Á, csak ez a fránya hátsó gumi. Kidurrant – kezeltem a témát Clouseau-i könnyedséggel. Van emelő, meg pótkerék is! – és sebtében előszedtem mindent a Fityó kissé nehezen nyíló orrából. Meglazítottam a kerékcsavarokat, bedugtam az emelőt, kurblizni kezdtem. Az emelő emelkedett, az autó nem. Majd recsegés hallatszott. Érdekes. Anyukám átnézett a vállam fölött, és felvetette, hogy talán jobb lenne kihívni az Autóklubot. Egy kerékcseréhez?! Piha! Mikor én egész autókat fel tudnék újítani! Tekertem tovább, aztán jött egy nagyobb reccsenés, és egy tenyérnyi gittdarab landolt a lábamon. A küszöbből.
Érettségi, felvételi lement, mentünk a Győző tatai rokonaihoz rendbe tenni a rohadást. Jó kis nyári muri lesz, így utoljára a sereg előtt. Ő korábban levitte az MZ Trophyját, mert annak a gyújtása döglődött, a Váci úton beszerzett küszöbjeimet az apja juttatta Tatára az utramarin-kék Zsigájukkal. Olajozottan ment minden.
Odafelé a Fityó újabb tüneteket produkált. Még a Budakeszi úton elment rajta a fék (egykörös, gondolhattuk volna előre), Tatáig a nem éppen daliás kézifékünk maradt lassításra. Aztán elkezdett nem menni. Néztük a gumikat, a gyertyapipákat, nem értettük. Egy emelkedőt Bicske környékén harmadszorra sikerült csak megmászni, de akkor én már a szakasz fölső harmadánál álltam, és megtoltam az autót. Onnantól harmadikban haladtunk, mert a gép sík úton nem vitte a négyest. Sebaj, úgyse tudtunk volna lassítani.
Tatán kiszedtük a motort, a kertben oldalára döntöttük az autót, és nekiálltunk flexelni. Úszógatyában, harmincöt fokban, félmeztelenül. Este meg ordítottunk a fürdésnél a bőrünkbe égett tízezer fémszilánk miatt. Ilyen hülyéket. Volt ott acetilén, Pityuapu - a tatai rokon, akinél laktunk – behegesztett két vascsövet a leszerelt ajtók helyére, nehogy összeroskadjon a kaszni. Pityuapu érdekes figura volt, valami karbantartó-főnökként egy ősrégi, méregzöld, Csepel műhelykocsival járkált. Aranykezű mester hírében állt, volt három segédje is, mi annyit láttuk belőle, hogy reggel elmegy, délután pedig Piszkos Fredként zuhan át a küszöbön. Olyankor húztunk el a másik rokonokhoz Bajra aludni.
Napokig takarítottuk a rozsdát, nem sok maradt az autóból. Lemezeket szabtunk, kalapálgattuk őket formára két gimnáziumi érettségi birtokában. A hátsó sárvédőív általunk készített, és a Fiat formájára csak nyomokban emlékeztető javítóelemét még Pityuapu varrta fel, a küszöböt már a team gázcsőhegesztő profijára hagyta. Ekkor történt, hogy én a lakatos háta mögül benyúlva szorítottam oda a lemezt, ő húzta a varratot, majd elrántotta a pisztolyt, ami pontosan a jobb szememben landolt. Hallottam, amint a láng sisteregve kialszik a könnyben.
Üvöltöttem kicsit, majd befeküdtem a kerti csap alá, mert nem volt jármű, amivel az ügyletre menjünk. A Győző fél óra alatt összedobta az MZ gyújtását, téptünk befele. Mindenféle papírmunkák miatt fél órát ott is várakoztattak, aztán rátörtem az orvosra az ajtót, elmondtam, mi van. Frászt kapott, bekent valami fehér katyvasszal (tömény Írix, mondta), és további fél óra múlva már a Kristályban ebédeltünk. Az orvostudomány csodákra képes.
Másnap visszaborítottuk az autót, feltettük az ajtókat. 45 fokig lehetett őket behajtani, ott elakadtak, mint valami óriási szárnyak. No lám, kicsit magasra hegesztettük a küszöböket. Utólag persze mindenki mondta, hogy nem lett volna szabad levenni az ajtókat, miért nem előre szóltak? Fogtunk két óriási kalapácsot – amilyen csak ilyen, ecsettel pingált Csepel műhelykocsikban van – és szétvertük a vadiúj küszöböket. Ferdinand Piech visszadobta volna a meónak, de nekem jó volt, onnantól elég nagy lendülettel már be lehetett vágni az ajtókat.
Aztán ki lettünk tessékelve Tatáról, és egy harmadik rokonnál, Szomódon folytattuk az akciót. Egy sokadik barátom jött látogatóba, megmutatni a rendőrségtől vett kombi Zsigáját. Ő húzott át bennünket az új helyre. Megcsináltuk (nagyjából) a féket, majd a motor jött. Ahogy emelgettük, észrevettük, hogy a lendkerék vagy két millimétert le-föl lötyög. Levettem az olajteknőt, elhűltem. Akkor még soha nem láttam szétszedett motort, nem mertem tovább darabolni.
Inkább a kiolvadt csapágyat csavartam ki a végéből, felmentünk a haverral Budapestre, még aznap délután készíttettem egy új betétet a Polákovics-műhelyben (magyarázták ugyan, hogy a főtengely és a blokk is kéne, mert vonalba kell illeszteni, de erőszakos voltam, végül megcsinálták alapméretre), visszavittem, összeraktuk, némi szopás után beindult. Egy hónapot voltunk lent, már vizsga nélkül, az autópályán jöttünk haza, azon akkoriban nem járt rendőr.
