First world problem: hogy húzzuk be a fiatal generációt az autózásba?

Valós, kőkemény probléma, hogy az autó lecsúszott az X, Y, Z és az utánuk következő, mégnevüksincs-generációk vágylistájáról. Az autóipar ugyanis világszerte az egyik legtöbb embert egy műfajban foglalkoztatni tudó, a technológiai fejlődést az egyik legerősebben befolyásoló, sok ország GDP-jének a tetemes részét adó iparág. Ha az autóipar köhint vagy bicsaklik egyet, azt földünk szinte minden lakója megérzi.

Az iparág kilátásai pedig meglehetősen förtelmesek. A belsőégésű motornak, ugye, hanyatlóban a csillaga, a villanyautóban pedig, amely elméletileg helyettesíti majd, sokkal kevesebb az alkatrész, hiszen se dugattyúk, se szelepek, se vezérműtengely, se olaj, se EGR, se kuplung, se váltó... Oké, a vezérlőelektronika komplikált, de mint tudjuk, a mégoly komplikált mai elektronikát is fillérekből állítja elő ötvened akkora méretben a holnap Kínája. A villanyautóban egyetlen igazán drága alkatrész van – az akkumulátor. Annak az áráról pedig nem az autógyár fölözi le a hatalmas hasznot, hanem megint csak Kína. Kína pedig, mint ország, nem szokott adakozóbb és nagyvonalúbb lenni kifelé egy ötéves, különösen irigy kisgyereknél – ez amúgy a mélyről jött, a rendszert még nem érző, önző társadalmak tipikus viselkedése.

Tehát a holnap autóján sokkal kisebb lesz a profit, kevesebb fejlesztő is elég lesz hozzá, a fényező szakmunkástól a Kuka-robot programozón át a katalizátortervezőig pedig nem fognak mindenkit átképezni zseniális formatervezővé, hogy még a térképlámpa kapcsolója is művészi legyen. Ráadásul nem látom, hogyan adnak majd el annyi akár villanyautót is a jövő emberének, mint ma belsőégésűt.

Mert már ma is a kerékpár, a villanyroller és a tömegközlekedés felé kacsingat a jónép, a fiatalok pedig joggal rettegnek az autóhasználattól – mindenütt parkolási zónák pokoli óradíjakkal, ilyen adók, olyan vizsgáztatás, aztán ott vannak a mind drágábban javítható szerkezetek, a pályadíjak, a biztosítások, a környezetvédelmi zónák, a lassan a föld felszínét beterítő, pénzgyűjtő traffipax-rendszer – a teljes hóbelevanc a banki alapkamat kétszeresével növelt, naponta gyülemlő pótdíjakkal súlyosbítva. Az egészre az van ráírva huszonnégy pontos, fettelt, duplán aláhúzott betűkkel – HÜLYE VAGY, HA AUTÓD VAN.

A car-sharing sem javít majd a darabszámokon, e rendszer célja ugyanis, hogy minél jobban ki legyenek használva az autók, tehát egységnyi idő alatt minél többet menjenek. Nem kell hozzá nagy ész, hogy valaki lássa: ha sok-sok autó parkol kihasználatlanul az utcán, mert a gazdi épp busszal ment a dolgozóba, bicajjal a sportpályára, lábon a kricsmibe és négykézláb onnan, az az autógyáraknak jóval több eladást jelent, mintha átlagban öten-hatan használnak egyetlen, négy év alatt a halálba hajtott járművet. Mi lesz veled autóipar?

Valahogy vonzóvá kellene tenni az autót, amely az Euro 6d-s emisszió-követelmények teljesítéséhez már most olyan kellemetlenre, aszeptikusra, műszakilag langyibangyira van hangolva, hogy néha már én is azt mondom – jöjjön, aminek jönnie kell, ezerszer inkább a villanymotor, mint ezek a szánalmak. Nincs már ezekben semmiféle gépészeti öröm, ami miatt a régebbieket jó volt vezetni. Adrenalin sincs sok, mert 200-zal nem esnek le ott az útról, ahol húsz évvel ezelőtt még versenyzőnek érezhette magát valaki egy sikoltó gumijú verdában 70-nél. Oké, nyilván kevesebben is halnak meg, ami a legfontosabb. De az biztos, hogy a nagy életmentés közben sikerült kiöntenünk a gyereket is a lavórból. Az öröm meghalt és úgyis mindenütt dugó van.

