Magyarországon járt a Last Overland csapata

1955-öt írunk. A világ kezd éledezni a második világháború romjai alól, a háttérben már egymásnak feszülnek a szuperhatalmak, Nagy-Britanniában pedig az Oxfordi és a Cambridge-i egyetem diákjai David Attenborough megbízására nem mindennapi expedícióra vállalkoznak: a ködös Albionból egészen Szingapúrig autóznak, hogy videofelvételeket készítsenek a világ olyan tájairól, amelyekről korábban európai szem  nem sokat láthatott mozgóképen.

A hat főből álló csapat közel 29 ezer kilométeres útra vállalkozott és ne felejtsük el, hogy mindezt egy olyan korban, ahol még bőven nem volt se Google Maps, se internet, se számítógép, csak a papírtérkép és néhány úti beszámoló. A kamerákon kívül is csak egy írógépet vittek magukkal, az útinapló több, mint 400 oldalt tett ki. Az autók kiválasztásán legalább nem kellett sokat gondolkozniuk, a helyi terepjárómárka, a Land Rover volt az egyetlen olyan gyártó, ami a várható kihívásokra megfelelő autókat készített.

1955. szeptember 1-jén neki is indultak két Land Rover Serie I-nal, amiket stílszerűen Oxfordnak és Cambridge-nek kereszteltek el. A program egy repülőúttal kezdődött Franciaországba, hiszen a Csalagutat csak 39 évvel később építették meg. A csapatot sok tucat szponzor támogatta, akik elvárták, hogy ahol csak lehetséges, csapjanak minél nagyobb hírverést az expedíciónak. „A francia televízió azt tanácsolta, hogy csináljunk valami tipikusan angol dolgot...Mit szólnátok egy kis teázáshoz? Én azt mondtam, rendben, teázzunk, ha azt gondoljátok, hogy az angolok egész nap csak ezt csinálják.” – ezt már Antony Barrington Brown (BB, az expedíció fotósa, videósa) meséli az utazást évtizedekkel később felelevenítő BBC dokumentumfilmben.

A szelíd teázás után az NSZK és Ausztria következett, majd onnan éles kanyart vettek Jugoszlávia felé, hiszen a KGST országokba (ahol Jugoszlávia csak társult tag volt) be se engedték őket. A kalandok persze csak ezután következtek, de nem úgy, hogy azt a mai világképünk alapján gondolnánk a Közel-Keletről, vagy Kis-Ázsiáról. Iránban a helyi tisztek például arra kérték a csapatot, hogy mutassák be, mire képesek az autók, ezért a csapat tolatva hajtott fel kisebb hegymagasságú dűnéken. Az iráni hadsereg elégedett volt a látottakkal, így nem sokkal később 500 Land Rovert rendeltek az állományba.

Afganisztán területileg és közigazgatásilag is más hely volt akkoriban. Az utolsó afgán király, Mohammed Zahir mikor megtudta, hogy egy brit csapat sátorozik az országában, azonnal állig felfegyverkezett katonákat küldött az Overland expedíció táborhelyére. Mint kiderült, azért, hogy védjék őket. És úgy összességében számos olyan országban jártak, ahol a háború után gyakorlatilag nem voltak utak. Nagyon nem lőném le az összes poént, akinek lehetősége van, nézze meg a teljes filmet, mindenképpen érdemes (vagy olvassa el a könyvet, amiből kiderül, hogy a teljes út 32 ezer mérföld volt, ugyanis hazafelé is autóval ment a csapat).

Az utóbbi sztorit már a 87 éves Tim Slessor (a csapat írója és kameraasszisztense) mesélte el a szingapúri CNA televíziónak. Slessor ugyanis fejébe vette, hogy egy autós túrákban tapasztalat fiatalokból és egy orvosból álló csapattal újra nekivág a kalandnak - így alakult meg a Last Overland. A projekt először 2017-ben kezdett el formálódni, amikor kiderült, hogy Oxfordot egy lelkes yorkshire-i fan megmentette (Cambridge állítólag egy iráni árokban rohadt szét). Nem volt könnyű ez sem, hiszen az expedíció után a Land Rover évtizedekig a világ végén, az Atlanti-óceánon található vulkanikus szigeten, Ascension Islanden szolgált, majd amikor úgy gondolták, hogy elérkezett a pályafutásának vége, klasszikus öreg autó-sors jutott neki: csirkeól lett belőle.

