Civilizált körülmények között ez az autó már egészen jól elvezetné önmagát. Vannak még bökkenők, például hogy ez az autó egyelőre még nem egy, hanem három autó, mert a különféle forgalmi szituációkhoz annyi agyat kell belepakolni, hogy csak így fér be a sok bit és bájt. Sebaj, kipróbáltuk.
Ez tényleg a legalja. Amikor az enyhén veteránista hajlamú, erősen gépbuzi autós újságírónak olyan kocsiról kell cikket írnia, amelyik villannyal megy, összesen két pedál van benne... és, hűha, ez nehéz lesz... még vezetni sem kell. Mert azt megoldja ő maga. Jézus. Persze, ne legyünk maradiak, mert most tényleg nincs miért: igazából van ezen a témán mit csócsálni, mert érdekesebb, mint amilyennek elsőre látszik.
Például most eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor egy-egy baráti összeröffenés után, januári sörözéseket követően, jéggé fagyva, teli huhóval, savanyú lehelettel úgy szoktam várni a 973-as éjszakai buszt a Blahán, mint a Messiást. És amikor végre megjön, vagy száz, hozzám hasonló, sörözésből hazatérő, dülöngélő kellemetlennel kell összepréselődnöm fél órára, méghozzá sokkal jobban, mint ahogy a feleségemmel szoktam az ágyban. Majd hogy gyalogolhatok még tíz percet őrjöngő kutyaugatástól zajos, ijesztő kerítések mellett, mire beesek végre az ajtón... Ilyenkor már nagyon is értem az önmagát vezető autót.
Az autós felem azt mondja – te jó ég, mi lesz, ha nem hallhatom többé az előkamrás dízelem finom kerregését. Ha már nem lesz értelme vágyni egy jó kis hathengeres surrogásra. Ha a H-kapcsolás élményét már csak nehezen tudom felidézni. És ha már nem lesz jó érzés a piros osztást figyelni a műszeren, hogy beleér-e a mutató, mert az rég nem a főtengely fordulatát jelzi, hanem a felhasznált villanyt... Pokol ez. Amikor ez bevillan, legszívesebben vennék egy sírhelyet, megásnám a gödröt, és belelőném magam egy Walther PPK-val.
De annyira azért nem vagyok benzinidióta, hogy azt kívánjam, bár mindig keresztben fordulhatnék rá a Szentendreire a Bogdániról, s hogy a nap huszonnégy órájában a hatezerötbe belenyalva szúrhassak egy hármast, miközben a tükörben mögöttem piros kis pattanássá olvad az a makacsul tapadó GTI-orr.
Ilyet gyakran szeretnék, hát persze, de sokszor azért jól esne elmenni sörözni a haverokkal, majd a végén beülni a fűtött autóba, és a kapuig hajtatni, fél lábbal már az ágyban. És amikor lenyomok egy hosszú napot bent, akkor is elviselném, ha a szénné túrt és vitéziesen pokollá tett közlekedésű Árpád hídon levehetném a szemem az útról, és a telefonomon játszhatnék egy végre nagy parti madzsongot, esetleg elolvashatnám Simon Taylor publiját a legújabb Classic and Sports Carban. Bizony, van olyan, és nem is ritkán, amikor az autózás nem élvezet, hanem tiltott, avagy nyűgös. Na, olyankor átadnám másnak a volánt, szíves-örömest. Ha a gépnek, hát a gépnek.
És ha az autó maga vinne, az sem érintene épp rosszul, ha közben nem pufognám épp tele az amúgy is szennyezett levegőt mindenféle további förtelemmel, ha az az energia, amit épp elhasználok, nem a kútfőből származna, méregdrágán, hanem a konnektorból, óccsón. Van ebben ráció, amikor alszom, nem kell a dráma. Aztán hétvégén persze elővenném a benzinpusztító akármimet, és egy jót sederintenék vele Galyatető felé, hogy meglegyen a nagy öröm. Mindennek meglenne a helye, béke honolna a lelkemben, és ehhez csak két autóra lenne szükségem. Lehet, hogy még a robogómat is eladnám...
Amikor a Nissan kivitt bennünket, újságírókat egy Los Angeleshez közeli reptérre, hogy mindenféle autóját kipróbálhassuk a Nissan N360 rendezvény keretében, az egyik fő attrakció éppen egy ilyen Leaf nemvezetés volt. Olyan program, ahol a világ különböző tájairól összesereglett újságírók azért állnak sorba, hogy ne kelljen a volán mögé ülniük.
Felismerés, Döntéshozás, Cselekvés – ezt a három alapvető feladatot veszi ki a vezető kezéből az autonóm, azaz önvezető Leaf. Azaz mindent, ami jó. És bár sokan azt mondanák, hogy egy két pedállal és egy szem kormánnyal vezethető, a dodzsemnél nem sokkal komplikáltabb villanyautót a szomszéd macskája is elvezet, és azt is hozzátehetnék, hogy egy radaros tempomattal szerelt, táblafelismerős, sávelhagyás-figyelős mai autó elvezeti magát, mi ebben a deal, az igazság az, hogy baromira nem, a dolog nem ilyen egyszerű. A Google-autó tud magától furikázni, de csak kerekesszék-sebességgel – ez a 2013-as valóság. Lássuk tehát a megvalósítandó elemeket.
