni. Dőljünk hátra, és a nagy zabálás során jusson eszünkbe, hogy az autózásnak még nincs vége. Élvezzük ki, amíg lehet, és miközben vigyázunk egymásra, vigyorogjunk közösen a jövőre.