Aki Góliátként üldözte Dávidot - Carey Loftin

Minden egy 10 dolláros motorral és egy törött dugattyúval kezdődött. Az 1914-ben született William Carey Loftin 10 éves kora óta motorozott, első saját gépe egy Indian volt. Ebben adta meg magát az egyetlen henger egyetlen dugattyúja, amit a legolcsóbban akart megjavítani. Elment a roncstelepre, és egy méretben stimmelő cseredarabot keresgélt, végül egy autóból kiszerelt dugattyút addig reszelgetett, amíg bele nem fért a hengerbe. Ez olyan jól sikerült, hogy közben a motor teljesítményét is megnövelte, így már senki sem ért a nyomába az alabamai utakon.

19 évesen egy utazó motoros kaszkadőr show műsora után bekiabálta a nézőtérről, hogy ő mindent utánuk tud csinálni. Annyira kíváncsivá tette a csapat vezetőjét, hogy megkérte, tartson egy bemutatót. Még aznap szerződtette. Tengerészgyalogosként töltött szolgálati ideje után Los Angelesbe költözött, ahol szerelőként és motorversenyzőként is bizonyított. Igazi zsonglőrként bánt a motorral, tehetségének híre eljutott Hollywoodig, és a harmincas évek végétől már kaszkadőrként számítottak rá, de szerelői rutinjának is hasznát vették a filmesek két csapó között.

Robert Mitchum szeszcsempészekről szóló, 1958-as Thunder Road című filmjének számos üldözési jelenetét Loftin koordinálta, ami végleg meghozta számára a szakmai elismerést. A nézőket és a kritikusokat is lenyűgözték a valósághű akciók, ami akkor még újdonságnak számított. Ezúttal sem trükkfelvételeket, sem maketteket nem használtak, minden borulást és robbanást valódi autókkal rögzítettek. Az autóbolond Mitchum azt mondta Loftinról, hogy olyan nyugodtan száguldozott a hajtűkanyarokban, mintha csak tejért ugrott volna el a boltba. A higgadtság volt a védjegye.

Miközben őrült mutatványokat hajtott végre, kis kockázatot vállalt, mert nagy figyelmet fordított a tervezésre. Tudta, hogy a kaszkadőr munka lényege nem a vakmerőség, hanem a precizitás. A legtöbb ma is etalonnak tartott filmhez őt hívták, hiszen a rendezők is tudták, hogy rábízhatják magukat, a forgatás végén lélegzetelállító jeleneteket és ép stábtagokat kapnak vissza. Tehetségét bizonyítja, hogy a több mint 380 filmben és sorozatban látható akciók felvétele közben sérülést szinte alig szerzett, és amikor valamit elhibázott, csak még látványosabb eredmény jött ki belőle.

Az 1963-as Bolond, bolond világ forgatókönyvét mintha neki írták volna, a szereplők végig száguldják, üldözik, ugratják és borulják a bő háromórás játékidőt. Az egymással versengő kincsvadászok minden őrültségét leforgatták, a vetített hátteres közeliken kívül minden más, amit látunk, a kaszkadőrök parádéja. A nyílt országutakon és városi utcákon zajló hajszákat a rendőrség biztosította, de egy be nem avatott rendőr üldözni kezdte Loftint, majd miután megállt, ráförmedt: „Tudja maga mennyivel ment?” Ő csak annyit válaszolt: „Pontosan annyival, amennyivel kellett.”

Egyik gyerekkori kedvencem, az 1969-es A kicsi kocsi kalandjai azonban ennél is nagyobb kihívás volt a sztár kaszkadőrnek. A Disney mese versenyautóként sikert sikerre halmozó, önálló akarattal rendelkező Volkswagenje próbára tette a kreativitását. Engem már a sofőr nélküli vezetés is lenyűgözött, de az egymást érő kaszkadőr mutatványokhoz összesen 21 Bogarat épített át a csapata, mindegyiket egy-egy jelenet vagy trükk kedvéért. Ráadásul 40 kaszkadőrt, köztük a szintén mesteri Bill Hickmant és Bud Ekinst, illetve autóversenyzőket is irányítania kellett a munka során.

Bár trükkfelvételeket is használtak, például amikor Herbie egyszerűen lepattan Thorndyke Rolls-Royce-áról, a legtöbb kreatív ötletet, a hirtelen felágaskodást, a tó átugrását vagy a kettészakadó autót tényleg megvalósították. A korszak legütősebb versenyautóival felvett jeleneteket sem úszták meg egyszerű felgyorsítással. A rá jellemző módon Loftin el akarta érni, hogy a nézők valódi sebességgel száguldó autókat lássanak, ezért épült egy Porsche motoros, szélesített futóműves Bogár is, ami a kaszkadőrök szerint ördögi szerkezet volt. Nem csoda, hogy imádták!

