Út a vadonból: így került múzeumba az alaszkai varázsbusz

Chris Washingtonban, kimondottan jómódú, az amerikai szuburbánus garázsfelhajtó-skálán Cadillac-szintű családba született, iskoláit kiváló eredménnyel zárta, hogy aztán a tejesdobozok fényképei után egy ócska, kibelezett buszban találják meg a 30 kilósra fogyott holttestét. Előbb mérgezést, később egyszerűen éhezést állapították meg a halál okaként. A sztorit először Jon Krakauer írta meg 1992-ben az Outside magazinnak, aztán jött a könyv, majd a Sean Penn-féle film Emile Hirsch-sel.

Évente több százan tűnnek el az amerikai vadonban, nálunk sem véletlenül ment a Csellengők és égett be egy generációnak a Runaway Train, mégis ezt a srácot és a buszát tetoválja lapockájára egy komplett szubkultúra. A rajongással és hippiséggel semmi gond nincs, de a film sikere után egyre többen zarándokoltak el a történtek helyszínére, hogy tiszteletüket tegyék, vagy találjanak valamilyen spirituális megigazulást a Fairbanks City Transit System 142-es számú buszánál. De Alaszka nem a Kinkunság, évente tucatnyi mentőakciót kellett indítani a felkészületlen turisták miatt, 2010-ben egy svájci, majd 2019-ben egy fehérorosz lány halt meg a buszhoz vezető Stampede Trailen.

A Természetvédelmi Minisztériumnak elege lett, 2020 nyarán felkötötték a buszt az Alaszkai Nemzeti Gárda egyik kétrotoros Chinookjára, majd a fairbanksi egyetem kampuszára szállították, hogy az ottani konzerválás után a helyi múzeumban, a két lány halálát is okozó Teklanika folyó, mérgező magvak és barnamedvék veszélyei nélkül lehessen megtapasztalni a busz transzcendenciáját, na meg posztolni róla a kötelező ücsörgős képeket.

Chris sztorija közismert, a buszé valamivel kevésbé, pedig az 1946-os International Harvester K-5-ös elő- és utóéletének is van ám Totalcar-faktora.

Hogy került a vadonba?

Az ötvenes-hatvanas években kényelmetlenül szűk lett a Bering-szoros, a szovjet fenyegetés miatt megnőtt az Alaszkába irányuló beruházások volumene: rohamosan bővült a (főleg) katonai infrastruktúra, bányák nyíltak, kezdett beindulni az olajkitermelés. A Yutan Construction vállalat 1961-ben megbízást kapott egy antimon bánya és az Alaska Railroad vasúti hálózat közötti útszakasz megépítésére. A munkagépek mellett négy busz is a terepen volt, egy konyhaként, egy étkezőként és kettő hálókocsiként szolgált, utóbbiak közül az egyikben lakott Jess Mariner és családja, akik maguk közt csak budoárnak nevezték a 142-est. Jess lánya, Mickey Mariner Hines 30 évvel később, 1996-ban ismerte fel Krakauer könyvének borítóján a zöld-fehér Internationalt, tőle tudunk rengeteg részletet.

A busz 1946-ban készült a hadsereg számára (erre a festésből és a katonai jelzésű gumikból lehet következtetni, ti. az ötvenes évekig nem volt külön alvázszám), a háború befejeztével iskola-, majd városi buszként szolgált Fairbanksben, terepképességei ennek megfelelően nemigen voltak: tengelytávja nagy, összkerékhajtása nincs, sőt, a motort is kiszerelték belőle. Önerőből nem tudott közlekedni a tundrán, a buszokat bulldózerek mozgatták, de a vadonból így is csak három jutott ki: a 142-est tengelytörés miatt hátrahagyták a Sushana folyó partján (egyes beszámolók szerint a tengelyeknek semmi baja, inkább a kerékagy adta fel).

A busz ma 78 éves, minden életszakaszának nyomát hordja még: a Fairbanks-féle fehér-zöld alatt világít az iskolabuszok sárgája, de néhol az eredeti katonai olajzöldet is látni. Ennyire rétegzett múltú tárgy esetén nem egyértelmű, hogy melyik állapot visszaállítása/megőrzése a cél. A kurátorok végül átvágták a csomót, 1946-tól 2021-ig legyen megőrizve minden, a restaurátorok meg köszönték, mélyet szívtak a műgyantás tégelyből. Míg az olyan szent őrültek, mint I. Káposztásmegyeri Zsolt, a vasoxid-bázisú helyváltoztatás patrónusa fémig csiszol, alapoz és adott színkódra fúj, az adott állapot megőrzése ennél egy fokkal nehezebb: az első katonai festékpikkelyektől McCandless utolsó feljegyzésein át a helikopter szállítóhevedereinek vágott lyukakig mindennek maradnia kellett. A munkára egy szakosodott céget, a B.R. Howard Conservationt kérték fel, a projektre félmillió dollárt nyújtott a Save America's Treasures szövetségi alap – szeretnénk mi így hanyatlani itt keleten.

Az állapotmegőrzés legnehezebb része a busz külső és belső felületeinek stabilizálása volt. A felpöndörödött festékrétegeket visszavasalták a lemezekre (napok mentek el egy-egy négyzetméterre), majd az egész kapott egy Paraloid B-72 műgyanta-réteget. A szűk 80 évnyi rozsdát is kezelni kellett, a kritikus részeket (az első ajtó alsó lépcsőjét, a kerékjáratokat és az alváz egyes részeit) újakra cserélték, a többi helyen fémig csiszolták, ügyelve arra, hogy megmaradjon - vagy később visszakerüljön rá - az összes, McCandless, turisták és vadászok által készült felirat is. Az egész folyamatról bővebben itt.

Nem mindenki rajongott a felhajtásért, sem McCandlessért, az utóbbi években dühből is kapott a busz. A szakemberek itt is köztes megoldást választottak: a helyiek által szinte felismerhetetlenségig szétlőtt 142-es felirat helyére kívülről lemezt hegesztettek, és ezen festették újra a számokat, de nem tüntették el teljesen a golyónyomokat, belülről láthatóak maradtak. Az üvegek szintén kaptak golyót és ütéseket, de mivel a buszt a szabadban tervezik kiállítani, ezeket a kinyeklett ajtómechanizmusokkal együtt újakkal pótolták.

A Bus 142-t a University of Alaska Museum of the North területén állítják ki, még ha az eredeti közegéből kitépve nem is üt majd akkorát. Azt remélhetőleg a legfeldúltabb rajongó is beláthatja, hogy emberéleteket nem ér az élmény, a jelen állapotának megőrzése pedig a legjobb, ami történhetett a busszal.

Persze, egy szabványos, minden biztonsági paraméternek megfelelő, komfortos turistaútvonal kiépítése is opció lehetett volna, de az kiüresítette és valószínűleg kommercializálta is volna az egészet, az pedig minden, amiből McCandless ki akart vonulni.

Forrás: friendsofbus142.com, University of Alaska Museum of the North, Christopher McCandless Memorial Foundation