Megnéztük: Gregory Peck kocsija, a Rometsch Beeskow Coupé 1955

A 189 centiméter magas, délceg Gregory Peck (1916-2003) az ötvenes évekre már számtalan filmben szerepelt, de Oscart még nem nyert. Egyik talán legnagyobb sikerét jelentő filmjét 1953-ban mutatták be, a Római vakációban az élete első filmjében játszó Audrey Hepburn volt a partnere. A színművész két évvel később vált el gyermekei anyjától és egyben első feleségétől, aki három gyermekkel ajándékozta meg. Az év 1955, amely évben Veronique Passanival – aki utána felvette Peck nevét – is összeházasodott. December 30-án vált el s 31-én házasodott újra.

Passanival (1932-2012) is több gyermeket tervezhettek, mert Peck ebben az évben a Rometsch német manufaktúrától egy olyan kupét rendelt, amelynek szűk kabinjában hátul két gyermek részére volt ülés. Végül két közös gyermekük született...

S bár Pecknek több más kocsija is volt, nagy népszerűségnek örvendett ez a mára elfeledett márka a hírességek körében, Kaliforniába több kocsit is eladott a Rometsch, illetve forgalmazója – aki egy házaspár volt, a főleg ingatlanokkal foglalkozó Zwebellék, illetve közülük a fő hajtóerő, a férj, Arthur Zwebell.

De mi is volt ez a Rometsch? Friedrich Rometsch (1880-1959) 1924-ben alapította meg karosszériaüzemét Berlin-Halensee-ben. A tavat is tartalmazó városrész 1920-ban lett Berlin része, kicsi alapterületével a város egyik legkisebb része.

Rometsch fő profilja az egyedi igényeknek megfelelő kocsik gyártása volt. Ezekben az időkben a gyáraktól sokan járóképes alvázakat vásároltak, s azokat igényeik szerint dolgozó karosszériaépítőkkel karosszáltatták, így jött létre a jármű. Ilyen volt Rometsch vállalkozása is. A második világháborúban a hadseregnek készítettek vontatható tábori konyhákat – itthon gulyáságyúnak hívtak ezt a szerkezetet. Majd a háború utáni üzemanyagkorlátos német világban kizárólag haszongépjárművek közlekedhettek, ezért Rometschet is azzal keresték fel ügyfelei, hogy kocsijukat építse át teherautókká – például nemesek a Maybachjukból is kértek ilyen átalakítást, kétüléses platós kivitelben...

A vállalkozás felemelkedése az ötvenes években kezdődött, amikoris Herr Rometsch elkészítette s később gyártotta a hosszított tengelytávú, öngyilkos hátsó ajtóval, taxiórával és szabadjelzővel szerelt Volkswagen Bogár taxikat, vezetőfülkéket is készített, 1950-ben pedig az első Sport-Cabriolet kocsiját is kiállította a berlini autószalonon.

„Erre akkor még árat sem tudott mondani. Majd, amikor a német színész, rendező és énekes Viktor de Kowa (1904-1973) érdeklődött a kocsi iránt, a cég főtervezője, a korábban hírességeknek, királyoknak és dúsgazdagoknak is dolgozó Erdmann & Rossi karosszériaműhelyben tevékenykedett Johannes Beeskow (1911-2005) rávágott egy olyan árat, amely kétszerese volt a Volkswagen Käferének, s kicsivel több volt, mint a mellettük kiállított Porschéé. De Kowa kifizette a közel kilencezer márkát, s történelmet írt, övé lett az első Rometsch márkájú személygépkocsi. Később egyébként a típusaik több díjat is elhoztak a különböző szépségversenyeken” – meséli Traugott Grundmann, aki 2001-ben a Rometsch mindenféle jogát és örökségét megvásárolta, s a cég fennmaradt sablonjai, szerszámai, dokumentációja is nála van, sőt a cégalapító irodájának berendezése, íróasztala.

