Csak egy négyütemű Trabant, zöld festékkel házilag lelocsolva, kétszáz forintos Tesco-dísztárcsákkal feldobva. A szomszéd bácsié is lehetne, de nem ez. Ezen diplomatarendszám van. Utánajártunk.
Múlt héten kaptunk két képet egy olvasónktól, egy Trabant 1.1 szerepelt rajtuk, elölről és hátulról. Diplomatarendszámmal. Épp elég vicces ahhoz, hogy kitegyük a Belsőségre, gondoltam, délután megjelenik, hadd legyen egy jó percük azoknak, akik csak otthon neteznek.
Valami bolgár diplomáciai alkalmazotté lehet, talán az egyik titkár itt élő fiáé – gondoltam, hiszen az NDK rég megszűnt, a szovjet extagállamokban nem ismerték a Trabit, a volt Jugoszlávia diplomatáitól inkább Yugót várnék, a hajdani KGST többi országa ma már rég elemelkedett erről a szintről. Diplomáciai kocsi fotózásából, majd a kép publikálásából származhat mindenféle bonyodalom, ezért inkább kicsit utánajártam, hátha kapok engedélyt.
Hogyan derült ki, hogy az autó brit?
Megpróbáltam megtudni, honnan kellene engedélyt kérnünk a Trabant-fotók közléséhez. Írtam egy levelet Fügének, nem szerepel-e az autó az általa működtetett hatalmas rendszámadatbázisban. Bár nem találta meg, hozzátette: a 02-es rendszámok tudomása szerint a brit nagykövetségnek járnak.
Nosza, írtam egy levelet a követségnek, megkérdeztem, hogy az autó szerepel-e a nyilvántartásukban. Egyben arra is rákérdeztem, nem beszélhetnék-e a tulajdonossal.
Alig pár órával később meg is kaptam a válaszlevelet: igen, az ő egyik diplomáciai autójuk, a tulajdonos Steven Fisher nagykövethelyettes úr. És természetesen szívesen vár egy beszélgetésre, mikorra kérem az időpontot?
Szóval az angoloknál ez így megy. Egyszerűen, hatékonyan, nyitottan.
Így kerültem múlt hét kedden a Harmincad utcai brit nagykövetségre. Olvasok angol sajtót eleget, voltam is Angliában párszor, no meg egy időben két pofára faltam a Monty Python-produkciókat. De erre a Douglas Adams-i (Galaxis útikalauz stopposoknak-sorozat – aki nem ismeri, azonnal olvassa el) fordulatra nem voltam felkészülve.
A zöld Trabant ott állt a délutáni szűrt fényben, pontosan a nagykövetség bejárata előtt. Azonnal felzárkózott mellém egy őr, bekísért a mágneskapuhoz, kipakoltatta velem a zsebeimet, belekukkantott a táskámba – szakasztott mint a reptereken a szeptember 11-i támadás óta. Aztán be kellett jelentkeznem a páncélüveg mögött ülő recepciósnál, le kellett adnom a mobiltelefonomat, és megvárnom, hogy lejöjjenek elém. A brit nagykövetség nem az Autóklub irodája, ott nem flangálnak szabadon mindenféle idegenek. És még a kísérőmmel is csak zsilipes, kódkártyás kapurendszeren át tudtam bejutni. De hisz’ én csak egy beszélgetésre jöttem egy kopott Trabi tulajdonosához!
Maradjunk annyiban, egyszer csak a brit nagykövethelyettes irodájában ültem egy drága, antik tárgyalóasztal mellett, kicsit már rosszul is éreztem magam, hogy nem túrtam elő az öltönyömet az alkalomra. És a Trabantjáról faggattam.
TC: Honnan jött az ötlet?
SF: Úgy gondolom, ez érdekes autó, beleillik az ország
múltjába, meg talán az én humorérzékem is furcsa kicsit. Tavaly nyáron
eldöntöttem, hogy a családi buszlimuzinom mellé veszek egy
praktikusabb városi autót. Peugeot-ban gondolkodtam, tudja, amelyik
mintha sportkocsi lenne, de igazából csak egy szép kupé. Aztán
megnéztem, és elbizonytalanodtam – nem elég karakteres, másrészt alig
rövidebb a családi buszomnál. Lemondtam róla.
Ekkor láttam egy csomó Trabantot az Erzsébet téren körbe-körbe furikázni, és úgy tűnt, a tulajok nagyon élvezik. A követség sajtósa is akkortájt említette nekem, hogy a Trabantot vezetni jó, kicsit mintha gokartozna az ember. Tehát a kellő pillanatban sok trabantos benyomás ért. Egerben is akkor láttam egy gyönyörű, sárga színűt, a tulajdonos irgalmatlanul sok pénzt költhetett rá. Nagyon, nagyon jól nézett ki.
Elkezdtem böngészni az internetet, és az egyik itteni kolléga segítségével megtaláltam az enyémet. A tulajdonos idehozta a nagykövetséghez, tettem vele egy kört az Erzsébet téren, tetszett, megvettem. Gondoltam, egyszerű szerkezet, ha elromlik, nem kerül egy vagyonba a rendbetétele. Azóta sok-sok vidám percet szerzett, sokkal több örömet okozott, mint amennyibe került.