Felismerés
Egy ilyen autót telis-tele kell aggatni kamerákkal, hogy minden irányban lásson. Szintén kell rá körkörös ultrahang, hogy érzékelni tudja, „van ott valami gyanús”, s lézerszkenner is szükséges 360 fokban, hogy amikor az a dolog – legyen az oszlop, járdasziget, másik autó vagy éppen egy parkolóhely – a közelbe ér, meg tudja mérni, mekkora.
Döntéshozás
A sok kamera, ultrahangos jeladó és lézerszkenner jele óriási információs katyvaszt jelent. Márpedig ezek alapján az autónak kell eldöntenie, hogy megvan-e, amit keres, amerre menne, van-e arra közelgő veszély, és hogy egyáltalán szabad-e azt tennie, amire készül. Ehhez brutális számításokra van szükség, másodpercenként több ezer képet kell elemezni, alakot felismerni, lézerrel tapogatni, odafigyelni, besípol-e az ultrahang.
Eközben persze a navigáción betáplált program alapján el is kéne jutni valahová, miközben a forgalom örvénylik, az autós társak szabálytalankodnak, gyalogosok futnak át négysávnyit az 1-es villamos és a járdasziget között, az utat jég borítja, a lámpa pedig épp sárga villogóra vált. Őrület. Nem csoda, hogy az N360-es rendezvényen csak három, különbözőképpen átépített Leaf tudta elvégezni a háromféle forgalmi szituáció megkövetelte feladatokat.
Egy kocsit az országúti, előzéses, kikerüléses, lehúzódós manőverekre készítettek fel. Egy másikat a városi tekergésre, sok-sok tábla, útfestési jel és közlekedési lámpák felismerésére. Egy harmadik pedig parkolni tudott viszonylag tömött parkolóban, önmagától. Mindegyiknek tele volt a csomagtartója kompjúterrel.
Cselekvés
Mivel a Leaf vezetése tényleg gyerekjáték, ezért az átépítése talán nem is volt túl komplikált. A kormányt a villanyszervó tekergette, a gázt közvetlenül a motorvezérlő elektronikánál bizergálták, a féket viszont szervomotor kezelte, az nem ment máshogy. És persze az ön-Leaf indexel, ablaktöröl, lámpagyújt is magától, ezt is mind be kellett kötni az agyba. Kis melónak azért ezt sem mondanám.
Országút
Tehát kipróbáltuk a Leafet országúti körülmények között, ahol elindultunk, haladtunk, sebességkorlátozó tábla szerinti tempóra lassítottunk, majd a sáv vonalát tartva fordultunk. Itt megint csak lassított a kocsi, mert a kanyarban elérhető tempót gyorsulásérzékelő jele alapján állítják be – itt 0,2 g-t engedtek, bár a kocsiban ülő szakember szerint a végleges verziónál már 0,3 g-ről is szó lehet majd.
Később előztünk, besoroltunk (közben mindenütt bekészített, mozgó autók formájában jelentkező akadályok tették próbára az ön-Leaf idegrendszerét), indexeltünk és elkerültük Pista bácsit, aki két kocsi közül kartonból kivágott, rúd végére akasztott dagerrotípia formájában szaladt ki elénk, majd dermedt kővé a helyszínen. A Leaf magabiztosan kímélte meg hitvány életét, és azt is megtudtam, hogy ha lett volna ott egy kósza, szembejövő autó, akkor Leafünk nem kerül, hanem fékez, csak az úgy jóval kellemetlenebb a bent ülőkre nézvést.
Az autó az akadályokat alapvetően mind lézerszkennerrel ismeri fel, ám a táblákat, felfestéseket a kamerával látja, ezek jeleit rakja össze fejben egy pszeudo-világgá, amiben önfeledten játszadozik valamelyik laptop mélyén. Az előadás az egész útvonal során fellépő sok interakció miatt, bentről átélve tényleg szürreális, mert bár volt egy hús-vér sofőrünk, aki végig a kormány mögött ült, ő alapvetően semmihez se nyúlt hozzá, csak biztonságból kellett.
Város
Aztán áttértünk a másik pályára, egy kicsit máshogyan felszerelt, de szintén lézerszkennerekkel és kamerákkal teleaggatott Leafhez. Ez egy papírmaséból és útjelekből összeállított díszlet-városban kalauzolt bennünket körbe. Sajnos a Saloon mögül előbukkanó brigantik és a seriff csapata között ilyenkor kötelező lövöldözés és a szájharmonikás aláfestés ezúttal elmaradt, de ettől még jó szórakozás volt ez így is.
A Leaf megy, utcasarkon a táblának és a forgalmi rendnek megfelelően elsőbbséget ad, avagy kihasznál, befordul, az éjjel-nappali előtt szabálytalanul vészvillogó barmot kikerüli, de még előtte kicsit megáll, mert közben nem akar nekimenni a szemből érkező, mit sem sejtő Nissan Altimának. Mesteri produkciót izgultunk végig, és az se vont le sokat az élvezeti értékből, hogy a teljes útvonalat azért beprogramozták az autó térképébe az ördög nem alszik felkiáltással.