Akkor tegyük élvezetessé azt a szerencsétlen autót!

Gyorsabbá már nem kell tenni, mert már így is épp elég nagy kínszenvedés, hogy a teljesítmény 5-30 százalékánál többet sose használhatunk, ha szabályosak szeretnénk maradni, a többi meg ott hever bűnre csábító, de tiltott lehetőségként. Keskenyebb gumikat, ügyetlenebb futóműveket és gyengébb zajcsillapítást se fognak betenni a gyártók, mert a technika nem szeret visszafelé lépdelni. No meg nehéz is lenne megmarketingelni a dolgot, mert hiába unja az autót az átlagember, mert az rég túlnőtt minden képességén, s mert a sok kényelem utáni ácsingózás miatt annyi komfortot tettek bele, hogy az öröm már nem fér el a fedélzeten, azért olyat soha, senki nem csinálna, hogy 300 helyett ugyanannyi pénzért 200-at válasszon, legyen szó akár lóerőről, akár végsebességről, akár newtonméterről. Az átlagember egyszerű, tehát egyszerű számokat is kér, objektív számokkal meg nem szeret lebőgni senki, hiszen a versengés a vérünkben van.

Én tudom a megoldást a gyártóknak. Kamasz fiaim vannak. Igen, ők azok, akik nem tervezik semmiféle autó vásárlását, ami konkrétan az én nagyobbik fiam esetében nem lenne igaz, mert ő szeretne, de azért jól lehet vele modellezni a generációs problémát. És amúgy se lesz autója, mert mire lenne, bevezetik az utcánkban is a parkolási zónát, ezért nem tudná majd hol tartani a kocsiját, mert háztartásonként maximum két autónak adnak mentességet és az már foglalt.

Pedig a fiaim imádnak vezetni. Vannak hetek, amikor le se lehet őket vakarni a Grand Theft Autóról, órákat el tudnak tölteni a tévé előtt a Forza Horizon 4-gyel. Száguldoznak, szerelnek, tuningolnak, vesznek, eladnak, jobban tudják, melyik szupersportkocsiban mi van belül, mint én. Sokkal jobban. Én béna vagyok már az ilyenhez, nem szoktam beszállni a játékba, mert csak égetném magam. De kicsit irigykedem rájuk, mert azokkal a szagokkal, azokkal a menekülésekkel, azokkal a hangokkal, azzal a buzdító zenével többnyire szerintem jobbat autóznak, mint én a valódi, ízes pléhdobozban.

Ez az! Zajosan szórakoztatóvá kell tenni az autót, mert az új generáció arra harap. Ez már egy röpke gondolat erejéig megfordult a fejemben, amikor a Winklernél évekkel ezelőtt volt egy Renault Captur, s négyen lementünk vele Koncz Janit meglátogatni Eger mellé. Egész úton halálra röhögtük magunkat a kocsi mű-hangjain, amiket a hangszórókból nyomatott ránk, főleg az űrjármű-szerű Reinastella-opción. A Captur nem ínyenceknek való autó, nincs benne óriási vezetési élmény, de az a hülye, szintetikus nyunnyogás pokolian szórakoztatóvá tette az egészet.

Akkor legyen az egész autó ilyen. Legyen neki ötven féle, jól kitalált, a terheléstől, sebességtől és (akár képzelt) fordulatszámtól függő mű-zaja. És jöjjenek mellé egyebek is, színesítésnek. Legyen hangja minden figyelmeztetésnek, az már tényleg elég jó. De ne beszéljen az autó, mert arról már az első Renault 25-ösnél bebizonyosodott, hogy irritáló. Adja elő magát máshogy, nem verbálisan, a beszélő autók a Verdákba valók, maximum, mert igazán még Kittnek se állt jól a szerep.

Rögtön ott a tolatóradar, ami ma bután csipog vagy dudál. Ezt a szintet azért már egy 1981-es Sega kvarcjáték is hozta, ne égessük magunkat ezen a beginner levelen. Lehetne, mondjuk, hogy közeledésre egyre jobban sziszeg a gép a fogai között, majd amikor már baromi közel az akadály és a vezetőnek végképp rá kell lépnie a fékre, óriási üvegcsörömpöléssel jelzi, ne tovább! Garantált a móka.

