Százharmincnál többet sosem ment, viszont nagyon sokszor százat se. Csak meglátta az emelkedőt, és már lassult is, szörnyű morgással. Sosem értettem, miért, elfogadtam ilyennek. Mindig tíz litert fogyasztott, városban is, sztrádán is, országúton is. Ezt sem értettem, ezt is elfogadtam. Szerettem. Az a kormány, az a gépháztető, az a baromi széles hátsó ablak a baromi széles tükörben... Ki ne szeretné?
Úgy egy fél évvel a vásárlás után meguntam, hogy beázik a jobb egy előtt, a lábtérben. Elkezdtem visszabontani a kárpitot, hogy megnézzem belülről, mekkora a lyuk a doblemez mögött. Van ott egy háromszög alakú műanyaglap, azt levettem, és három doboz ronggyá ázott, zöldre rohadt ukrán cigaretta esett ki alóla. Csendben visszapattintottam a műanyagot, vannak dolgok, amiket jobb nem firtatni.
Egyszer Mórahalomnál pendült valami az elejében, elment a fékhatás java része, és szörnyű morgás kezdődött a jobb első kerék felől. Éjjel, naná. Nem mertem megállni, harminccal elmentem Szegedre. Másnap kiderült, hogy a tárcsa letört a középrészről, beesett a tengelycsonkra, ott forgott. A nyereg is tönkrement. Hétvége volt, egy szervizben találtam is két felszabályozott tárcsát, de honnan szedjek féknyerget? Egy bontóban lett, azt mondták, nem adhatnának el használt fékalkatrészt, de addig könyörögtem, míg kerestek nekem egyet. Egy másik 123-as alatt találtak rá, félig eltemetve, úgy kellett kiásni a földből. Persze felraktuk, jó is lett.
Egy másik alkalommal a motorháztető felcsapódott a szélvédőre, hetvennél, Szombathely mellett az elkerülőn. Elöl-hátul kamion, de valahogy megúsztam, sikerült félreállnom. Visszanyomtam a gépháztetőt, még az elrepült hűtőmaszkot is megtaláltam. Nem hazudok: egy karcolás nem volt rajta, csak a csavarok szakadtak ki a lemezből. A szélvédőt ott helyben kicseréltettem egy autóüvegesnél, egy karosszériás párezerért kikalapálta az eldeformálódott zsanért, visszacsavarozta a maszkot, letörölgette, hadd ragyogjon, és tűz tovább.
Egy télen majdnem megölt. A nyolcvanvalahányas úton kóvályogtunk estefelé, esett a hó, tükörjég borította az aszfaltot. Negyvennel araszoltunk, amikor minden ok nélkül keresztbe fordult. Valahogy sikerült ellenkormányozni, visszaszedni egyenesbe, és pont nem belecsattani a szembejövőbe. Éppen vettem a levegőt, hogy elkezdjek akurvaéletbézni, mire újra kifarolt, ezúttal az ellenkező irányba. Alighanem síkosabb jégre futhatott valamelyik hajtott kerék, ledifferált, majd újra megtapadva megdobta a kocsit. Mindegy, ezt is túléltük. Mentünk tovább harminccal.
De minden jónak vége szakad egyszer. Unokatesómmal megnéztük, fel tud-e menni a Merci azon a bányafalon, ahol a KRAZ-okat szokták próbálgatni a gépészek. Fel tudott, csak a végén kicsit felugrott a levegőbe, majd egy hatalmas csattanással landolt a felső úton. A motor belengett, a karter úgy levágódott a földre, hogy a blokk tetején szétugrott a gázrudazat. Alapjáraton visszaszivárogtunk a műhelybe, ott összeraktuk a gázt, és megállapítottuk, hogy bár nem repedt meg, össze-vissza hajlott az olajteknő. Kit érdekel?
Pedig jobb lett volna, ha érdekel. Pár száz kilométerrel később – természetesen a sztrádán – elszakadt a vezérműlánc, ami alighanem épp a behajlott karteren dörzsölődött szét. És ennyi volt. Még bevontattuk a kocsit a száz kilométerre lévő telepre – fék- és kormányszervó nélkül, 1450 kiló, néhol száz felett, néhol városokon át, senkinek nem kívánom -, ott letámasztottuk, én meg meghirdettem.
Egy lelkes 123-as-buherátor vette meg, Dunaújvárosból, százezer forintért. Azt hittem, csak a papírja kell neki, de megpróbált autót csinálni belőle. Még pár nap múlva felhívott, hogy hát, lehet, hogy nem fog összejönni, mert az egyik hengerben gyűrűtörés volt (valószínűleg amióta csak megvettem a kocsit, ezért nem indult, ezért nem ment), és a karosszéria is gyakorlatilag ketté van törve a hátsó ülések mögött, csak a tető tartja össze az elejét a hátuljával.
De még a sírból is utánam nyúlt a kocsi. Vagy egy évvel az eladás után jött egy levél a rendőrségtől: ugyan mennék már el Dunaújvárosba tanúskodni egy bűnügyben. A Mercedesről van szó. Kiderült, hogy a rendszám tovább élt más Merciken, és az új tulaj pont az én rendszámommal bukott le egy ellenőrzésen: nem stimmelt az alvázszám, a szín a rendszámhoz. Csak azt akarták megtudni, én még az eredeti autót adtam-e el az új tulajnak. Mondtam, hogy igen, elköszöntünk, és azóta tényleg nem hallottam többet az FFP-406-ról.
Jaj istenem, de hiányzik. Most itt van nekem ez a jó kis 318-as Cápa, szeretem, ápolgatom, dédelgetem, de ha valaki felkínálna helyette cserébe egy önmagától is beindulni képes, szép 123-as dízelt, nem tudom, mitévő lennék. A BMW-re büszke vagyok, kedvelem is, és jó vele együttélni, de az igazi szerelem, az nekem örökre a zöldséges marad.