Parkoltunk
Záró programpont, parkolás. Eleve emelkedett hangulatban láttunk neki ennek az utolsó fogásnak, mert végre nem dögszínű, hanem szép, metálpiros Leafet kaptunk. Újabb szenzor-, szkenner- és kameraelhelyezéseket érhettünk tetten, nyilván a hard- és szoftver is más volt, bár az ilyet ismerje fel, akit medvék neveltek.
Itt már komoly rendezői eszközökkel operált a Nissan, mert – bár az autó konokul a markában tartotta a főszerepet – az eredeti csomagban mellékelt, és az autót addig a pontig valóban vezető vezető kiszállt, amikor odagördültünk az ácsorgó autókkal teli parkoló mellé, hogy el tudja játszani: ő a kocsiját magára hagyó gazdi, aki bemegy óriási csomag pelenkát venni az Auchanba.
Helyét egy másik illető vette át, aki a koreográfiának megfelelően úgy szorította a karjait a teste köré, mintha a nem túl távoli múltban kissé túl sokáig hordott volna kényszerzubbonyt, majd úgy maradt volna. Az instruktor biztosított afelől, hogy az illető nem őrült, csak így jelzi, hogy ő nem avatkozik bele a vezetésbe, csak ha valamiért teljesen meghülyül a vezérlő számítógép, esetleg helyi hurrikán támad.
Itt viszont semmi térképes felkészítés nem volt, a Leaf egyszerűen elindult a parkoló felé, és láthatatlan hullámaival minden ott álló kocsit végignyaldosott. Hopp, itt kiáll valaki! – regisztrálta bent ülő utas és érzékenyen figyelő autó egyszerre. Szépen megvártuk, hogy a SUV kiálljon (vajon mi lett volna, ha nem fér ki egyben, és a bénázó vezető többször visszatolat végig a parkolóhelyre? A Leaf elindul? És ha utána, őelőtte egy másik parkolóhelyre váró ön-Leaffel történik valami hasonló? Örök dugó?), majd a helyen túlhajtva, rükiben tolta be magát Nissanunk.
Közben persze lézerrel ellenőrizte, hogy befér-e majd a helyre, és hogy nem lóg-e be valamilyen akadály. Bent voltunk végre, lelőtte magát, majd pitty – a távoli sofőr hívott bennünket –, indultunk is vissza a gazdihoz.
Hogy egy ilyen Leaf hogyan birkózna meg a Fogarasi úti Tesco legendásan alulméretezett parkolóhelyeivel, az összevissza ácsorgó, fogalmatlan hétvégi autósokkal, a gazdátlanul hagyott bevásárlókocsikkal, azt nem tudom.
Azt se tudom elképzelni, hogy a mostani, szinte értelmezhetetlenné átvonalazott, rommá szétbontott Róbert Károly körúton, ahol egyszerre minden van szaggatott, záró- és lekopott vonalból, alattuk pedig a fehér jelzések ottmaradt hálózatából, hogyan autókázna. Feltehetőleg elfüstölne az egész számítástechnikai hacacáré a farában.
No, és akkor még nem is említettem például az olyan zagyva helyeket, mint a Place de la Concorde nyolcsávos, egymásba harapó körforgalmai Párizsban, Szicília alapvetően felfestés nélküli, leginkább másfél autónyi szélességűre tervezett útfelületeit. De felidézhetjük még a toszkán városkákat, amelyeknek még a középkorban a kézikocsik nyomán alakult ki az úthálózatuk, vagy a Nagyszeben (Sibiu) környéki, romániai falvak aszfaltot soha nem látott útjait... Még nagyon sok idő kell ahhoz, hogy önjáró Leafek lepjék el a világ közútjait.
De Amerikában, ahol nagy a hely, már jobban értem ezt a műfajt. Japánban pedig, ahol az utolsó centiméterig is befejezik a felfestéseket, figyelnek rá, hogy semmi se kopjon el, a táblák is egyértelműek, a vezetők pedig nagyon körültekintőek, még működhet is, akár ma, 2013-ban is. Ezt bizonyítja, hogy a világon először Japánban adtak vezetői engedélyt autónak. Igen, egy kísérleti Leafnek, most októberben.
Hogy az autó miként ment át az elsősegélynyújtás-vizsgán, hogy kellett-e látásellenőrzésről orvosi papírt vinnie és hogy megvolt-e az oktatóval levezetett, igazolt 500 órája, nem tudjuk. De tény, hogy az a Leaf már rója Japán útjait. Ennek alapján pedig az is sejthető, hogy a Nissan betartja majd az ígéretét: 2020-ra az árlistán lesz az ön-Leaf.
Lehet, hogy nem Romániában, nem Szicíliában, a párizsi Nissan-szalonokban sem, de még talán mi, magyarok is autonóm Leaftelenek maradunk egy jó darabig. De Japánban, az USA-ban elképzelhető az áttörés. Oké, akkor majd oda járunk át sörözni, ezt megbeszéltük.