És mindenki szereti – majdnem mindenki, mert a másik oldalon álló kevesek utálják –, a forgalomban is örülnek neki, csupa pozitív visszajelzést kapok, amikor használom. Nagyon könnyű javítani, amikor néhanapján elromlik, általában én magam el tudom hárítani a problémát. Ha nem, szinte azonnal találok valakit, aki rendbe teszi.
Valahogy ez az autó tűnt a legmegfelelőbbnek Budapestre, illik a városhoz. Nem mentem még vele a bővebb értelemben vett főváros határán túlra, valószínűleg nem is fogok. Hacsak haza nem viszem Angliába. Az lenne az érdekes, 2000 kilométer ebben a lassú autóban. Eddig száznál többet nem mentem vele, azt is csak egy rövid szakaszon a Budaörsre vezető autópályán. A sebességmérő szerint tudna százötvenet is, de az enyémben addigra rég szétrobbanna a motor.
Még az 50 km/h is száguldásnak tűnik benne. Látja, ez a másik jó dolog. Pontosan érezni benne az utat, és vicces vele végigpattogni Budapest utcáin. Ha meg kell állni, mindig van neki parkolóhely.
TC: Hova hordja szervizbe?
SF: Kétszer magam javítottam, az egyikre emlékszem is,
lejött egy kábel az önindítóról. Különben meg a Lövőház utcába
járok vele. Nagyon szeretik – persze, hiszen üzletet jelent –, de
mintha nem tűnne nekik annyira furcsának.
Azaz igen, egyszer tényleg láttam megrökönyödést a szerelők arcán. Levegős volt a hűtőrendszer, és éppen akkor kellett szervizbe vinnem a Trabantot, amikor a nagykövet úr hazautazott. Ilyenkor én vagyok a charge d’affaires, azaz a nagykövetség feje, és a zászlós, hosszú diplomáciai Jaguart kell használnom.
Tehát én hajtottam elöl a Trabanttal, egy követségi sofőr követett a Jaguarral. Együtt értünk a szervizhez, leadtam a nem túl fényes megjelenésű autót, majd kimentem a Jaguarhoz, beültem a hátsó ülésre, és elhajtottunk. Elég vicces lehetett.
TC: Mit szól hozzá a többi diplomata?
SF: Minden diplomáciai kollégám jópofának találja.
Imádják. Sokan kérik, hogy velem jöhessenek, amikor diplomáciai
ülésekre megyünk. Inkább nem mondok neveket vagy országokat, maradjunk
annyiban, hogy az EU Magyarországon dolgozó diplomatáinak legalább
a fele koptatta már ennek a Trabantnak az ülését. A brit
nagykövetségiek közül pedig végképp sokan kipróbálták.
Egyszer a nagykövet urat is hazavittem, mert az ő autója éppen szervizben volt, és elég közel lakunk egymáshoz. Mondtam, hogy a Trabant van nálam. Neki is van humorérzéke, válaszolta, annál jobb. Már a Margit hídon jártunk, óriási volt a dugó, olyan negyven fok lehetett. A Trabi motorja szokás szerint melegedni kezdett, feltekertem a fűtést, hadd hűljön. Majd elolvadtunk a halszálkás öltönyeinkben. Egyszer csak kigyulladt a piros lámpa – mindjárt forr a víz. Összefoglaltam a helyzetet a nagykövet úrnak:
1. Felforr a víz, akkor a nagykövet úrnak ki kell szállnia, és letolni a Trabantot a hídról. És akkor sok kép jelenik majd meg a lapokban a halszálkás öltönyben zöld Trabantot toló brit nagykövetről, ami kétségkívül eredeti, de nem elegáns módja a címlapokra kerülésnek.
2. A másik: a szabályokat egy pillanatra áthágva egy rövid szakaszon ráhajtunk a sínekre, hogy lehűljön a motor.
Valami olyasféle választ kaptam: tegyek, ahogy tetszik. Soha nem szabálytalankodok szándékosan, de ha akkor lerobbanunk, megállítottuk volna a fél város forgalmát. Kicsit mentünk a síneken, a piros lámpa elaludt. A nagykövet úr azóta nem kérte, hogy hazavigyem.
Talán mintha éppen a magyar hivatalos szervek néznének furcsán a Trabantra. Amikor ugyanis a Parlamentben hivatalos rendezvényre hívnak, a protokollosztály mindig elkéri a rendszámot és az autó típusát a beengedéshez. A titkárnőm bediktálja az autóm adatait, ahogy kell. Erre a vonal végén általában halálos csend a válasz. Nyilván azt hiszik, hogy mellétárcsáztak, és a válaszoló vette a lapot. Vagy nem tudom, mit hisznek, de az biztos, nem tudják hova tenni a dolgot. Aztán persze megkapom az engedélyt, beengednek. Na, olyankor néz ki igazán viccesen a Trabant, amint csak úgy virít a drága, nagy luxusautók között.
Mit gondolnak, hogyan lett ilyen zöld a Trabant? Elárulhatom, hogy eredetileg British Racing Green akart volna lenni. Lapozzanak!
