Az autózás történetének legfurcsább innovációi

A Goodyear világító gumijai

Az 1960-as évek elején a Goodyear két kémikusa, William Larson és Anthony Finelli egy új, forradalmi gumiabroncs-alapanyagot fejlesztettek ki. Ez volt a Neothane, egy különleges poliuretán származék, amelytől sosem látott tulajdonságai miatt az autógumi-gyártás forradalmasítását várták.

Az új anyagból a megszokottnál sokkal egyszerűbben, belső merevítőszálak nélkül lehetett gumiabroncsot gyártani. Elég volt a Neothane-t egy forgó öntőformába folyatni, majd 250 fokra hevíteni. Miután az anyag kihűlt, már kész is volt a „jövő gumiabroncsa", amely áteresztette a fényt, sőt, adalékok hozzáadásával még színezni is lehetett!

Innentől nem volt megállás. A mérnökök 18 darab apró villanykörtét erősítettek a gumiabroncs belsejébe, a Goodyear pedig hamarosan bemutatta az új világszenzációt: a többféle színben elérhető világító gumiabroncsot.

A vállalat ekkor egy egészen furcsa jövőről álmodott, ahol az autógumik is afféle divattárgyként működnek: „A Goodyear áttetsző gumijai bármilyen színben gyárthatóak, hogy passzoljanak az autóhoz... vagy akár a feleség ruhájához! Talán egy feleség egyik nap majd azt mondja: 'Charlie, menj és cseréld le a gumikat! Ma a kék ruhámat veszem fel!" – mondta J. Hartz fejlesztési vezető 1962-ben. Egy ilyen jövőnek bizonyára minden férj örült volna.

A Goodyear Amerika-szerte büszkén mutogatta világító gumikkal felszerelt bemutatóautóit, a tíz évig fejlesztett projekt végül mégis zátonyra futott. Bár az új gumik lágyan és csendesen siklottak az úton, számos hátrányuk volt a hagyományos abroncsokhoz képest: vizes úton rettenetesen csúsztak, nagyobb igénybevétel esetén könnyen ellágyultak, ráadásul a látványos világító hatás is csak addig tartott, amíg a gumi felülete be nem koszolódott.

A projekt koporsójába végül az verte bele az utolsó szöget, hogy a Neothane előállítása egyszerűen túl sokba került. A Goodyear világító abroncsai végül sosem kerültek forgalomba. Egyetlen magánszemély, egy bizonyos Jim "Street" Skonzakes kapott csak belőlük, aki egyedi autók tervezésével és építésével foglalkozott. A világító gumik végül az ő egyik művére, a Golden Sahara II-re kerültek fel.

Autó, lófejjel az elején

Bár a lovak az emberiség történetének talán leghasznosabb állatai, van velük egy probléma: hajlamosak megijedni. Ha pedig egy ló megijed, ott kő-kövön nem marad! A 20. század első éveire ez komoly problémává nőtte ki magát: New York városában ekkor egyetlen év alatt 200 ember halálát okozták feldühödött lovak. A helyzetet az első korai autómobilok megjelenése csak tovább rontotta, hiszen ezek hangos pöfékelése, furcsa szaga és kiszámíthatatlan mozgása a frászt hozta a városi lovakra.

Hatalmas szerencse, hogy épp ekkor élt és alkotott egy Uriah Smith nevű Hetednapi Adventista prédikátor, aki másodállásban feltalálóként is tevékenykedett. 1899-ben ő szabadalmaztatta a Horsey Horseless nevű "önjáró szekeret", mely megoldást kínált az ijedős lovak problémájára.

A kezdetleges automobil elejére Uriah egy életnagyságú lófejet álmodott meg. Elképzelése szerint „az élő ló majd azt hiszi, egy másik lovat lát, és mielőtt felfedezhetné, hogy lóvá tették, a furcsa szekér már el is halad mellette." A lófej ráadásul lónyugtató funkciója mellett második üzemanyagtankként is szolgált, tovább növelve az autó hatótávját. Igazán elmés.

Ha esetleg valaki azt gondolná, hogy egy fából fabrikált, benzintől bűzlő lófej valószínűleg nem fog megnyugtatni egy igazi lovat, annak tökéletesen igaza van. Több szakértő egybehangzó véleménye szerint egy ló sokkal intelligensebb annál, hogy bedőljön egy ilyen trükknek, arról nem is beszélve, hogy a lovak elsősorban szag alapján azonosítják be a fajtársaikat.

Hogy Uriah Smith végül valóban megépítette és árulta-e a találmányát, nem tudjuk. Minden esetre a szabadalom a mai napig létezik.

GPS papírból

Térképpel navigálni nehézkes, főleg vezetés közben – jól tudta ezt az 1920-as évek embere is. Megindult hát kutatás egy hatékonyabban és könnyebben használható autós navigációs eszköz után, amelynek eredményeként több furcsa találmány is született.