Övé a világ egyik legnagyobb Volkswagen Bogár gyűjteménye, amely a speciális változatokból sorakoztat fel több csarnoknyit. Grundmann egyébként vadászpilóta volt, aki két hajtóműves vadászbombázó McDonell-Douglas F-4 Phantom II sugárhajtóműves géppel is repült, ennek igazolására kiállított ezer órás plakett – de valójában több mint kétezret repült a típussal – és ruhája is megtekinthető számtalan egyéb repülős relikviája mellett a kiállítótermében.

Sztorija külön cikket is megérdemelne, amikor megiszunk egy sört, az vele sosem tíz perc. Mindig tele van történetekkel – ámulok és bámulok a sztorijain, amiket a pubjában mesél, ahol például egy eredeti, Walt Disney által kiállított tanúsítvány által dokumentált példány is áll azon 26 Bogár közül amelyikek a filmben Herbie-t játszották. Ő nem az az ember, akinek ebből replikája lenne, csak az eredetivel éri be...

De térjünk vissza a gépkocsimárkához! A Bogár átalakítás után szigorúan kézi munkával gyártani kezdték az 1951 és 56 között készített Rometsch Beeskow kupékat és kabrioleteket, amiket a köznép banánnak becézett. Összesen 160 példány készült belőlük.

Majd 57-től a – szintén az Erdmann & Rossitól érkező, s a kényes vevők ízlését ismerő – Bert Lawrance által tervezett, olasz vonalvezetésű, de amerikai stíluselemekkel díszített panoráma szélvédős Rometsch Lawrance-okat gyártották, de ezekből sem készült több évi tizen-huszonpár darabnál – összesen 85 példány hagyta el az üzemet.

Érdekességük, hogy a Volkswagen Käfer technikáját használó kocsik alapvetően kétszemélyesek voltak, de kérésre egy harmadik ülést is beépítettek a szűk kabinba a vezető mögé, de kilencven fokkal elforgatva, így az itt helyet foglaló lábait az utasülés mögé tehette.

A kocsik elsősorban prominens személyek köreiben voltak népszerűek, a kisembernek egyszerűen túl drágák voltak. Gyártásuk kézzel zajlott, alumínium karosszériájukat sablonokon kalapálták formára, az értékesítés brosúrájukban kézzel festett autókon mutatták meg, hányféle színváltozatból választhat a vevő, s az hogyan fog kinézni a valóságban. Nincs két egyforma belőlük, mindegyik egyedi.

A VW-nek nem tetszett Rometsch tevékenysége, előbb nem adtak el neki direktbe kocsikat, majd azt is megtiltották neki, hogy kereskedőktől vásároljanak. Ezért Rometsch munkatársai is többet rendeltek a saját nevükre, vagy vevőiknek hozniuk kellett az „alapanyagot”. Érthető, miért döntöttek így Wolfsburgban: ekkortájt bízták meg a Ghia formatervező stúdiót a saját sportkocsijuk megtervezésére, ebből született a Karmann által gyártott Karmann Ghia – s átcsábították Johannes Beeskowot is, aki a Karmannál a műszaki dolgokért felelt. Meg egyébként nem ez ölte a márkát, hanem a berlini fel felépítése, ugyanis a munkatársaik nagyrésze a keleti részen ragadt. Ennek ellenére egészen a kétezres évek elejéig léteztek, de csak javítgattak, s különböző autóbusz karosszériákat gyártottak, a daliás időknek vége lett náluk a fal felépülésével. Pedig Rometsch modern gondolkodású volt, felismerte a reklám és a jó munkakörülmények fontosságát is, üzemében étkező s fürdőhelyiségek is voltak. Az évtizedek alatt összesen 585 darab Rometsch karosszériás jármű készült, s ebben minden benne van – illetve a gulyáságyuk, mint pótkocsik nincsenek.

