Nagyjából két körön keresztül úgy éreztem magam, mint a hároméves kisgyerek, akit először vitt el apukája az állatkertbe, a zsiráf kifutójánál. Olyasféle gondolataim voltak, hogy hmmm, meg izé, meg ájjájjájj, meg húvaze; ennél többre nem jutottam. Eleinte persze nyomni sem nagyon akartam, hiszen hideg volt még a motor, de ha akartam sem lett volna sok értelme; a gép volt az úr, nem én, efelől nem volt semmi kétségem.
Aztán szépen lassan kezdett összeállni a kép. Az agyam úgy tett, mintha a rács ott sem lenne, egyszerre elkezdtem olyannak érzékelni a teret, amilyen valójában, rácsmentesnek. Ahogy a térérzékelésem visszajött, lassan fel is bátorodtam, és elkezdtem szorítani a torkát a szöcskének. Imádta, én nem kevésbé.
A szöcske elvileg nincs 400 kilós, a motor meg elvileg 90 lovas. A WRX STi 1500 kilós és 300 lovas. Ha a szöcske tömegét megszorozzuk 3,75-tel, megkapjuk a Subaru tömegét, már csak a teljesítményét kell felszorozni, hogy lássuk a valós arányokat. A szöcske, ha másfél tonnás lenne, és ugyanekkora lenne a tömeg/teljesítmény aránya, 337,5 lóerős lenne, vagyis úgy lenyomná az STi-t, mint a sicc.
A valóságban azért ennyire nem volt durva a helyzet. A szöcske nem ment úgy, mint a Subaru, de azért nem is úgy ment, mint egy 90 lovas kocsi. Jól gyorsult, bőven volt ereje minden manőverhez, de nem szakította le a fejem, nem a motor ereje miatt kedveltem meg. És itt térjünk vissza a nyúlketrechez egy pillanatra. A szöcske egy tákolmány, a puszta látványa tényleg nem üt nagyobbat egy nyúlketrecnél, mégis minden tiszteletem az alkotóké, a szöcske ugyanis remek. Alacsonyan van a súlypontja, jó a súlyelosztása, kezes, jól irányítható, maga a tökéletes játékszer.
Néhány körbe beletelt, mire minderre rájöttem, utána viszont nem akartam kiszállni többé. Sodródó farral zúztam folyamatosan. A szöcske nem túl-, és nem alulkormányzott, egyszerűen úgy jó, ahogy van. Egyszer sem pördültem meg, mindig pontosan éreztem, meddig mehetek el, mindig tudtam korrigálni. A vége felé már nemcsak a murvás, de az aszfaltos részeken is el tudtam indítani a fenekét, ami némi ellenkormányzás és gázadás következtében hamar újra megtapadt a talajon.
A hidegből semmit sem érzékeltem, de adrenalin ide vagy oda, a kulissza azért egy kicsit hiányzott. Meg lehet szokni, hogy nincs, ha az embernek már pontos elképzelése van arról, hol találja a fokozatokat, használható a váltó, de még így is rosszabb, mint a legeslegrosszabb kulisszás váltó, amivel valaha találkoztam. Minden más mellékes. A szűk hely, hogy nem lehet állítani az ülést, a menetszél. Nem is tudtam, hogy van menetszél, az adrenalin annyira elborította az agyamat. Csak egy dolog mozgatott, hogy menjek, ahogy csak bírok.
Nem számít a köridő, vagy, hogy szépen, pontosan autózzak. Nincs mérnöki precizitás, mint a versenypályán, csak az autózás tiszta öröme. Csak egy a fontos, hogy haladjunk, és jöjjenek azok a csodálatos kanyarok, egyik a másik után.
Bemászáskor kínlódtam, kifelé meg nem is tudom, hogyan szálltam. Mint Guczoghy György libbenhettem ki boldog öntudatlanságban, közben Csikóst nógattam: „Te jössz, Csiki! Ezt ki kell próbálnod! Beszarsz, behugyozol! Ne mondd nekem, hogy fáradt vagy, ilyenben még nem ültél soha a büdös életben! Hagyjál már a Corvette-tel, kit érdekel a Corvette? Ez egy szöcske, köze nincs a Corvette-hez, ez százszor dögebb. Húzd a sisakot, menjél már!” És Csikós végül csak beadta a derekát. Nem is bánta meg. Ha kíváncsiak a véleményére, olvassák el újra a cikket.