Ezek egyike a Plus Four Wristlet Route Indicator is, amelynek első példányait 1927-ben készítették az Egyesült Királyság területén. Az apró tárgy leginkább egy karórára emlékeztetett, a számlap helyén egy útvonal instrukciókat tartalmazó feltekert térképpel, amelyet az úti célnak megfelelően cserélni lehet. Az elgondolás szerint a sofőr előre bekészíti a megfelelő térképet az apró szerkezetbe, majd menet közben a két pici gombocska tekerésével követheti le a saját mozgását.

Az eredetileg 5 fontért (mai árfolyamon 20 ezer forintért) árult kis eszközhöz körülbelül húsz cseretérkép járt, melyek általában két nagyváros között segítettek eligazodni. Ha a sofőr menet közben letért a kijelölt útvonalról, egyszerűen lecserélte a kis térképet, majd ment tovább.

Persze vezetés közben folyamatosan a térképeket tekergetni és cserélgetni nem volt könnyű és praktikus, így a szerkezetnek megvoltak a maga korlátai.

Tíz évvel később azonban az Olasz Túraklub előrukkolt egy sokkal kifinomultabb berendezéssel. Az Iter Avto abból a szempontból jobban hasonlított egy mai GPS-re, hogy az autók műszerfalába építették be. Bár ez a masina is feltekercselt papírtérképekkel működött, ezeket már nem kellett kézzel tekerni. Az Iter Avtót ugyanis össze lehetett kötni a jármű kilométer-számláló mechanikájával, így menet közben saját maga csévélte a papírt, mégpedig a sebességnek megfelelően!

 Maguk a térképek egyébként rendkívül részletesek voltak: az útvonal mellett jelezték a veszélyes kanyarokat, bukkanókat, vasúti átkelőket, hidakat, hoteleket, és benzinkutakat is.

Persze nincs rózsa tövis nélkül, így ennek az eszköznek is megvoltak a maga hátrányai. A mellékelt térképeken csak egy-egy utca vagy főútvonal szerepelt, így ha az autós egy másik útra kanyarodott, azonnal térképet kellett cserélnie.

Végül a két fenti megoldás közül egyik sem terjedt el. Bár ennek pontos okait nem tudjuk biztosan, a térképek folyamatos cserélgetése bizonyára nem vonzotta az autósokat, akikből egyébként sem volt túl sok akkoriban.

Elalvásgátló csengő

A volán mögött elbóbiskoló sofőrök nem a jelenkor szülöttei: a problémát már a '30-as években is jól ismerték, mint komoly baleseti kockázatot. Szerencsére az Ohio állambeli Colombusban élt egy Carl E. Brown nevű férfi, aki 1936-ban a világ megmentésére sietett.

Brown találmánya a szabadalom szerint „kifejezetten egy olyan struktúra megalkotásának céljával készült, mely akkor lép működésbe, mikor a felhasználó – általában ülő pozícióban – álmossá válik. Ilyen körülmények között a felhasználó kivétel nélkül mindig bólint, és ez a bólintás működésbe hozza a szerkezetet."

Brown tulajdonképpen egy ruhagallérra akasztható csengőt talált fel, melynek tetején egy gomb található. Ha vezetés közben az elbóbiskoló sofőr lebillenő álla megnyomja a gombot, a csengő csenget. Ilyen egyszerű.

Persze nem véletlen, hogy a listánkon szereplő többi innovációhoz hasonlóan ez sem terjedt el. Kezdjük ott, hogy a vezetőülésben sokféleképpen el lehet aludni, akár hátra- vagy oldalra dőlve is. De ha valóban megtörténik a szabadalomban vázolt szcenárió, akkor sem garantált, hogy a lebukó áll pont a megfelelő szögben dől előre ahhoz, hogy megnyomja a csengő gombját. Nagyon valószínű tehát, hogy az esetek többségében Brown állcsengője semmit sem ért volna.

A kutyazsák

A kutya csak addig az ember legjobb barátja, amíg nem kell betenni tenni a kocsiba – ilyesmi hozzáállás vezethetett listánk következő tagjának megszületéséhez. Elvégre a négylábú könnyen összeszőrözi és bekoszolja az autó belsejét, amit utána nehéz és fárasztó kitakarítani. Nem kell azonban kétségbeesni, van magoldás: az ajtó külsejére erősített kutyazsák!

Ez a teljesen abszurd találmány a Popular Mechanics nevű magazin egyik 1936-os számában tűnt fel, megálmodója sajnos ismeretlen. A felül nyitott zsákot gumibevonatú fémkampókkal lehetett az autó oldalához rögzíteni, a kutyus pedig a zsák elején kialakított lyukon keresztül még nézelődni is tudott menet közben. A hirdetésben szereplő ígéretek szerint a kutyazsák amellett, hogy néhány pillanat alatt fel- és leszerelhető, még „biztonságos és kényelmes" is az állat számára.

