Angéla, ugorj már!

Már többször repültem Mi-8-cal és Mi-17-tel is. De eddig mindig le is szálltam velük. Így történt, hogy egy szép napsütéses, ám kissé szeles októberi napon ismét a kék kezeslábasban találtam magam, ahogy Horiga a hevedereket igazgatja rajtam. Két ugrásommal már rutinos tandemugrónak számítottam, nem kellett sokat magyarázni: felmegyünk, kiugrunk, zuhanunk, leszállunk. Egyedül arra hívta fel a figyelmem, mivel ez már a harmadik ugrásom, fokozottan fennáll a veszélye, hogy végleg függő leszek.

Kellemesen izgultam, de egyáltalán nem féltem. A felszerelést ismertem, tudtam, hogy sokszorosan túl van biztosítva. Egyrészt a hevederzet és az ernyő nagyon erős. Ez az ernyő konkrétan 225 kg-ra van tervezve. Ebből Horiga 80, az ernyő 25, én pedig bőven belül vagyok a maradék 120-on. Másrészt pedig van mentőernyő és automata nyitókészülék.

Felszereltünk és elindultunk a helikopter felé. Az 1980-ban gyártott, Ukrajnából származó polgári Mi-8T nem mai darab, de műszaki állapota kiváló, egy újjászületésen már átesett ( "nagyjavítva volt"). Ekkor leszerelnek róla mindent, újragyártási alapra hozzák, és újra összerakják. Utána gyakorlatilag újnak lehet tekinteni. Félre kell tenni azt az autókkal kapcsolatban kialakult gondolkodásmódot, hogy ami öreg, az már nem lehet jó. A helikoptereket és repülőgépeket nem 5 évre gyártják. A Mi-8 hivatalos élettartama 8000 repült óra vagy 30 év.

Miután minden utas beszállt, a pilóták beindították, és elkezdték melegíteni a hajtóműveket. Kellemes rázkódás közepette egyszer csak elkezdtünk emelkedni. Így, közel teljes terheléssel 8 m/s-os sebességgel távolodtunk a földtől. Bár tud a Mi-8 16-18-as variót is, ez a 8 pont elég ahhoz, hogy a gyors légnyomásváltozás ne okozzon problémát a hallószerveimnek, és hogy legyen idő lelkileg is rákészülni az elkerülhetetlenre - mert a helikopterből kiugrálás nekem még nem megy rutinszinten. A Mi-8 erejétől az étvágya sem marad el. Az óriási gázturbinák fogyasztanak rendesen: ejtőernyős üzem alatt percenként 15 l kerozint, azaz óránként 900 litert.

Első kiugrók lévén elég közel ültem az ajtóhoz, ami egy mezei utasnak sokkoló látvány. Annak ellenére, hogy tudtam, van rajtam ejtőernyő, pontosabban egy ember, akin van ejtőernyő, volt pillanat, amikor mosolyom már nem volt felhőtlen. De a tériszony az első pár száz méter után elmúlik, mert utána eltereli az ember figyelmét a táj, a felhők, a repülés élménye. Annál is inkább, mert tudtam, ezt csak felfelé élvezhetem, leszállni már nem a helikopterrel fogok.

Nézze meg videón is!

Ahogy emelkedtünk, egyre hidegebb lett, iszonyúan fáztam. 100 méterenként 0,6 fokkal csökken a hőmérséklet. 3500 m magasan már javában mínuszok röpködnek. Remegtem, és a fogam is vacogni kezdett volna, ha nem szól Horiga, hogy dolog van, össze kell kapcsolódnunk. 2500 m környékén magára csatolt, és jól meghúztuk a hevedereket. Most már nélküle sehova - ebben a helyzetben ez kifejezetten megnyugtató. De már nem ülhettem vissza az ölébe, mert hamar 3500 métert mutatott a magasságmérő.

Egy csapásra elfelejtettem a hideget, eljött az idő, hogy elinduljunk az ajtó felé. Szépen odasétáltunk a Mi-8 széléhez. Megbeszéltük, hogy ne kapaszkodjak semmibe, mert ha az utas megfog valamit, azt általában nehezen engedi el. Nehéz lett volna bármit is elérnem, a Mi-8 hátsója akkora, hogy közel s távol semmi. Így bátorságomról tanúbizonyságot téve megfogtam a hevederem, ahogy kell, és odaálltam a helikopter legszélére. Kamerás Sanyi is átküzdötte magát a tömegen, és leült a lábunk mellé. Lenéztem.

Ez az a pont, amit nagyon nehéz szavakkal leírni. Amit akkor érez az ember, amikor 3500 m magasan áll egy helikopter seggének legszélén, cipőjének orra kilóg a semmibe, alatta fehér felhők és a nagy üresség, és közben -5ºC-os hideg szél csap az arcába. Lehet, hogy rosszul hangzik, de igazából hátborzongatóan jó érzés.

Még egyszer átvillant az agyamon, hogy tényleg nem vagyok normális, aztán már dőltünk is ki a semmibe. Ezután már nem gondol bele az ember, mi is történik vele, hogy valójában nem más, mint 165 kg hevederekkel összekötözött súly, ami 220-szal zuhan a föld felé. 220-szal, fékernyő nélkül 350-nel. Vagyis ha nem lenne ejtőernyő, 75 másodperc múlva becsapódna.

De az emberi agy csodálatos. Tudja ugyan, de nem gondol erre, hanem a feladatra koncentrál. Én is arra figyeltem, amit előtte megbeszéltünk. A testtartásomra: homorítottam. Ez nem volt nehéz, 12 évig szertornáztam, még így hat év után is simán le tudok menni hídba. Néhány szaltó és orsó után beálltunk stabil zuhanási helyzetbe. Horiga kidobta a fékernyőt, aminek köszönhetően Sanyiék is utolértek minket.

A zuhanás szuper. A sebességet nem érezni, csak az óriási szelet, amitől az ember arcbőre minimum 10 centit nyúlva csak úgy flatterozik.

Néztük egymást Sanyival, néha ránéztem a magasságmérőmre, láttam a többieket karnyújtásnyira mellettünk zuhanni, aztán megint Sanyit néztem, aki hol velünk szemben, hol alattunk hanyatt zuhant, közben folyamatosan vigyorogtam. Az egész nem tartott tovább 45 másodpercnél. 1500 méteren Horiga nyitott, és 3 másodperc alatt belobbant fejünk fölött a sárga paplanernyő. Ekkor egyetlen tizedmásodpercre érezhetővé vált a sebesség, mert innen Kamerás Sanyi még tovább zuhant, kb. 800 méterig. Elképesztő látvány volt, ahogy 200-zal elzúgott mellettünk.

Aztán lassan elkezdtünk ereszkedni. Ez a második legizgalmasabb rész, mert 1000 méter magasan lógni egy hevederben néhány zsinóron, elég furcsa. Akinek tériszonya van, annak ez az igazán sokkoló, nem a zuhanás.

Fenn hihetetlen a csend, csak az ernyő suhogását hallani. Lóg a láb a levegőben, és az ember arra repül, amerre akar. A legszabadabb érzés, ami létezik. A leszállást kivéve végig az én kezemben voltak az irányítózsinórok, csináltunk pár forgást, ezt-azt, ami leginkább a hullámvasúthoz hasonlítható, csak jobb. De sajnos ez sem tart örökké, mindössze 5-7 percig. Leszállásunk az egyre nagyobb szélnek köszönhetően nem volt a legsimább, de ez mit sem csorbít az élményen.