Vessz el a Parkoló Parádé analóg fotós tengerében, mert remek program

Életem legrázósabb filmes fotós munkája Goodwoodban volt, amikor a Bolla Gyuritól kölcsönkapott 135mm-es telét raktam a Minolta XD-7-emre, majd imádkoztam, hogy az Ilford HP5+ egyetértsen a beállításaimmal, ha már a világ egyik legrugalmasabban használható filmje. Évi rengeteg digitális képet készítek főként a munkám miatt, illetve azért, mert tinédzser korom óta vallom, hogy inkább cipelem a tükörreflexes gépem, mintsem hogy a telefon legyen az egyetlen opcióim. Félreértés ne essék: a képeim többségéhez elég a telefon is, de ha tehetem, inkább rendes géppel és optikákkal mozgok, bízva az értékelhető végeredményben.

A digitálissal ellentétben a filmes fotózás rendesen lelassít, egyfajta meditációs tevékenységként is értelmezhető. Erre jön a régi, főként mechanikus szerkezetek varázsa, a különböző emulziók karaktere, a várakozás, a találgatás, a méricskélés és a kattintások, amiknek súlya van. Hiszen drága hobbi ez, így gondolkodásra sarkall.

Sokkoló a fényképezőgép-gyűjteményem mérete, a mélyhűtőm meg tele mindenféle filmekkel, amiket még olcsóbban sikerült beszerezni a mostani horrornál. Én a Minoltákba zúgtam bele, és három sör után simán belekezdek, hogy azért olyan jók a digitális Sony-k, mert az egész divízió a Minolta romjaiból nőtt ki.

Szerencsére a Totalcarnál van nálam összeszedettebb, a középformátumot szépen használó, súlyemelésre is tökéletes 6x7-es Mamiyával operáló fotós, Rézmonyó.

Rézmonyó természetesen tudja, hogy modern filmek esetében nem cellulóz-acetát alapokra viszik fel a zselatinban eloszlatott, s a fényre oly érzékeny ezüst sókat. És azt is tudja, hogy Erdélyi Péter, vagyis Forester Pictures hasonlóan lelkes, ha autós témákról van szó. A Nikonokban hisz, és nem bízza a véletlenre, ahogy az a 38. Parkoló Parádén készült fotóiból is látszik.

Kezdjük a nagy hallal. Az F4 a neves japán márka negyedik-generációs professzionális, vagyis főleg a fotóriportereknek tervezett gépe. Giorgetto Giugiaro rajzolta. Bizony,  az a Giugiaro . A Nikon összes új technológiáját magába zsúfoló zászlóshajó 1988-ban jött ki, autofókusszal és egy nagysebességű, vertikálisan operáló fémlamellás zárszerkezettel az időjárásálló vázban.

Nem mellesleg tudja használni szinte az összes 1959-óta gyártott Nikon lencsét, ami azért erős ajánlat még mai szemmel is.

A Kodak Portra, ami az F4-be került, a piacon lévő egyetlen 800-as fényérzékenységű professzionális színes film, mivel a másik a szintén a Kodak rochesteri gyárában készülő kommersz ISO 800, amit az eldobható fényképezők, illetve a Lomography is használ. Egy film attól lesz érzékenyebb a fényre, hogy nagyobbak rajta az emulziós kristályok. Ettől a képek is zajosabbak lesznek, viszont olyan nagy rekeszt és rövid záridőt használhatunk, mint lassabb filmekkel aligha. A Portra-család meleg tónusú filmekből áll, mivel portrékhoz fejlesztették. Sárgák, barnák és vörösök, csak vidáman.

Persze lehet az embernek olyan napja is, hogy a Nikon F4 túl automatának, a színes film pedig túlszaturáltnak érződik. Ekkor kerül helyzetbe az előd Nikon F3, ami annyira bevált mindenkinek, hogy túlélte az F4-et is, hiszen 1980-tól 2001-ig gyártották. Valójában már ezt is Giorgetto Giugiaro tervezte, ezért van rajta egy olyan vörös csík, mint a Golf GTI lökhárítóján is.

Az angol Ilford HP5+ nevű termékét már említettem. ISO négyszázas, mint ahogy az Ilford Delta 400 is. A különbség csak annyi, hogy más alakú kristályokat használ a Delta, így elvileg finomabb a szemcsézettsége, mint a jóval tradicionálisabb HP-szériának. Az F3-mal jól megértették egymást, a részleteket elnézve.

Ezen a ponton muszáj elárulnom, hogy a Forester Pictures-kollekció tartalmaz egy Nikon F3T-t is. Igen, titánból van a háza, és kemény húsz grammal könnyebb, mint a normál F3. Az első fotón pedig Rézmonyó, a Mamiyával.

A film még érdekesebb. Lejárt Fortecolor SP100. Tehát magyar. Illetve majdnem, mert Vácon sosem gyártottak színes filmet a folyamat elképesztő bonyolultsága miatt. A színes Forte tehát azon túl, hogy lejárt, olasz is, hiszen a Ferrania gyártotta. Ennek köszönhető, hogy jól bírja az évtizedeket, és ma is használható ISO 100-as filmként. A Kodak, Fuji, Konica és egyéb színes filmek valamiért hamarabb bomlanak, mint a Ferrania, mely esetünkben épp Forte is. Szép, nem?

Végezetül itt egy tekercsnyi Nikon F100-as fotó, Kodak Portra 400-ra lőve.

A gép egy modern mindenes. A fullos, és ehhez mérten drága F5 haladó civileknek szánt változata. 1/8000 másodperces zárral, számos előre programozott funkcióval, rekesz-előnézettel, harmados expó-kompenzációval, annak idején a tudáshoz mérten baráti áron. Használtan sem utolsó ötlet, bár 1999-ben már csorbult a javíthatóság.

És a Portra 400? Egy roppant népszerű, az utóbbi évben főként nem kapható, vagy sokkoló árakon kínált profi film, ami pont azt tudja, mint a 800, csak épp még nagyobb felbontásban, ami 35mm-en sokkal inkább számít, mint nagyobb filmek esetén. A Porta ráadásul annyira modern emulzió, hogy 1998-ban, pont egy évvel a Nikon F100 előtt dobták piacra. Mi több, ez a 400-as verzió csak 2010-óta létezik. Akkor meg már volt digitális is, ugye?

Péter, neked nagyon szépen köszönjük, mint ahogy a Nikonnak, a Kodaknak és az Ilfordnak is, hogy játszhatunk még.

Találkozunk a következő Parkoló Parádén, először április 29-én, egy szép szombati napon.