Mert indulni aztán szokott. Bandi ugyanis az autóépítők teljesen ritka vállfajából származik. Épít és használ, majd mikor a fáradás jeleit tapasztalja, újból szétszed mindent, épít-felújít és tovább használ. A hetyke kis zöldség sem pihen soha, télen-nyáron, hőségben-fagyban teszi a dolgát, több száz kilométeres utakon is. Jelenleg a közeljövőben várható ismételt átalakítás szele lengi be a belteret, ez adhat választ a helyenkénti ad-hoc megoldások láttán felmerült kérdésekre.
Ami elsőre szemet szúr, azok maguk az ülések. Jelentem, szentségtörés történt: Kadett GSi-ből érkeztek. Ha azonban túltesszük magunkat a kultúrsokkon, megértjük, hogy egy Pécs–Hannover távon azért jól jönnek. Az utólagos feljegység pedig kicsit olyan, mint tanyasi csárdában a plazmatévé. Érthető, de bántja a szemet. Az airride nyomásmérői – bevallottan – gyorskendács-módon készültek, aztán valahogy megmaradtak, mondanom sem kell, nem sokáig.
Ezt így gyorsan, egyben lenyeljük és már indulhatunk is – kellemes csalódások sorozata következett. Sokkal jobban elfértem széltében-hosszában, mint gondoltam volna, a világos kárpit és a mai bunkerszerű autókból (az akvárium-kirakat véglet sem éppen ideális) olyannyira hiányzó napfény pedig szinte bevigyorgott az íves szélvédőn, nem gondoltam volna, egy csapásra jó hangulatom lett. Aztán egy kis torokköszörülés és mérges pattogással beröffent a kis boxer.
Valaki utálja, én szeretem a jellegzetes, puskaropogással vegyített mechanikus morgást. Aztán egy gyors egyes (a short-shifternek köszönhetően tényleg gyors) gázpedál le és pakkpakkpakkpakkkBRUUUU, hoppá, annyira jópofa, mikor elszántan, nagy dérrel-dúrral, határozottan elindul. Vibrál a formás méregzsák, durrog-puffog-szürcsög, a szívatót ráhúzva még a szelepek hangját is hallani. Alighanem én voltam túl szkeptikus, de a motor határozottan nyomatékosnak tűnik.
Váltani fordulatszámmérő híján csak hangra lehet, de a jól beállított rezesbanda hátul készségesen rázendít megint, mi pedig hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy elfogyott mind a négy fokozat és a sebességmérő számai is. Mindez természetesen a mindenkitől elzárt reptéri betonon. A fék tényleg orbitálisat lassít a kis bódén, és – mily meglepetés – még a lengéscsillapítás-rugózás is teljesen elfogadható. Kóválygásnak nyoma sincs, a szélesebb nyomtávnak és gumiknak köszönhetően a forszírozott kanyaroktól sem jön zavarba.
A beltér nem zörög-csörög, hiszen a maga puritán mivoltában nincs is nagyon minek, a motorzaj pedig amúgy is elnyom mindent. 120-as tempóig még vállalható, azon felül már a hangerő tekerőgombjával kell kompenzálni a helyi égiháborút. Ezer kilométeren keresztül én biztos nem bírnám, de közvetlen őszintesége valami megfoghatatlan, zselatinszerű mosolybuborékot dagaszt körénk, és az ember rettenetesen szórakoztatónak érez minden percet, minden métert. Mintha a gyermekkori, brümmögve tolt matchbox nőtt volna óriásira, hogy most az egyszer ő vigyen a szőnyeg és a szekrény között az Óperenciás-tengeren is túlra. Kedélybetegeknek kötelezően előírnám, hetente legalább egyszer.
Olyan érzés, mint Gyurkának a Klárikával való pókerezés. Nagyon élveztem. És hogy megtértem-e? Részben.
Hogy jól éreztem-e vagy sem, majd a bogarasok megmondják. Akár a blogposzt kommentablakjában is.
