A tárlat észrevétlenül átvezet minket a La Manche-csatornán túlra, de köd helyett napfényben sütkérező E-Type-ok vágnak mellbe. Három áll szorosan egymás mellett, mint ebéd utáni napfürdőző ragadozók. Két versenyverzió és a talán legszebb E-Type Mk III. Eleganciája nem evilági, tudatmódosító hatása rendkívül erős, nemhiába lett első a Daily Telegraph „Minden idők legszebb 100 autója” szavazásán márciusban. Fa, bőr és króm arisztokratikus egyvelege, vérbeli Gran Turismo. A sötétkék 310 WK kódjelű versenyverzió alá már bizony befeküdtünk, hiszen ritkán látni a sidepipe-hoz egy oldalról lehúzott 6 az 1-be leömlőket. A Dell’Orto karburátorokkal etetett sorhatos 345 lóerőt tudott, és biztosak voltunk benne, hogy hangja spontán magömlést volt képes előidézni minden benzinvérűnél.
Maradjunk a földszinten, hiszen a terem másik sarkában nemcsak az 550 lóerős Pikes Peak Open kategóriájának győztesét, az Escort Cosworth-ot tapogathattuk, ízlelgethettük, hanem az 500 lóerős A kategóriás Sierra Cosworth-ot is. A versenyautókba könnyedén bejutottunk, zár egyiken sem volt, de valójában alig vártuk, hogy a felső szint felé vegyük az irányt. Előtte azonban áthámoztuk még magunkat minden utcai raliautó ősén, a Ford RS200-on.
Középre helyezett 1800 köbcentis turbómotorja maga a rettenet, nem kis mértékben járult a legendás B csoport FIA általi betiltásához. Gyári kittekkel teljesen homológ versenyautóvá építhető és a 450 lóerős RAC konfigurációban 2,1 másodperc alatt éri el a 100 km/órás sebességet. Mindössze a homologizációhoz szükséges 200 darab készült belőle utcai forgalomba. A Super 1600 kategóriás Fiestát csak kerülgettük, senkit nem érdekelt közülünk, csöngessen 20 év múlva, ha még itt lesz.
És lőn! Minden tizenéves álma, a DeLorean DMC. John DeLorean gyermeke, a sirályszárnyas-rozsdamentes acél sportautó (itt azért megengedtünk magunknak egy diszkrét muhahát). A recept nem volt rossz: Citroën wankelmotor, Lotusnál fejlesztett futómű, Giugiaro forma, soha át nem roszdáló karosszéria, extravagáns ajtó.
Aztán jöttek a problémák: a Wankel horribilis fogyasztása elfogadhatatlan volt, helyette a PRV (Peugeot-Renault-Volvo) 2,8 literese volt kéznél. Amerika azonban hazavágta az autót. Az emissziós normák miatti katalizátorok 40 lovat hajtottak el az amúgy sem túl csibészes 170-ből és a megváltozott törvények miatt magasabbra kerültek a lökhárítók, ehhez a futóművet kellett áthangolni.
Így már érthető Emmet doki fluxuskondenzátora, amelyik legalább olyan-amilyen dinamikával ruházza fel. (A forgatásnál használt 4 darabba Porsche motorok kerültek.) Felnyitva az ajtót, meglepődünk. Rosszabbra számítottunk, ezzel szemben duplán varrott finom bőr és hívogató kagylóülések fogadnak. Kicsit árnyalja a képet a hiányzó rádió és -törődés. Hozzádobhatna valaki a karbantartóhoz egy méhviaszos tégelyt. A mintegy 9000 legyártott példányból 6500 még mindig fellelhető, köztük a három, az American Express számára készített 24 karátos arannyal bevont példány is.
Walter Röhrl 356C-jét végigsimítva közelítjük meg az emeletet. Az emeletet, ahol az addig sztoikus nyugalommal szemlélődő Zitának is felcsillant a szeme. A bejáratnál rögtön szájonvágott egy égszínkék Stratos HF. Rettentően kicsi és erős. Mivel tudtuk, hogy idefönn már nem őriz minket Küklopszként a jegyszedő hölgy, nyugodt szívvel oldottuk a gyorsbilincseket, hogy élőben is megcsodálhassuk a Dino Ferrari V6-ost. Sok nem látszik belőle, az ordenáré légszűrőházak és csövek szinte mindent eltakarnak. A beltér szűkös és a domináns fordulatszámmérő minden más műszert mikroszkopikus méretűre zsugorított.