Szóval történt, hogy Grundmann évtizedekkel ezelőtt gyűjteni kezdte a Volkswagen Bogár deriváltakat, többek között a Rometsch-eket is. Csak a különlegességek érdekelték. A nyolcvanas évek végén Amerikában egy igazán különleges kocsi került a kezei közé – de ez csak később derült ki róla.

„Addigra már láttam pár Rometsch-et, s restauráltam is ugye többet közülük, de ennél már elsőre fura volt, mert nem három, hanem négyszemélyes volt, s ritka színű volt a belseje, bordó vagy sötét piros, minek látod? Mindegy, hosszas alkudozás után sikerült végül megvásárolnom” – meséli Herr Grundmann. Közben a kezembe nyomja az eredeti, 1989. június elsején keltezett adásvételi szerződést, amin az áll, hogy hatezer dollárt s száz dollár szállítási költséget fizetett érte a kikötőig az elején sérült és nagyon lelakott állapotú kocsiért.

Innen megtudom azt is, hogy az eladó egy iowai Volkswagen- és Porsche kereskedő volt. A járműnek hiányzott a sebességmérő órája, a kormány kűrt karikája, de nem ezek voltak a legnagyobb bajai, mert összességében olyan állapotban volt a fényképeket nézegetve, hogy nem lett volna kedved beülni az üléseibe. Az oldalablakai nem működtek, a tetőkárpitját lebontották, a karosszéria több helyen át volt rohadva. Nem volt mit tenni, teljes restaurálása mellett döntöttek, itt ez nem is volt kérdés.

„Elkezdtük restaurálni. A műszerfala teljesen új, s több karosszériaeleme és nyílászárója is. De mivel meg voltak a sablonok, amiket a manufaktúrában is használtak annakidején a kocsik készítéséhez, így viszonylag egyszerű volt az ajtók, gép- és csomagtértető kikalapálása alumíniumból.

Persze szakértő ehhez nem árt, nem én csináltam a munkát. Volt rajta munka bőven, mindene nagyon viseltes és elhanyagolt állapotban volt. Majd glettelés, csiszolás, glettelés és csiszolás következett, egymás után többször. Összességében jól sikerült a munka, az 1990-ben elvégzett fényezés ma sem repedezett meg, de igaz, hogy a kocsit nem is használtuk, s tréleren utazik egyik Concours d'Elegance versenyről a másikra, ha mozdul. A fényezés során ezüstszínt kapott a karosszéria. A futóművét is teljesen felújítottuk és lefestettük, ahogy a többi alkatrészt is, a részletekre már nem is emlékszem pontosan, hiszen több mint harminc éve dolgoztunk vele.

Majd később hozzám került egy 1955-ös Der Wagen und Karosseriebau című újság, amelyben arról írtak, hogy Gergory Peck átvette Rometschét s az ő fekete kocsija szerepelt a címlapon is, amelynek bordó a belső kárpitja, s négyszemélyes a beltere, s fekete a színe. Na, arra viszont emlékszem, hogy ekkor megállt a Föld forgása számomra hosszú percekre!

Hamar összeállt a kép, hogy nálam bizony az ő kocsija született újjá... Sőt, közben kiderült, hogy Audrey Hepburn-nek is volt egy saját Rometsch-e – ma már kideríthetetlen, ki beszélte rá a másikat a kocsira."

A cikkben szereplő Rometsch Beeskow Coupéhoz a Motul ezt az olajat ajánlja:

MOTUL CLASSIC 20W-50.

„Ez egy többfokozatú ásványi motorolaj, kifejezetten az 1950 és 1970 között gyártott klasszikus autómotorokhoz. Kenőanyag 4 ütemű benzin- vagy dízelmotorokhoz, szívó, turbó vagy kompresszoros, karburátoros vagy befecskendezéses üzemhez. A SAE 20W-50 formula megfelel az 1950-1970-es szabványoknak (API SF/CC), és a MOTUL jelenlegi fejlett technológiáját ötvözi, hogy teljes teljesítménycsomagot biztosítson klasszikus autójához” – mondja róla Hegedűs Péter, a Motul szakértője.