Iszonyatosan rossz lett a motor, az új elemek pedig már akkor rozsdásak voltak, mire hazaértünk. Körbekentem az autót jó magasan alvázvédővel, oszt' félbehagytam. Egy másik barátom, Imi akkoriban vett egy kék, volánsárga ponyvatetős Steyr-Puchot, az tényleg szuper kocsi volt, egész nyáron jártunk vele Balatonra. Kár, hogy eleve nem olyat vettem. Amikor augusztusban bevonultam, még utoljára fóliát kötöztem a Fityóra. Aztán majdnem az összes zsoldomat félretettem a motorgenerálra, asszem 600 forintot kaptunk havonta. Egy év alatt összejött bő hatezrem, akkor az elég sok zsének tűnt.
Leszerelés után két héttel kezdtem a Műegyetemet, de jött egy tomboló szerelem, meg a Fityót (akkori barátnőm szerint Töfit) is csinálni kellett – nem csoda, hogy az első félévben kivágtak. Legalább maradt egy nyugodt fél évem megcsinálni az autót.
Atomokra szedtem a motort, kiderült, hogy azért nem ment, mert például a kompressziógyűrűk porrá mállottak, és egyáltalán nem tömítettek. Minden motoralkatrészt felújíttattam, a blokkot a Simsonomon vittem le a városba, szép mutatvány volt. További cuccokat adtam el, Fiat-bontót pakoltam Monoron alkatrészekért cserébe. Amikor 1988 tavaszán összeraktam, és beindult végre a dög (se jogsi rajtam, se vizsga az autón), rögtön lezúztam vele a városba, az Erzsébet-hídon sült be. A mai napig emlékszem, milyen hosszan dudált mögöttem a 7-es csuklós. Ezekkel a buszokkal mindig csak a baj volt.
Utána négyszer szedtem még szét a motort a nagybátyámnál, Csepelen, az erkélyünkön, meg az ajtónk előtt a lépcsőházban (volt, hogy az olaj a hatodiktól a harmadikig lefolyt), mire rájöttem, hogy egy fura alátétet mindig fordítva tettem a főtengelyre, és semmi nem kapott kenést. Volt, hogy a barátnőmmel délután háromra megbeszélt randiról négy és fél órát késtem, akkor is olajosan, hullafáradtan estem be hozzájuk. Szegény, nem csoda, hogy meggyűlölte az öreg autókat, már az én lelkesedésem is olykor kicsit alábbhagyott.
Aztán a dög először megette a saját vezérműtengelyét, majd még egy bolti újat, mire rájöttem, hogy a stücnik (további neve: stőszni, stőszel, tőke, hadd ne menjek bele, hol vannak) kráteresek, és esztergaként cincálják a tengelyen a bütyköket. Csere, a harmadik vezértengely után tényleg összeállt. Addigra semmi pénzem nem maradt, a második tengelyt szülinapomra, a harmadikat karácsonyra kaptam, még jó, hogy a kettő épp egy szerelésnyi távolságra esik egymástól.
A hátsó kerekek beleértek a patent ívekbe, amiket Tatán csináltunk, a motor hangja, akár egy útfelbontás, de legalább ereje lett. Szereztem előre eredeti Fiat-felniket, valami csoda folytán sikerült levizsgáztatnom. Oda is horpadt orral vittem, mert még az utolsó percben is légtelenítettem a féket, emiatt a főpróbán nekimentem egy kollégám (akkoriban dolgoztam) autójának. Aztán annyira kattogott valami hátul, hogy mondott kollégát megkértem, vontasson el a vizsgabázisra. Ott nézegették hosszan a kocsit, majd beütötték a pecsétet a forgalmiba, és mosolyogva átadtak egy kerékcsavart. A fékpadon derült ki, hogy nem húztam meg a kerekeket, az az egy egyszerűen kiesett…
De a kis dög utána azért levitt minket Széplakra dolgozni a SZOT-szállóba, egy hónapig kingek voltunk a saját autóval. Majd még a Dombóvár melletti Gunarasra is eljutottunk vele nyaralni. Odafelé izzadtam kicsit, mert szakadt az eső, fújt a szél, és a 6-os út töltésén a Töfi állandóan át akart mászni a szembe jövő sávba (neki a kamionoknak), ha ötven fölé mentünk. Ezért negyvennel hajtottunk, fél nap lett az út. Rájöttem, miért rossz, hogy valamelyik előző tulaj rosszul hegesztette fel az első laprugó pozicionáló bütykét, és emiatt mindkét első kerék jobbra dőlt.
Amikor újrakezdtem az egyetemet, egy idős bácsitól tanult profi módszerrel, ecsettel még utoljára átfestettem a Töfit, mert a pőre acélra felkent alvázvédő alatt (meg a nejlon alatt töltött hónapok hatására) súlyosan rozsdásodni kezdett a lemez. Mert a kocsit a festék védi a víztől, az alvázvédő csak a festéket óvja a kavicsoktól, viszont átereszti a vizet, ezt megtanultam. Mindenesetre nem lett egy matyóhímzés, de akkor már elegem lett a szemétből.
Elkezdett nem indulni, újabb lukak jöttek elő rajta, a barátnőm pedig talált egy eladó Steyr-Puchot a közelükben, mindössze 30 ezerért. Lépni kellett. 1988. szeptemberében, két és fél év tömény szopás után eladtam Töfikét 22 ezer forintért.
Béke poraira. Himnusz.
