Amerikai filmekből pontosan tudható, hogy egy sugárhajtású repülővel a pilóták halála esetén szinte bárki képes leszállni, ha egy csinos stewardess aggódó szemekkel tekint rá, és adnak pár jó tippet a rádión keresztül. Mai írásunk elsősorban azoknak szól, akik szeretnek előre felkészülni a hasonló, váratlan helyzetekre, hogy az adott pillanatban ne rajtuk múljon a világ megmentése.
Szerencsére viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy laikusnak kell életet lehelnie egy elhagyatott, magányosan sodródó teherhajóba. Ha mégis hasonló helyzetbe kerülünk, tudnunk kell: egy óriástankeren az indítási folyamat nagyban eltér a személyautókban megszokott „bedugom a kulcsot, oszt jónapot” eljárástól.
Méterek és kilométerek
Egy nagyobb hajódízel egy méter körüli furattal és akár három méteres lökettel készül: egy-egy henger mérete tehát igen jól közelíti lakásunk legkisebb helyiségének dimenzióit, azaz nem csak ülve, de állva is elférne benne a tisztelt Olvasó. Nyolc-tíz, vagy akár tizennégy ilyen hengerből áll a szupertankerek motorja, a névleges teljesítmény pedig gyakran meghaladja a nyolcvan megawattot, azaz bő százezer lóerőt.
De nem csak méretekben és teljesítményben különböznek ezek a motorok a 2.0 TDI-től, hanem felépítésben és tartósságban is. Az autógyár próbapadján általában ezer órányi kínzás után szedik szét a kísérleti motorokat – ez a terhelés bizonyos szempontból jól modellezi egy autó 150-200.000 km-es futásteljesítményét. Hajómotorok között azonban nem ritka a 100-150.000 órás élettartam sem, ami körülbelül annyit tesz, mintha egy személyautó motorja 20-25 millió kilométert bírna napi használatban. (Vajon akkor is visszatekernék a nepperek az órát?)
A maximális élettartam és üzembiztonság nem csak azért döntő jelentőségű, mert egy motorhiba miatt veszteglő tankhajó dollármilliókban mérhető veszteséget okoz a tulajdonosának, hanem azért is, mert a viharos tengeren mozgásképtelenné vált hajó könnyen a hullámok martalékává válhat. De nyugodt vizen, sőt a szárazdokkban sem egyszerű dolog a javítás: az egyes kopó alkatrészek cseréje a moduláris felépítésnek köszönhetően ugyan megoldott, egy motorcsere azonban szinte lehetetlen feladatnak tűnik. A mélyen a hajó gyomrában, a súlypontjához minél közelebb elhelyezett négy-öt emelet magas, kétezer tonnás motort nem lehet csak úgy kidaruzni a hajóból. Nem csak azért, mert baromi nehéz, hanem azért sem, mert sehol sincs akkora lyuk, ahol kiférne. Ha mégis elkerülhetetlen a motorcsere, nem marad más hátra, mint a gépház feletti fedélzetek visszabontása, vagy akár a hajó kettévágása, és újra összehegesztése.
Elsősorban is keressük meg a motort. Elvileg nem nehéz megtalálni egy társasház méretű dízelmotort, de egy háromszáz méter hosszú hajón el is fáradhat az ember, ha rossz irányba indul. Valahol ott lesz mellette a szükség-irányítópult, ami abban az esetben jön különösen jól, ha mindenki meghalt a parancsonki hídon, vagy más okból szakadt meg a kapcsolat a kapitánnyal.
Amennyiben egy szál zseblámpával/mobiltelefonnal, teljes sötétségben tapogatózunk, elsősorban is próbáljuk elindítani a szükségáramforrást. Ez valószínűleg egy teherautómotor méretű dízelgenerátor lesz, ami vagy hagyományos önindítóval, vagy egy tartályból sűrített levegővel indul. Ha ez megvan, letehetjük a zseblámpát, mert valamilyen szintű vészvilágítás már lesz, és elegendő elektromos energia áll rendelkezésre legalább egy startlevegő-kompresszor meghajtásához.
A sűrített levegőre a segéddízelek indításához lesz szükség: ezekből a böszme nagy, ezer-ötezer lóerős dízelmotorokból többet is találunk majd elszórva a hajón. Vagy az önindítóhoz hasonlóan a lendkerék fogaskoszorújához kapcsolódó sűrítettlevegős turbinával, vagy a gyújtási sorrendnek megfelelően közvetlenül a hengerekbe fújt levegővel kelthetők életre. Ha sikerült két-három segéddízelt beröffenteni, már elegendő energiánk lesz a legfontosabb segédberendezések üzemeltetéséhez.
De hogyan lehet elindítani egy ekkora dögöt? Lapozzon kiderül!