Vagy micsoda ez
Az üvegpaplan azonban viszonylag drága, ráadásul nincs is mindig kéznél. Pótlására kiváló az újságpapír - legjobb a fekete-fehér napilap, mert az tapad és jól alakítható, de szórólap is megteszi, csak azzal több a meló. A kittel bekent (zsírtalanított szélű) lyukba megfelelő méretű papírgalacsint applikálunk, majd további kitt-papír-kitt rétegekkel kialakítjuk a karosszériaformát. Egy régi autóm doblemezéből 1998-ban még egészen olvasható, 1984-es Süddeutsche Zeitung híreket bányásztam ki, tehát bő tíz évet is kibír az ilyen.
A kittnek azonban van egy baja - más a hangja, mint a lemeznek, tompább, hiányzik belőle a nagy üregek öblössége. A profi kopogtatók azonnal meghallják, hogy ott műanyagból készült a kaszni, és ha a szóban fogó autó nem Trabant vagy Corvette, ez általában nem felfelé mozdítja az ajánlati összeget. Ilyenkor jöhet egy - khm - repülőgépgyártásból adaptált módszer, az epoxiragasztó/alufólia/epoxiragasztó/alufólia szendvics. A zsírtalanított lyuk szélét jó minőségű epoxiragasztóval körbespaklizzuk, kap egy szelet alufóliát, majd az első réteg megkötése után, szemsebészi finomságú mozdulatokkal az egész felületet bekenjük epoxival, lehetőleg hurka- és göcsörtmentesen. Vigyázat, erősebb nyomásra a fólia beszakad, kezdhetjük újra az egészet! Erre húzzuk az újabb réteg alut, majd a végeredménynek kitűzött lemezerősség függvényében hasonló módon vihetünk fel további rétegeket. Az így kapott szendvics vékony, viszonylag rugalmas, kopogtatásra (ha nem hagytunk légbuborékot) egészen lemezszerű hangot ad.
Kiváló megoldás, egy kamaszkori 850-es Fiatom teljes bal hátulját így formáztam meg. Három évvel később még egyben láttam menni a nyolcadik gazdánál. Kicsivel később a Rózsák terén láttam parkolni, akkor már leesett a tojáshéj a fenekéről, valószínűleg tolatásnál a kerék és a járdaszegély közé becsípődött gumisárhányó letépte michelangelói remekemet. De ez a kis hiányosság az akkor éppen benne lakó hajléktalanokat szerintem nem zavarta - ők élvezték, hogy sportos, metálpiros, sárga gyorsítócsíkokkal ízlésessé tett két és fél négyzetméteren lakhatnak
Lépjünk túl a porladó torinói múlton a még menthető vasak irányába. Következzen az első, már hunyorítva tisztességesnek nevezhető megoldás, az odapöttyölt lemezdarab. Persze rettentő csúnya, meg nem is igazán tartós, mert a széleken megfogott lemez gyorsan rohadásnak indul, és kiszakad, de legalább már acélból van. Gyors, olcsó, egyszerű, viszont kell hozzá hegesztőgép.
Hasonló, szintén a lemezmunkák, ám azok közül a célszerszámok nékül elvégezhetők körébe tartozó barbárság egy öreg szakik által preferált módszer. Hegesztőgép hiányában a kifurkált javítóelemet apró csavarokkal, szegecsekkel odafogják a karosszéria még épen maradt részéhez. Kémiabúvároknak egy kis mély tartalom: mivel a csavar (szegecs) fémjének szinte garantáltan alacsonyabb az elektródpotenciálja, mint az acéllemezé, ezért a lemez azonnal elektrolitikus korrózióba kezd, és fogy, épp az őt rögzítő kis elemek körül. Röviddel később már csak a festék és a rozsdatörmelék egymásba akadó szemei tartják a lemezt.
A tisztességes megoldás az elemcsere. A legkorszerűbb módszer: a javítóelem vonalát követve, annak külső szélénél kisebb íven (vagy beljebb) elvágjuk a karosszériát, majd a javítóelem szélére peremező fogóval körben lépcsőt készítünk. A másik elemet a szélétől néhány milliméterrel beljebb kifurkáljuk, majd a lyukakba pöttyintett CO-hegesztéssel rögzítjük. Így erős, korrózióra kevésbé érzékeny, tartós és szép megoldást nyerünk.
Vonalban, élek mentén hegeszteni körülményes és nagy gyakorlatot, jó hegesztőgépet feltételez, azért nem szokás. Lánggal foltozni pedig a XXI. században barbárság, mert éveken belül rommá rohad a lemez. És ha nincs javítóelem, egy ügyes lakatos sima táblalemezből is ki tudja kalapálni a javítódarabot. De azt már restaurálásnak hívják, és végtelen távolságban van a házi tákolás műfajától.