Loftin egyszer olyan pimaszul gyorsan vezetett a pályán, hogy az egyik versenyző nem bírt magával, és a megbeszéltek ellenére csatázni kezdett vele, amiből végül vagányabb felvétel született, mint amit terveztek. Ez persze csak játék volt ahhoz a jelenethez képest, amiben egy szakadék szélén, három keréken egyensúlyozva, a nyitható tetőn és az ablakon kilógó kollégáival vezette Herbie-t. Az autót alaposan felkészítették a mutatványra, de ezzel nagy veszélyt vállaltak. Az egyik stábtag meg is kérdezte: „Nem félsz?” Loftin higgadtan azt válaszolta: „Ha félnék, nem lennék itt.”

Abban az időszakban egy másik klasszikus, a Bullitt forgatásán is dolgozott, amiért azok is irigylik, akik szerint az üldözésen kívül az egy rossz film. Loftin már a Grand Prix projekten is együtt dolgozott Steve McQueennel, aki a zsarufilmjéből sem hagyta ki. Jól döntött, mert a hetekig forgatott, tízperces San Francisco-i hajsza a hatvanas évek végén forradalmi volt, és fél évszázaddal később is hivatkozási alapnak számít. Itt is közel volt a baj, Bill Hickman az egyik kanyarban túl közel ment hozzá, amire olyan jól reagált, hogy a vágásnál végül ezt a snittet tartották meg.

Loftin vallotta, hogy a jó kaszkadőr nem túléli, hanem elkerüli a baleseteket. Bár addigra két gyakran emlegetett film, a Száguldás a semmibe és a Francia kapcsolat is elkészült vele, élete legfontosabb, egyben talán legnehezebb munkája csak ezután következett! 1971-ben a fiatal rendező, Steven Spielberg Párbaj című tévéfilmjében nemcsak a kulisszák mögött, hanem a stáblista szerint is ő alakította a beszélő nevű David Mann félelmeit megtestesítő tartálykocsi vezetőjét. Igaz, a drámai és művészi hatás kedvéért az arcát sosem mutatták, a néző csak a karjait és a lábait láthatta.

Spielberg kérésére úgy mozgatta a kamiont, mintha élőlény lenne, így a körmüket lerágó nézőkben effektek nélkül, pusztán a mechanikai hangjaival, a verőfényes napsütésben is fenyegető szörnyeteg benyomását keltette. Loftin az utolsó jelenettel vált hőssé, ugyanis a szakadékba esés előtti utolsó pillanatban ugrott ki a fülkéből, ezzel összehozva a tökéletes felvételt. Tudom, az ajtó nyitva maradt, pedig megpróbálta becsukni, de az már nem jött össze. Elnézték neki, mert az egyetlen kamionnal ezt csak egyszer lehetett felvenni, ezen múlt az egész produkció sorsa.

Ezek után ha egy filmben teherautót kellett vezetni, őt hívták. Tucatnyi ilyen produkció, például a Kamionőrület vagy a Smokey és a Bandita találta meg. Szívből ajánlom Yves Montand-nal a főszerepben az 1977-es A bűn árnyékában című krimit, amiben ismét egy tartálykocsival zuhant a mélybe, de az 1997-es A félelem országútján is jó választás, ez volt az egyik utolsó munkája a halála előtt. Egy interjúban elmondta, hogy az egyik kedvenc késői autós üldözése az 1984-es Esélylesőkben látható Porsche 911 Cabrio és Ferrari 308 közötti kergetőzés volt a zsúfolt forgalomban.

Közel 70 évesen vezette a fekete 308-ast olyan higgadtan, precízen és lenyűgözően, ahogy csak ő volt képes. A rendező tartott tőle, hogy egy idős emberrel dolgozzon, és a biztosítók sem vállaltak 60 év feletti kaszkadőröket, de a koordinátor meggyőzte, hogy még mindig ő a legjobb a szakmában. Bár Jeff Bridges és James Woods is vezették az autókat a forgatáson, Carey Loftin évtizedes rutinja nélkül nem sokra mentek volna. Drukkoljunk, hogy ennyi idősen egyáltalán vezethessük még az autónkat, ha nem is olyan precízen, mint a 83 éves korában elhunyt legenda tette!