Megnéztük az egyik első Volkswagen T1-est – Sofie még 72 évesen is szexi!

2023.07.06. 16:30

Hannover egy méltán népszerűtlen turistacélpont a nyár közepén, főbb látványosságait nagyjából fél nap alatt körbe lehet járni, utána pedig egy közepesen szürke iparváros marad. De mégis mivel lehetne érdekessé tenni a Volkswagen-buszok származási helyét? Hát persze, hogy egy 75. Transporter születésnapot ünneplő fesztivállal, és öreg Volkswagen-buszokkal, mondjuk úgy 6000 darabbal. Az összes közül pedig Sofie volt a legöregebb, már szériagyártásból érkező T1, aki egy teljes véletlen folytán menekült meg.

1950 márciusában kezdődött meg a Volkswagen Type2, ismertebb nevén T1 tömeggyártása. A bogár farmotoros kialakítását és 25 lóerős, léghűtéses, négyhengeres bokszerét kapta meg, és bár alapjaiban nagyon közel volt a kisautóhoz, ahhoz képest egy meglepően jó teherautót csináltak belőle: 990 kilogramm saját tömeggel 750 kg terhet vitt el, ami a gyakorlatban egész biztos, hogy jóval több is volt sokszor. Végsebessége 80 km/h volt, a nagyon korai példányokat pedig még nem Hannoverben – ahol 1956 óta a mai napig, tehát T7-ig és ID. Buzzig bezárólag készülnek a VW buszok –, hanem az eredeti wolfsburgi üzemben gyártották.

Ha az első T1 most lesz 73 éves, akkor miért 75. évfordulós találkozót ünneplünk?

A válasz egyszerű: a Transporter közvetlen őseként a gyári belső használatra készült, 1947-es Plattenwagent említik, amit a Bogár gyártósoraihoz, szállítóeszközként használtak Bogár-motorral, 700 kilós terhelhetőséggel.

Ma egy elképzelhetetlen mérföldkő, amihez időszámítást kötnek – így a 2007-es, 60. születésnapi találkozót és a 2023-as, egy évvel elhalasztott 75. évfordulót is – akkor viszont csak egy szerszám volt, amiket elhasználtak és kidobtak. Ennek megfelelően nem is nagyon maradt meg belőle semmi, a kiállított Plattenwagen is csak egy replika volt.

Sofie-t, tehát ezt a konkrét T1-et 1950 augusztus 8-án szerelték össze, 20-1880 alvázszámmal, L31 kódú galambkék színben. Egy teljesen hagyományos áruszállító, ablaktalan fémfal választja el a rakteret az egybeépített pados, három embert befogadni képes utastértől, és nyilván hátul sincs rajta ablak, helyette ott a korai T1-ekre jellemző hatalmas motorháztető, amivel markáns kontrasztot képez az apró lámpa, indexet hiába is keresnél: ez még hagyományos, karos irányjelzőt kapott.

A T1-mosoly már ekkor jellemző volt a típusra, ahogy az óriási méretű VW-embléma is. Ezeken a nagyon korai T1-eken még hátsó lökhárító sem volt, és a filigrán, de hosszú karú, pici külső tükrökből is látszik, hogy ennek már rendesen csókolomot kell köszönni.

Az első 23 évet ez az autó is kemény munkával töltötte. Hildesheim környékén, Alsó-Szászországban szállított árut nap mint nap, és szűk 100 ezer kilométer került bele, ami a kor léptékeivel nagyon soknak számított – ne feledjük el, hogy a 25 lóerős motor biztosan sokat közlekedett teljes terhelésen, és a hosszú olajcsere-periódust lehetővé tevő szintetikus olajak korától is messze járunk.

A 70-es években nyugdíjazták a mindennapi munkából, és eladták egy VW-gyűjtőnek, aki talán ekkor még nem is volt teljesen tisztában azzal, hogy az ennyire korai példányok mennyire el fognak tűnni később, a kocsi 1973 és 1992 között többször gazdát cserélt, és időközben egyre rosszabb állapotba is került, így egyre nehezebb volt eladni, de a legjobb helyre került: egy dán gyűjtő, Tonny Larsen kizárólag az alacsony alvázszáma miatt megvette, és 2000 környékén teljesen felújította.

Teljesen szétszedték, az üres karosszériát forgatóállványon lakatolták, minden menthető alkatrészt felújítottak, ahova pedig új kellett, oda újat tettek, és a három évig tartó felújítás közben kapta meg az autó a Sofie nevet is, arra a legendára építve, hogy a legelső Dániába exportált T1-et is így keresztelték el 1950-ben. 2003-ban, a VW Bad Camberg-i busztalálkozóján deübált a kocsi, amiről ekkor már lehetett tudni, hogy a nagyon kevés megmaradt példány egyike, olyannyira, hogy még a gyári Volkswagen múzeumnak sem volt ehhez fogható autója.

Ettől függetlenül Sofie-t tovább használták, 20 ezer kilométeren át járta a veterános eseményeket, találkozókat, és két szobányi díjat hozott el szinte mindenhonnan. 11 évig használta így a kocsit, közben persze lépten-nyomon döbbenetes pénzösszegeket kínáltak érte a rajongók, de Larsen nem akarta bárkinek eladni. Végül 2014-ben adta be a derekát, a gyári Volkswagen Commercial Vehicles Oldtimer múzeum vette meg tőle ezt a nagyon különleges autót, ami a 2023-as hannoveri Bus Festival egyik fő helyére, a központi csarnok bejáratához került.

Nézd meg a témában készült videónkat is!