Balra Škodák húzódnak meg szerényen és talán kicsit méltatlanul
elnyomva, hiszen
a 130RS komoly sikereket ért el mind a ralipályákon, mind
aszfaltversenyeken. Porsche 911
Porsche 911-esek de
még a nagy BMW-k alatt is meg tudták rángatni a szőnyeget.
760 kilóra 130 lóerő még manapság is ütősnek hangzik.
Mellette egy 120 S, 1000 MB és Octavia Touring Sport. Ez utóbbira
még nagyobb tisztelettel néztünk, miután kiderült, hogy kategóriájában
kétszer nyerte meg a Montét. A kis fekete Popular Special egy
húszdarabos széria egyetlen épen maradt tagja. Még a Škoda gyári
múzeumának sincs belőle. A kétajtós sportkupé 1934-ben készült az
Alpen ralira futamra, a gyilkos alpesi verseny Kitzbüheli finisére
az első két helyen két ilyen érkezett be. Alumíniumkarosszériája
finoman öleli körbe a kanyarfényszórót, mechanikus tripmastere
remekmű, mint egy finom, régi zsebóra.
Az Urraco. Nem nagy, nem a legnevesebb, de ízig-vérig Lamborghini. Lapos, erőszakos bika. Tovább, tovább, lassan fáradunk, de még el-el ámulunk a Saab 96 Sport tetőfényszóróján, vagy a Sonett III ékformáján. Baowah lehetetlen pózokból örökít, Zitával pedig már a Hartge 635CSi alatt fekszünk. Nem piti ez sem, hiszen 1983-ban a Vojtech-Enge páros Mugellóban második lett a mai WTCC elődjének megfelelő Túraautók Európa Bajnokságában, dobogón volt Silverstone-ban is. Gyakorlott ujjakkal oldjuk a bilincseket és már tárul is a motorháztető. Zita sorolja a különbségeket a széria CSi-hez képest, miből lesz a 308 lóerő.
Mögötte a non plus ultra. A földhöz simuló BMW-hez mérve tankszerű Audi Sport Quattro. Az 1985-ös négy példány egyike (ebből ketttő S1-es), a B kategória királya. Masszív és magas, de a rövidített tengelytávnak köszönhetően kompakt. Óvatosan kell leemelni a pillekönnyű motorházat. Autóbuzéria in the air, és már látni a soros öthengerest, a félretolt hűtőt, a turbót. Dicht zwei bar lesz hirtelen a nap jelszava. Belsejéből a relék és biztosítékok kiszerelve, hiszen az évente esedékes átmozgatáshoz szükségesek, nehogy valami szuvenírvadász marha zsebre vágja őket.
Múlik az idő, lassan záróra, mégsem mehetünk még el. Itt a Healey Sprite avagy a Frogeye, öt év munkájával épült újjá és azonnali birtoklási vágyat kelt. A Batmobile 3.0 CSL, az ős-cápa. Oldalra kivezetett kipufogóival, makulátlan motorterével (azért a sebváltógombot valaki privatizálta, száradjon le a keze most). A Spitfire, a Midget! Az Aero Minor és az egyetlen ép Tatraplan Sport! Mind-mind órákat venne igénybe. És ott vannak a formaautók, Lada és Škoda motorral is éppoly veszélyesek, mint a százmilliós F1-esek. Kis lélekvesztők, súly nélkül metszik a kanyarokat, női név az egyiken, amott a Prost 2001-es Forma-1-ese és egy Jordan-Honda, egy Indycar autó, csupa üres váz, foglalják a helyet, jaj, még a Lola és a CLK DTM menni kell, menni kell…elfogytunk, vége.
Karattyolva, mint az öreg kofák, ballagtunk át a múzeumhoz tartozó hotel éttermébe, megértettük: az imádnivaló múlt kell ahhoz, hogy örülni tudjunk a jövőnek.
Mert abban még valami volt. Hívhatjuk anyagnak is.
A Belsőségen foglalkozunk majd a gyűjtemény néhány érdekesebb darabjával.
