Gyors és elegáns kupét, melyben szükség esetén elfér négy utas, leginkább az Aston Martin kínált, de hamarosan Enzo Ferrarit is meggyőzték arról, hogy a kilométereket tempóval és kényelemben faló gazdagok ezzel megalapozzák a versenyzéshez kötődő álmait, rögtön utat kapott a 250 GTE is. Az 1960-as Le Mans-i 24 órás versenyen a versenybíró már ezzel a 2+2-es jelent meg az eseményen, mely világosan jelezte, hogy a Ferrari nem csak a sportautók, de a luxuskupék között is helyet követel magának.
3,0 literes, Colombo V12-ese 240 lóerős, amihez 4 sebességes kézi váltó kapcsolódik, de a legszebb része a tetején sorakozó Weber karburátorok. Ezzel a 2,6 méteres tengelytávú, 1,4 tonnás Ferrari 250 GTE 8 másodperc körül futja a 100-as sprintet és 230 km/óra a végsebessége.
954 darab közül ez a 382-edik autó, mely 1962 márciusában készült el, aztán még ebben a hónapban leszállították Renato Nocentini kereskedésébe, a firenzei Garage La Rotondába. Akkor még Grigio Argento fényezéssel és Nero Franzi kárpitozással kívánta meg Dr. Ulricco Bracci, aki a vásárlás után még két évig tartotta meg az autót.
Thomas Frizarry a ‘70-es évek közepén vitte Amerikába, ahol egy évtizeddel később Dr. Terry Maxon csapott le rá, akinél 37 évet töltött. Valamikor a ‘90-es években pirosra festették, majd átkárpitozták fekete bőrrel az utasterét, de onnantól kezdve mechanikai karbantartást kapott a 250-es.
Ezért van olyan kedves patinája az arizónai napon mattult fényezésével, a Pininfarina karosszériától néhol elálló elemekkel, lepattogzásokkal, néhány kavicsfelverődéssel és horpadással. Több kiállítást is megjárt az autó ebben a formában, ami azt üzeni, hogy telnek az évek körülötte, de ez a Ferrari még mindig vágtat.
Visszapillantó