Utóbbival kapcsolatban azért erős kétségeink vannak. Persze, sok kutya szereti menet közben kidugni a fejét az ablakon, de egy szövetzsákban hánykolódni az autó oldalán azért teljesen más élmény. Őszintén reméljük, hogy egyetlen kutyának sem kellett ezt megtapasztania.

Az ötödik kerék

A párhuzamos parkolás sosem volt könnyű – pláne a '30-as évek Amerikájának autóival. Ezt egy Brooks Walter nevű amerikai feltaláló is észrevette, aki hamarosan egy ötletes megoldást dolgozott ki a problémára.

Walter egy menetiránnyal merőleges ötödik kereket épített a csomagtartóba, mely egy hidraulikus rendszer segítségével kapcsolódott az autóhoz. Párhuzamos parkolás esetén a sofőrnek elég volt az autó elejét a parkolóhelyre kormányoznia, majd megnyomnia egy kapcsolót. Ekkor a hidraulikus rendszer leengedte, majd a földhöz szorította az ötödik kereket, így megemelve az autó hátulját. Innentől a gáz finom adagolásával – merthogy az ötödik kerék is kapott a hajtásból – az autót gyerekjáték volt bekormányozni még a legszűkebb parkolóhelyre is.

Brooks Walter először a saját négyajtós Packardját szerelte fel a berendezéssel, majd bemutatókat tartott szerte Amerikában. Állítása szerint az ötletes rendszert bármilyen autóba be lehetett építeni, így látszólag minden adott volt a sikerhez.

A találmány azonban mégsem fogyott. Egyrészt, az ötödik kerék és a hidraulikus rendszer az egész csomagtartót elfoglalta, másrészt Walter 175 dollárt, mai árfolyamon közel 600 ezer forintot kért a berendezését. A kor autósai számára egyszerűen nem tűnt ésszerűnek ennyi pénzt elkölteni azért, hogy aztán ne tudják használni kocsijuk csomagterét.

A feltaláló azonban nem adta fel, és több módosítást is végrehajtott a találmányán. A végső változatot már a csomagtartón kívülre, a hátsó lökhárító és a karosszéria közé szerelte fel, így a raktér érintetlen maradt. Megrendelések azonban ezután sem érkeztek.

Walter végül évtizedeken keresztül próbálta sikerre vinni a termékét, de 1984-es haláláig egyetlen darabot sem adott el. Saját Packard bemutatóautóját – amely azóta is az egyetlen működőképes prototípus – azóta restaurálták.

WC az utastérben?!

Sosem kellemes, ha az emberre autózás közben, a semmi közepén jön rá a szükség. A személyautókba szerelt WC-k azonban annak ellenére sem terjedtek el, hogy a történelemben legalább két alkalommal kísérleteztek a megoldással.

Az elsőt szó szerint a szükség szülte. 1947-ben egy Elias Matter nevű férfi és két cinkostársa kitalálta, hogy egy Cadillacben ülve oda-vissza átszelik Amerikát, mégpedig megállás nélkül. A „megállás nélkül" itt szó szerit értendő: az autóval – rendőri felvezetés mellett – még stoptábláknál és piros lámpáknál sem lassítottak.

Hogy ez kivitelezhető legyen, a Cadillac egy 870 liternyi üzemanyaggal feltöltött pótkocsit húzott magaután, az utasteret pedig minden szükséges dologgal felszerelték: volt benne hűtőszekrény, sütő, telefon, ágy és igen, egy WC-is.

Elias Matter és csapata végül egy hét alatt, sikeresen teljesítette az utat.

Nem ők voltak azonban az egyetlenek, akiket megihletett az autóba épített WC gondolata. Egy Joseph Maschuch nevű gazdag amerikai üzletember úgy gondolta, hogy egy hétköznapi Rolls-Royce nem elégíti ki az igényeit, így egy teljesen egyedi példányt rendelt a híres olasz dizájnertől, Alfredo Vignalétől.

Maschuch kívánalmainak megfelelően az autó egyedi karosszériát kapott, a motorblokkot, a hengerfejet, a generátort, a légszűrőt és a karburátort pedig mind zöldre festették, a motortérben futó csöveket lekrómozták. Ezen kívül az utastérben légkondicionáló, telefon, egy teljes italbár, elektromos ülések és egy televízió is helyet kapott... nameg egy aranyozott WC a hátsó ülések alatt. Utóbbi nem volt túl kifinomult szerkezet: a szart és húgyot egyszerűen az autó alá folyatta, akár menet közben is.

Az egyedi Rolls-Royce tulajdonosának családja szerint a WC-t sosem használták rendeltetésszerűen, csak pezsgőt hűtöttek benne. Igazán kár. Elsőrangú látvány lehetett volna egy országúton száguldó méregdrága luxusautó, aminek hátsó ülésén letolt gatyával egy milliárdos trónol, az autó alól pedig folyik a szar.