Oxfordot ezután viszonylag sok eredeti karosszériaelemmel újra összeállt és ha már így volt, Slessor kapva kapott az alkalmon, hogy ezzel az autóval élje át újra hatvan évvel korábbi kalandját (a csapat két Defenderrel egészült ki). 2019. augusztusában, a Szingapúri Nagydíj mellékprogramjaként, 92 Land Rover gyűlt össze, hogy útnak eresszék a társaságot, de sajnos Slessort az indulás estéjén kórházba kellett szállítani. Mikor megkérdezték tőle, hogy lefújják-e a bulit, az öreg heves tiltakozásban tört ki: „Meg ne próbáljátok!”. Nem csoda, hiszen a különleges túra felelevenítése nemes célt is szolgál, többek között demenciában szenvedőket segítő alapítványnak gyűjtenek adományt.

Így kelt útra a Last Overland csapata, akik az évtizedek során megváltozott politikai környezet miatt Irakot és Afganisztánt Kína felé kerülték el, viszont a vasfüggöny leomlott, így december elsején Magyarországra is ellátogattak. Alex Bescoby, a csapat fiatal dokumentumfilmese elképedve mesélte a sajtótájékoztatón, hogy több, mint hatvan Land Rover kísérte a csapatot a magyar határtól (és közvetve az inárcsi pihenőtől) a Magyar Autóklub budapesti székházáig. „Szingapúrt leszámítva ez az első igazán komoly fogadtatás. Ez a 17. ország ahol jártunk az elmúlt 100 napban, és bár mindenhol nagyon szívélyesen fogadtak minket, enni adtak, megszerelték az autónkat is, de a legtöbb helyen csak simán továbbintegettek minket.” – mondta Bescoby, aki elmesélte azt is, hogy milyen szerencsések, hogy egy igazán megbízható autóval vághattak neki az útnak (ennél a pontnál nagyjából mindenki felröhögött, ami a jelenlévő land roveresek öniróniájára vall).

„A fékeket, a dinamót, a karburátort, a világítást és a dudát leszámítva minden tökéletesen működött. Ja, igen, Kínában majdnem leesett a tető és Türkmenisztánban egy darabig három kerékkel mentünk, mert az egyik a fékkel együtt megelőzött minket, miután belehajtottunk egy nagyobb gödörbe.” – tartott élménybeszámolót a dokumentumfilmes.

Bescoby elmesélte, hogy számtalan ételmérgezésen vannak túl és bár a tibeti 5000 méter feletti magasságot jól bírták az autók, a csapat tagjai viszont kevésbé, még az orvosnak is kórházba kellett mennie a durva fejfájás miatt. Jártak mínusz 25 fokos hidegben is, de nem csak ez magyarázza a rengeteg kabátot Oxford hátsó terében: „Valaki Thaiföldön úgy gondolta, hogy kikapcsolja a fűtést, amit aztán soha többet nem lehetett bekapcsolni” – hát igen, egy hatvan éves autóban, szervó, váltószinkron, rádió, és mindenféle elektromos kényelmi kütyü nélkül önmagában is kihívás a vezetés, nemhogy 16 ezer kilométert lenyomni egy fűtetlen beltérben.

Oxford tényleg elég autentikus darab, az eredeti expedíció festései még felsejlenek az ütött-kopott karosszérián. Persze, a külső elemeken kívül elég kevés dolog eredeti rajta, de például a motorblokk még gyári. Arra hamar rájövök, hogy milyen üzemanyag kell bele, hiszen a leállítás után fél órával is éktelen benzinszag járja körül a kis terepjárót. Mikor megkérdezem, mennyit fogyaszt a kocsi, további magyarázatot kapok a bűzre: tereptől függően 8-9 mpg, vagyis olyan 25-30 litert eszik 100 kilométeren a 64 éves Oxford. Végsebessége 62 mérföld/óra...Lejtmenetben. A felsorolt hibákon kívül jelenleg folyik a hűtővize és a váltóolaja, de folytatja útját és várhatóan december 14-én érkezik majd a csapattal haza, Folkestone-ba, ahonnan felszállt a First Overland expedíció 1955. szeptember 1-jén.