A kiürülő tartályok szintén számtalan lehetőséget tartogatnak számunkra, gondolok itt az ablakmosóra, még inkább az üzemanyagtankra. A tartalékot jelző lámpa kigyulladásának pillanatában halk, szortyogó lefolyóhang kapcsolódik be újabb szólamként a haladást aláfestő nyunnyogásba (sivításba, berregésbe, ki, mint választott), amely a megtehető táv fogyásával egyre esősödve örvénylő, korgó zubogássá fokozódik. A nyitva felejtett ajtóra figyelmeztető lámpa felgyulladását kísérhetné a hurrikán (Volkswagen-tulajdonosoknak – sirokkó, Maserati-gazdiknak – hamszín, azaz Khamsin) fütyülése – mert ugyan ki vesz észre manapság egy kis piros visszajelzőt?

A hangok bevezetésének pozitív hozadéka lehetne, hogy onnantól sokkal kisebb problémát jelentene, ha kiégne egy-egy visszajelző izzó, hiszen a figyelmezetést a zajokkal megkettőztük, a hangszóró pedig soha nem ég ki. Aztán ha mégis kiég valami olyan égő, amire nincs hangjelzés, mert például kívül van az autón, arra is lehetne figyelmeztető hang – javaslok valami kontakthiba-jellegű percegést. Vegyük át a módszert a Csillagok Háborújához alapzajokat kereső stábtagtól, aki egy csapágyas klímaberendezésnél találta meg a Tie Fighter hangját, legyünk bátrak: a kontakthiba-zaj rögzíthető lenne, mondjuk, Csabi barátomnál, amikor épp védőgázzal hegeszt, de hogy ne kelljen Egerig menni, egy sima, kínai, lila fényes bogárcsapdában szikrázva elporladó legyek és éjjeli lepkék utolsó sercintése is adhatna alapot az effekthez.

Ó, és ott vannak az igazán XXI. századi extrák, amelyek szinte könyörögnek a szinkronhangért. A sávelhagyás-figyelő, amely ma szintén bután csipog, esetleg morog, sokkal hatékonyabban tudna visszajelezni, ha a megfelelő oldali hangszóróból felcsattanna egy ökölcsapás – ajánlom a tervezők figyelmébe Bud Spencer bármelyik filmjét. A magyar verziókat természetesen Kovács Kokó szinkronizálná, hogy dagadjon a nemzeti kebel.

A manuális autókban manapság gyakran ott az a kis vakvezető, amely alig látható nyilakkal jelzi, hogy ideje lenne fel- illetve visszakapcsolni. Ki figyel azokra? Egyáltalán, normálisak ezek az autótervezők, hogy arra akarnak rávenni – vezetés közben gyakori rendszerességgel az óracsoporton kutassak a tekintetemmel mindenféle apró jelzések után, ahelyett, hogy a forgalmat figyelném? Egy, a technikára pedánsan odafigyelő sofőr jól kiképzett tömeggyilkossá válik egy ilyen autó volánja mögött, hiszen rossz esetben egész óvodáscsoportokat gázolhat el akármelyik alkalommal, amikor épp a váltás ideális időpontját figyeli, hogy felvillan-e már az a nyamvadt lámpa. Nahát, még egy ilyen buta funkciót a HUD-ok és magasra tett i-Cockpit-műszerek korában... Legyen váltásokra figyelmeztető nyilacska helyett inkább zaj, méghozzá hatásos: a túlságosan alacsony fordulatot, amikor vissza kéne kapcsolni, kísérje egy levegő után kapkodó ember hörgése, a felváltási igényre pedig, amikor meg túlságosan pörög már a motor (és a mai két- és háromhengereseken annyira nem is hallani a túlhúzatást), felharsanhatna Axl Rose Welcome to the Jungle-jének nyitóüvöltése. Igen, az asszem pont jó lenne...

Aztán persze, ha valakit nagyon elkap Axl Rose és a fokozatok, hamar törvényt sért, és benne találja magát a Véda karjaiban. Ezt megelőzendő az autók ma már gyakran figyelik a sebességkorlátozó táblákat, és szólnak is, ha az autó gyorsabban megy az engedélyezettnél. De hogyan szól... Ugye? Tudjuk... Na, azt is könnyen hatékonyabbá lehetne tenni – 5%-os túllépés esetén felharsanhatna a rendőrsziréna a hangszórókból. Nem kellene neki sokáig, mert a végén még azt hiszi a sofőr, hogy le kell húzódnia rettungsgassézni, csak épp egy pár másodpercre. Nettó visszatartó erő lenne.

