1. Kézbe fogtuk a kompresszort. Ábrák rajta: mit is kell ilyenkor.
2. Megmarkoltuk a tömítőtrutyit tartalmazó bödönt, azon szűxavúbb volt a papír. Dunlop, mondta a sillabusz, meg hogy ne használjunk nem gyári kompresszort (és tényleg olyan kompresszor volt helyesként feltüntetve az ábrán, amilyen az autóhoz járt), sőt, emerre még magyarul is ráírták, hogy ne fröccsenjen a szembe, szájba, sehova. Nem mindig lehet szüzességet elegánsan elveszteni, ez tény.
3. A kompresszoron azt mutatta a képregény, hogy le kell venni az autóról a kereket. Pontosabban azt mutatta, hogy felfújás után vissza kell tenni, az ugyanis nem volt egyértelműen kivehető, hogy le kell-e venni. Aztán a keréklevételt mint műveletet feladtuk egyszerű, prózai oknál fogva – a kocsihoz nem adtak emelőt.
4. A Bedienungsanleitung, magyarán kézikönyv azonban azt szajkózta még, hogy ki kell venni a szelepet. Kicsit tartottam ennek a betartásától, ugyanis elképzeltem, mi lesz, ha felfújtuk a gumit: a ragadós trutyi két és fél bar nyomással fogja arcon spriccelni azt, aki épp kicsavarja a kompresszor csövét a kerékből. Nem így gondoltuk mi ezt az első alkalmat – magányosan, egy kietlen falu szélén, a susnyában guggolva… Aztán mivel az egész kocsiban nem találtunk eszközt (sem a kerekeken olyan szelepsapkát), amivel ki tudtuk volna tekerni a szelepet, úgy döntöttünk – a helyén marad.
5. Felráztam a defekttömítőt, Tomi a tetején levő, szakasztott szelepnek kinéző csöcsbe belecsavarta a kompresszor csövének a hollanderét, s a defekttömítőből kilógó csövet pedig a kerék szelepébe tekerte. Én közben a kompresszor dugaszát beszúrtam a középkonzolon levő szivargyújtó aljzatba, s ráadtam a gyújtást.
6. Kicsit betojva bár – hiszen először csináltuk – fejjel lefelé, függőlegesbe állítottuk a defekttömítőt (ez nagyon fontos), és bekapcsoltuk a kompresszort. Éktelen sivításba kezdett, a nyomásmérő műszer mutatója felugrott három barra, hallhatóan leesett a fordulat, majd valami engedett, a mutató visszatért másfél bar tájára, és ottragadt.
7. Tamás már javasolni akarta, hogy szerezzünk valami másik kompresszort, mert ez semmit sem csinál, de nekem van otthon is ilyenem, tudom, milyen lassan dolgozik. Egy-két perc sivítás után már csak 1,1 barnál jártunk, s a löttyből is érezhetően fogyni kezdett. Aztán egyszer csak kiürült a flakon, a kompresszor megkönnyebbült, és szélsebesen pumpálni kezdett. Alig nyolc-tíz perc után fel is nyomta olyan 2,5 barra a gumit. Azt nem tudtam kideríteni, hogy pontosan mennyire kell felpumpálni, mert a kompresszor leírása szerint 2,0-3,5 között lehet az érték, de biztonságból a gyári értéknél kicsivel nagyobb nyomásra szavaztam. És az a dög – sziszegett.
8. Tomi kicsavarta a tömlőt, a gumival összekent szelep persze nem zárt jól, kicsit lespriccelte – mi lett volna itt, ha még a szeleppel is küzdeni kell? Kiragasztottuk a műszerfalra a defekttömítő aljára odakészített biztonsági matricát, ami a vezetőt figyelmezteti, hogy lassan menjen (max. 80 km/h), mert átmeneti jelleggel kijavított gumival közlekedik. És lehetőleg tíz kilométernél kevesebbet tegyen meg így.
Nagyjából elpakoltunk. Már háromnegyed tíz, elméletileg negyvenöt perc múlva fújják a riadót Palermóban, hogy eltűnt a két zsurnaliszta ungherese. Nem szerettük volna, ha miattunk feleslegesen zargatják a Cosa Nostrát, és ezzel újabb ürügyet adunk olasz állami pénzek elsikkasztására, inkább sietősre vettük a dolgot. Akkor még a visszavezető, arra a délelőttre szánt, festői útvonal volt bepötyögve a naviba, 58 kilométert mutatott. Talán odaérünk, persze, ha nem jön közbe semmi.
Tamásnak gyanús lett a távolság, ezért kilépett az útvonalból, s beütötte végcélnak a palermói repteret. Hopp, hirtelen százhuszonegyre nőtt a táv …Vegyük úgy, hogy ez a repülő elment.
Azért megpróbáltuk. Toltam a gépet, a zabszemet már nem a záróizom, hanem az ülés szövete tartotta bent, kanyarogtam a szerpentinen, rá a pályára. Óvatosan növeltem a tempót, várva, hogy nagy durranással mindjárt szétrepül a gumi – száz, száztíz, százhúsz, százharminc-harmincöt… Megérkezésünket a reptérre ekkor 11.24-re taksálta a navi.
Csökkent az idő, fogytak a kilométerek, 11.09, hajrá, ekkor Tomi bejelentette, hogy akármi van, meg kell állnunk, mert nem víztartály ő. Javasoltam neki, hogy – bár magam sem vagyok hidroglóbusz – inkább izzadjuk ki, mert minden másodperc számít, elmegy a gép, de nem ment bele. Ja, és a kerék pedig ekkor már vagy öt perce ütemesen kattogott. Öt perc kiesés. Száznegyven… száznegyvenöt… Csak hagytak némi tartalékot a mérnökök a defektjavítós rendszerben – gondoltam, miközben fél szemmel a „80 km/h” matricát fixáltam a műszerfalon, amit Tomi poénból még le is tépkedett előlem, és máshova ragasztott át. A végére már nem voltam olyan baromi vicces hangulatban.
10.58-ra a reptéren voltunk, nagyjából utolsóként. Még épp be tudtunk csekkolni. A defektjavító? Köszöni szépen, jól bírta. Pont duplaakkora sebességet bír, mint amit írnak, és a javasolt táv tizenkétszeresét zokszó nélkül tűri. Ne habozzanak használni.
