Amikor időpontot kaptam Jäckl Ferenctől, az egyik, ha nem a legnagyobb magyar turbójavító műhely tulajdonosától, lövésem se volt, mi mindent fog elárulni, mit fog megmutatni. De ha csak körbevezet a csarnokban, és megkaristoljuk a felhalmozódott tudás gránittömbjének tükrös felületét, már sokkal többet fogok megtudni a turbófeltöltőkről, mint az úgynevezett felhasználók száz százaléka, mínusz egy maréknyi elhanyagolható hányad.
A Porsche Hungaria, a Renault, a Peugeot és Citroën hivatalos turbójavító műhelye, Mitsubishi, Borg Warner gyári képviselet, több mint tízezer megjavított turbófeltöltő – amikor betoppantam a Ferrykerhez, azonnal tudtam, jó helyen vagyok. Akikkel nincs hivatalos szerződés, azok megszokásból hordják hozzájuk a turbókat, a Smartétól az energiaipari gázmotorokéig mindent megszerelnek, vagy amit nem érdemes, cserélik. Némi tapasztalat összegyűlt az elmúlt tizenöt évben.
Köszöntésképpen egy vattaúj, felmetszett BMW-turbót nyom a kezembe Jäckl Ferenc, és már mutatja is, mire kell figyelni. Ennek már tömör anyagból mart a kompresszorkereke, az nehezebben robban szét, mint a régebbi öntvények – máris mélyvízben lubickolunk. Apró öntvényhibák, zárványok mindig előfordulnak az öntött kerekekben, aztán ha bármilyen okból túlpörög a feltöltő – nem is kell feltétlen chiptuningra gondolni – lehet majd szedegetni az alumíniumspént a csigaházból.
A turbónak alapvetően rossz híre van, mindenki retteg a javításától, hiszen nem olcsó; és bármi történik a motorral, mindig a feltöltőt okolják. Pedig a helyzet az esetek túlnyomó többségében pont fordított: a turbó szinte mindig a közmondásos fallosz rosszabbik végén van. Kilencven százalékban kenési elégtelenség a meghibásodás oka – állítja Ferenc magabiztosan – és ilyenkor szinte soha nem a turbó a ludas. Eltömődött olajjáratok, olajszennyeződések, szerelési hibák miatt elmegy az apró csapágyak kenése, és már kész is a baj. De a tudatlanság legalább ugyanekkora probléma.
A tudatlanság sokrétű: bár a turbófelújító első számú vívópartnere a szerelő, a technikát legalább olyan gyakran öli meg maga a tulajdonos.
Persze, nem kell mélységekben ismerni a kvarkok és gluonok kölcsönhatásait, hogy fel merjük kapcsolni a villanyt a nappaliban, de a turbómotorok inváziója az utóbbi években, évtizedekben azt is magával hozta, hogy a hőskorral szemben ma már olyan júzerek milliói használnak turbós autókat, akik fel sem ismernék a feltöltőt, ha a kezükbe adnák. Nem az ő hibájuk, én sem tudnám megkülönböztetni a rozst az árpától, de nem is megyek aratni. Ellenben ha valaki turbós autóval jár, és az új autók között talán már ez a többség, saját érdeke, hogy néhány alapvető dologgal tisztában legyen.
Ebben a tekintetben elég komoly az autógyártók sara, hiszen egyrészt ők nevelték az autótulajdonosokat az autó van értem, nem én az autóért hitre, és egyre gyorsabban terjed az evangélium, hogy a géppel bármit meg lehet tenni, amit enged, azért van, hogy kibírja. Másrészt sokszor a kezelési útmutató 362. oldalán emlékeznek meg egy félmondatban arról, hogy egy autobahnos pörkölés után nem kéne tán azonnal levenni a gyújtást, ha hosszú életet szeretnénk a turbófeltöltőnknek.
Mikor kapcsol be a turbó?
Amíg olyanokat hallani, hogy Jocókám, amikor bekapcsol a turbó, akkor próbálj meg benyúlni a kesztyűtartóba, addig közszolgálatnak érzem legalább nagy vonalakban leírni a turbófeltöltő működését. Főleg, mert nem is olyan bonyolult. Aki tudja, görgessen nyugodtan a keretes végére.
Az elv pofonegyszerű: a motorból szép lendületesen távozó kipufogógáz munkabírását használjuk fel arra, hogy több levegőt tuszkoljunk bele, mint amennyit magától be tudna szívni. Ettől jóval erősebb lesz, továbbá hatékonyabban is tud működni, vagyis egy jó turbómotor nemcsak kisebb lökettérfogatú, de kevesebbet is eszik, mint egy hasonló erejű szívó. Ezt most fogadjuk el, a mai motorok többségére igaz az állítás, aki a kivételeket sorolja, annak úgyis óvodás szintű ez az okfejtés.
