Westernfilmből idemásolt pillanatban állok a Dubai Autodrome teljesen elhagyatott főbejárata előtt. Időnként éktelen visítással elmegy lent a pályán egy Radical.
Rajtuk kívül a környék akár holdbázis is lehetne. A horizonton a por mögött nagyjából kivehetők Dubai felhőkarcolói, úgy harminc kilométerre északra. A taxis már rég elment, a telefonom nem működik, de állítólag van itt valahol egy csomó ember egy parkolóban, szédületes kocsikkal. Mert ha elmentek a Radicalek, utána nyílt nap van a pályán. Legalábbis ezt mondta Zlatko Mulabegovic a telefonba.
Húsz perccel később eljutok a célegyenes végén a kanyarhoz. Sehol senki. A Radicalokat versenymotorok váltják a pályán. Bután pislogva megállapítom, hogy se vizet, se sapkát nem hoztam. "Figyelj, ki kell jönnöd, én már itt vagyok, elképesztő kocsik vannak" - mondta egy órával korábban Zlatko, de egyelőre csak sivatagot látok, és a tribün csendes űrállomását.
Cserepesre szikkadt agyagon gyalogolok a pálya mellett, a biztonság kedvéért készítek egy gyors búcsúvideót, aztán eldöcög mellettem egy piros Dodge pickup, lustán megfordul és visszamegy. Megint sehol senki. A pályán azonban történt valami, a japán sportmotorok visítása helyett gurgulázó fortyogást hallok. Kikanyarodik egy piros F430, és nagy gumicsikorgással nekilódul.
A következő kanyarban meglátok egy bézbólsapkás embert, a kerítésen lóg, és vidáman fotózza a Ferrarit. "Helló, izé, vannak itt emberek valahol?" Kezet fogunk. "Egész közel, a következő kanyarban van a parkoló, ott van mindenki."
Továbbmegyek. Borzalmasan süt a nap. Pedig most még csak tavasz van, és annyira nincs is meleg, 30-32 fok lehet. Olvastam valahol, hogy az Egyesült Arab Emírségekben publikált nyári hőmérsékleti értékek (45 fok, 100 százalékos páratartalom) a szörnyű valóság elkendőzései, igazából sokkal melegebb van. Aztán mondta valaki, hogy van egy törvény, miszerint 45 fok felett nem lehet senkit dolgoztatni az építkezéseken, ezért hivatalosan 44 és fél foknál soha nincs melegebb.
Kezdenek feltűnni a versenypályán az utcai autók. Például egy fehér Bentley Continental GT, ami az utcán lapos és izmos, itt viszont egy éles kanyarban imbolygó kéttonnás dugong. Nem úgy a mögötte csörtető Ariel Atom. Az Atom egy 450 kilós csővázra szerelt 220 lóerős Honda VTEC, időutazás-szerűen gyorsul százra, a csúcssebessége valahol 250 körül van, ami az aszfalt fölött három centivel suhanó seggel és a menetszélben lobogó pofazacskókkal valószínűleg egészen rémisztő. Pláne itt, az őrülten gyorshajtó Land Cruiserek között az úton, ugyanis az Atom országúti autó. Bár valószínűleg nem a dubai országutakra tervezték. "Mahmud drágám, mi volt ez? Semmi, egyetlen Fatimám, csak egy fiatal teve, még jó hogy tetettem gallytörő rácsot a Toyotára a múlt héten."
A város, ahol egy SL65 is béna
"Van a városban egy fekete Land Cruiser, ami legyorsul egy Murciélagót" - mondja Zlatko Mulabegovic, a dubai Top Performance autósújság szerkesztője, aki szabadidejében egy tuningműhelyben dolgozik. - Egyszer volt nálunk is, szereltünk rajta valamit, csupa fekete az egész, fekete ablakokkal, valami 800 lóerős nitrós rettenet van a motorja helyén. Az egyik sejké, állítólag 350-et megy."
Zlatko 1991-ben jött ide Boszniából. Az autóskultúra is az elmúlt 15 évben nőtt ki a földből, mint az egész város. "Amikor idejöttem, semmi sem volt. Ha akartam egy alkatrészt a kocsimba, el kellett mennem Olaszországig az Abarth-boltba" - mondja.
"Most már azért vannak itt is jó kocsik, a főnökömnek van például egy Suprája, egy Skyline-ja, meg most vett egy Aston Martin V8 Vantage-et, ja, meg van két Hachirokuja driftelni, az egyik 450 lóerős."
"Voltam egyszer a Hormuzi-szorosnál egy üzleti úton, bementünk valami városba, ahol minden kocsi Skyline volt. Nem hülyéskedek, végignéztünk egy utcán, és minden kocsibejárón egy Skyline állt, volt ahol kettő."
Tele van a város ilyen sztorikkal. Bárkivel beszélek, két perc után mond egy hasonlót. Másnap este Stasszal, egy orosz sráccal ülünk műanyag székekben, boldogan szörcsögünk egy vízipipán, és kávét iszunk.
"Valaki vett egy Mercedes-Benz SL65-öt, tudod, a biturbó V12-es SL-t, és tett bele nitrót. Aztán áll a piros lámpánál, és feljön mellé egy Supra, a sofőr félreérthetetlen arckifejezéssel ránéz. Rálépnek mind a ketten, a Supra simán lenyomja az SL65-öt, mire a tulajdonosa másnap visszaviszi a szalonba, hogy neki ilyen lassú szar nem kell."
És így tovább.
Éjfél után valamikor aztán húzunk végig a tengerparti úton, Stas piros Civic Type-R-jában, mellénk ér egy sötétkék, előző generációs BMW M5, tudják, amelyikben a 400 lóerős V8-as van, ímmel-ámmal lenyúlok a kameráért, mire éktelen visítással bevág közénk és az M5 közé egy új M5, az 500 lóerős V10-essel, ledúrja a régi M5-öt a leállósávba, majd rálép, és úgy 160-nal elhúz. Stas csak nevet. "Láttad? Teljesen új kipufogórendszere volt. Itt senkinek sincs gyári kocsija."
És akkor végre, a kiszáradástól szédülve és egy óra gyaloglás után
előtűnik a parkoló.
Rögtön egy ezüstszínű TVR áll a szélén, egy régebbi Chimaera. A
TVR-ok ergonómiája híresen elborult, már az ajtónyitás is ördöglakat,
de ezen még viszonylag józan minden. A kilincs egy piros gomb a
visszapillantó tükrön, bár valószínűleg a másik oldali ajtót nyitja.
Aztán egy Caterham Super Seven, az angol pályaroadsterek klasszikusa, néhány felismerhetetlenségig módosított Evo és S2000, egy Viper-motoros Dodge Ram SRT-10, a hűtőmaszkja a nyakamig ér, és aztán egy tolató Corvette mögül előtűnik valami, amitől minden más háromhengeres koreai játékautóvá alakul.
Egy Porsche Carrera GT.
