Louis Vuitton Classic Boheme Run

Egy 250 GTO.

Itt, a civilizált világ kórós szélén, itt, közte és köztem összesen egy vékony plexilappal és egy arrakacsintó őrrel. Ha kinyújtanám a kezem, megérinthetném. Három éve kinyújtottam a mutatóujjam és hozzányúltam a Nagykörúton egy Lamborghini Diablo rácsos motorháztetejéhez, aztán rásimítottam a tenyerem, de ezek nem összevethető dolgok. Télemakhosz se adott egy ötöst Pallasz Athénének, amikor apja palotájának ajtajában megpillantotta .

És ha csak magában állna, hitvány műanyagkombik és bizniszszedánok közt. De nem. Fajtája között van. Tőle balra egy Cobra parkol, méghozzá a legelső, amit az őrült texasi Carroll Shelby hegesztett össze egy apró brit roadsterből és egy böszme Ford V8-asból.

A GTO orrának vonalában pedig a világ legrémisztőbb versenyautója, egy méregzöld, sárga orrú Jaguar D-Type. Az autó, ami képről nem érthető meg. Hiszen miatányi, könnyeden hullámzó fémkapszula az egész. A sötétben közelről tűnik csak elő hatalmas cápauszonya, ami egyetlen cél érdekében épült, hogy megtartsa az autót a Mulsanne-egyenesben.

Ez a lapos, apró autó ugyanis háromszor nyerte meg a Le Mans-i huszonnégy órás versenyt, egymás után. Süt belőle a kíméletlenség. Selyemsálba csavart termonukleáris töltet. Banánt majszoló ember huppan a nyers fém, körülölelő vezetőülésbe és elfordítja a kulcsot. A hang mindent betölt, megmaradni alig lehet mellette, hat, egyenként aknavetőnyi torkon szívja el a környék összes levegőjét. Ez az autó háromszázzal ment ötven évvel ezelőtt, másodpercenként nyolcvan métert az így generált orkánba kandikáló pilótával.