Működési szempontból úgy lehet elképzelni a turbófeltöltőt, mint két szélkereket, amit véletlenül egy közös tengelyre szereltek. Az egyik szélkerékre rávezetjük a kipufogógázt, az jól megpörgeti a tengelyt, így a másik szélkerék ventilátorként működve bele tud fújni egy nagyot a motor szívócsövébe, amitől az sokkal erősebb lesz. Nincs itt kapcsoló – amint beindítjuk a motort, folyamatosan forog mindkét szélkerék, hiszen pörgeti a kipufogógáz; csak az nem mindegy, hogy milyen gyorsan.
Az erős tolás, amit tévesen a turbó bekapcsolásának szoktak nevezni, akkor következik be, amikor a feltöltő elkezd rendesen pörögni, és komoly mennyiségű levegőt betolni a motorba. Bizonyos fizikai összefüggések miatt ugyanis az a sajnálatos helyzet, hogy a kipufogógáz-manócskák nem tudják egyesével kézen fogni a frisslevegő-manócskákat, és bependeríteni őket a motor torkába (ilyesmi is létezett régen, Comprex-feltöltőnek hívták), hanem csak akkor fúj rendesen a ventilátor, ha tisztességesen megtekerik a másik kereket. Amikor van elég kipufogógáz.
A mai turbók úgy 1500-2000-es percenkénti motorfordulatszám körül élednek fel, ott jön meg az erő, és onnantól jól is érzi magát a kis pörgettyű, ha megkapja a kellő mennyiségű és minőségű olajat. Ezért megérdemli a tiszteletet, mert valójában mini-apokalipszis zajlik odabent nap mint nap. A kipufogógáz ugyanis nem olyan szelíd a motortól tíz centire, mint a négyméteres cső végén. Lángcsóvák nyaldossák a turbinakereket (így hívják szélkereket a kipufogógáz felőli oldalon), géppuskatűz-szerű nyomáshullámok ostorozzák a lapátjait, és ahogy percenként előszobányi több száz fokos gáz préselődik át a kávéscsésze méretű propelleren, akár percenként kétszázezres fordulatra is felpöröghet. Egy jó centrifuga ezret forog, egy gyors fúrógép kétezret. A turbófeltöltő pedig kétszázezret.
Ehhez a szédületes melóhoz mindössze egy pálcika vastagságú tengelyt kapott, amely két kisujjkörömnyi bronzcsapágyban pörög. És egy bő hüvelykujjnyi felület támasztja meg tengelyirányban. A legtöbb turbófeltöltőnek nincs külön hűtése, ezért nagy terhelésnél akár vörösizzásig hevülhet a háza. Ezek után el tudjuk képzelni, milyen fontos, hogy az a pár kis csapágy mindig megkapja szívószálon át a finom, friss olajat – ez tartja életben. Ha eldugul a szívószál, torkán akad vagy dzsuvás az anyag, az őrületes tempóban pörgő pálcika csúnya rombolást tud végezni. Ha csak a csapágyat karistolja meg, az még a szerencsésebb eset, akkor elég lehet egy szimpla turbójavítás. Ha el is törik a tengely, új turbó kell.
De ne vizionáljunk katasztrófát, inkább nézzük meg, mivel tudjuk elkerülni. Az ősi bölcsességek ma is érvényesek, bármennyit is fejlődött a turbó-technika: a hidegen hajtás és a forrón leállítás ma is ugyanúgy bántja a feltöltőt, mint húsz éve. Vagyis indítás után érdemes várni pár másodpercet, amíg egyáltalán kialakul a rendes olajáramlás a turbófeltöltőben, és az első kilométereken nem árt kicsit óvatosabban közlekedni.
Viszont az óvatosságot túlzásba vinni sem jó – aki mindig ezerötszáznál felvált, egyáltalán nem kíméli a motort. Ahogy a jó Motordoktorunk részletesen kifejtette, extrém alacsony fordulaton nincs meg a kellő olajnyomás, ezért hiába pötyög csak a turbó úgymond a saját alapjáratán, a kenőanyag hiánya ilyenkor is kopást okoz. Változó geometriás turbófeltöltőknél további probléma, hogy a rostély állítószerkezete kellő átmozgatás hiányában elkokszosodik, hajlamos a beragadásra. Ezeket a turbókat kötelező néha meghajtani, városon kívül, nagyobb terheléssel, hogy szó szerint kiégjen belőlük a korom.
A hő általi halál elkerülése szempontjából pedig a leállítás lehet kritikus. Egy rendes autópályás hajsza után még percekig izzás közeli hőmérsékleten lehet a turbó háza – ha nem hagyunk neki időt a lehűléshez, és hirtelen állítjuk le a motort, a csapágyakat hűtő olajáramlás hiányában könnyen odakozmálhat a tengely, és megint a turbójavító forgalmát fogjuk hizlalni.
Ha már megvannak az alapok, lépjünk tovább. A második oldalon mindenki megkapja a magáét, szerelőtől az autógyárakig. Szaftos sztorikból nincs hiány a turbós szakmában.