De a túlságosan elkényelmesedett autósokra is leselkednek mostanában veszélyek, pláne, amióta a járművek félig-meddig képesek elvezetni magukat. Ezt sokan ki is használják és egy jó sávtartó birtokában megpróbálják a leghosszabb időre elnyújtani a kormány fogása nélküli vezetést (ki ne tette volna?) Az autó azonban ezt a használatot megunja egy idő után (kötelező neki) és csippantással, zúgó berregővel figyelmeztet: csávókám, ideje újra rácuppanni a volánra, mert én innen nem vezetek tovább. Na, én ezt a berregőt a jéghegynek tartó Titanic hajókürtjére cserélném. Az a hang James Cameron munkálkodása óta annyira benne van az emberiség génjeiben, hogy Ulán Bátortól Tűzföldig mindenki pánikba esik tőle és figyelni kezd.

A jobb autók persze azt is figyelik, mennyire álmos a sofőr – ezt részben a kormányon nyugvó kéz mikromozgásaiból, részben olykor retinavizsgálattal próbálják felmérni, de némelyik egyszerűen figyeli, mennyi ideje halad a kocsi folyamatosan. Ha pedig a számítógép úgy gondolja, az a megbízhatatlan és pontatlanul működő húsdarab, akire ott a volán mögött az életét bízta, rövidesen elbóbiskol, kedves csilingeléssel kigyújt egy alig észrevehető kis kávéscsészét a műszerek valamelyikében. Én nem lennék ennyire kedves. Aki majdnem elalszik, az álljon is ki, illene ehhez valami erőteljesebb figyelemfelkeltés. Meg lehetne egyszerűen oldani a kotyogós szarvasi kávéfőző rotyogásával, de nekem túl szelídnek tűnik. Én bizony rányomnám egy vízesés sistergését a 15 hangszórós hifire. Aki órák óta vezet, az biztosan nem bírja sokáig hallgatni a csobogást. Ha meg már egyszer kiáll egy kúthoz a vadon szavára, biztosan eszébe jut nyújtózni és bedobni egy kávét is.

Persze, feledékenységből is adódik épp elég probléma, az egyik pont amiatt, hogy a mai autók nappal is kötelezően felkapcsolják a műszervilágítást és a menetfényt. Sokan ezek után este sem veszik észre, hogy elfelejtették felkattintani a lámpát, ezért hátulról vak sötét az autójuk. Nem lenne pedig nehéz kiszűrni ezt műszakilag – a kocsi valamely árnyékosabb részén elhelyezett fotocella simán megmondaná, hogy besötétedett, ha pedig ilyenkor mozgásban van az autó, szólhatna is, hogy lámpát fel! Mi legyen a vizuális mellé az audiohatás? Szerintem nincs riasztóbb és gyorsabb akcióra serkentő noszogatás annál, mint hogy felharsan Stevie Wonder I Just Called to Say I Love You-ja.

Olyan műszaki problémák kiküszöbölésére, amelyek miatt kár keletkezhet az autóban, viszont egyszerű, célratörő zajokat vetnék be. A csekkendzsin felvillanását ütemes ékszíjcsikorgás, a túlmelegedett hűtővíz lámpájának kigyulladását a vízforraló erősödő sivítása, az alacsony olajszintre vagy olajcserére való figyelmeztetést pedig egy rozsdás garázsajtó nyitásának éktelen nyekergése kísérhetné. Biztosan nem lenne ennyi rosszul karbantartott, út szélén váratlanul lerohadó autó a forgalomban!

Belátom, húsz-huszonöt éves korig szórakoztató lenne ez a sok interakció, de eljönne az, amikor már soknak bizonyulna. A kellő tolerancia jegyében természetesen kikapcsolhatóvá tenném az összes figyelmeztetést. Minden egyes funkció kiiktatását megelőzné egy megválaszolandó kérdés, amit két darab háromjegyű szám öt másodpercen belüli összeadásával kellene abszolválni. Diszkalkuliásoknak is dobnék mentőövet, mert őket se zárhatjuk ki az autóvezetők sorából: két verssor hallás utáni bepötyögése lenne a feladat.

Tessék, megmentettem az autóipart, ilyen egyszerű volt. Lehet indulni hangminta-vadászatra.