Előkerül Spiros, egy amerikai IBM-mérnök, betölti a powerpointját. Aztán bejön a terembe egy ideges indiai, IBM-alkalmazott ő is, és gyorsan névjegyeket kér mindenkitől. Mert jön a sejk, mondja, maga Nahjan sejk, személyesen. És tudnia kell majd, hogy kiket üdvözöl. Az amerikaiak átkristályosodnak, megpróbálják elmagyarázni, hogy hát itt ez így megy, ha jön a sejk, akkor változik a program, kész.
Mostantól mindenki egy kicsit feszült. Spiros közben elindítja a diákat.
A telemetriai rendszer magja egy CBOX nevű fekete doboz, ami viszonylag egyszerű és olcsó alkatrészekből áll, van benne minden létező kommunikációs csatorna (GPS a helymeghatározáshoz, GPRS az adatátvitelhez, Bluetooth a lokális kapcsolatokhoz, RFID az azonosításhoz), meg valami egyszerű processzor és némi memória. Az egész prototípus akkora, mint egy tripla sajtburger, a szoftvere távolról is frissíthető. Van még aztán egy kiszolgáló háttérrendszer (backend), ami a doboz által gyűjtött adatokat megkapja és feldolgozza. A backend persze tetszőleges más adatbázisokkal is tud adatot cserélni. Innentől a határ a csillagos ég.
Ezek ugyanis teljesen nyílt szabványok és technológiák, a világon bármit lehet velük csinálni. Vannak persze konkrétumok, induljunk innen. Például fizetőssé akarjuk tenni a belvárost, de nem olyan buta durr bele módszerrel, hogy akkor innentől 5 egység pénz behajtani, hanem finoman, a forgalomhoz igazítva. Az aktuális belépési árakat a backend folyamatosan elküldi a doboznak, az a GPS-szel megmondja, hogy hol vagyunk, aztán Bluetoothon engedélyez a telefonunkon egy tranzakciót, és már át is mentünk és fizettünk. Vagy mondjuk felkenjük magunkat Land Cruiserestül egy exkavátor oldalára, a rendszer kihívja a mentőket, a backend kapcsolatba lép az orvosi adatainkkal, és a mentősfiú már a megfelelő vércsoportú tasakot szúrja a karunkba, ha megmaradt. Vagy mi vagyunk a rendőrség, és le akarunk zárni egy területet a forgalom elöl, húzunk egy virtuális kerítést a backendbe, és mindenki, aki ezt megközelíti, annak szól a kocsija, hogy nem,nem. Vagy rögtön behajtjuk a gyorshajtók bírságait. Vagy nem statisztikák és adatbázisok alapján kell biztosítást fizetnem, hanem az én saját, lemért vezetési szokásaim alapján, ahol minden kis gyorshajtásnak helye van.
Ugye milyen szép? Egy mindent követő, minden adatbázisra rákapcsolható, mindent rögzítő rendszer. Végre nincs az, hogy az adatok szanaszét hevernek, a parkolási társaság nem tudja behajtani a bírságot, a gyorshajtók légbeömlői büntetlenül szippantják fel a csecsemőket.
Bob visszajön. Nem ide jön a sejk, mi megyünk hozzá, mondja. Vetítő ki, vizespalack megragad, át egy másik épületbe. A kordobai kalifátus legszebb napjait idéző udvaron megyünk át, szökőkutak, gyilkos szimmetria, oldalt a parkolóban egy műanyag férfi mellkasára dőlt autóroncs. A másik épületben elsősegélytechnikai konferencia zajlik, fehér ruhás fiatal orvostanhallgató-fiúk kavarognak a folyosón, fejkendős lányok vérnyomást mérnek. "Mindjárt itt a sejk" - mondja David Hall, a CERT technológiai igazgatója.
A sejk, a sejk! "Your Excellency - mondják az idegesen topogó amerikaiak -, így kell szólítani, nem muszáj, de azért inkább mégis, jó fej, nem vágja le a kezed, de azért mégis." A sejk előjön egy ajtón, bemérik a fotósok. Szép ember, méltóságteljes, a fehér köpenyén vékony szürke palástot visel. Aztán eltűnik egy másik ajtón.
" Így megy ez" - mondja David. "A sejk köré rendeződik minden."
Ha tényleg ennyire nyitottak, ha tényleg nem madraszába akarnak küldeni minden fiatal férfit, hanem szakembert akarnak faragni belőlük, akkor nyilván azt is tudják, hogy a művelt embereket nem egy primitív és sunyi webfilter fogja bármitől is távol tartani. Annyi mindent nem értek.
A sejk megnyitja a helyi krikettbajnokságot, és előjön a tévészobából, David valahogy felénk tereli az embereivel együtt. Hirtelen egymásra nézünk. "Peter Orosz. Pleased to meet you," mondom. Kezet nyújt. Végtelenül puha és finom keze van. " Pleased to meet you too" - mondja, és továbblibben. Kész, ennyi. A nagy drámai kérdések lepotyognak a fejemből a lábamba, és zavartan topogok.
Fél órával később Daviddel szemben ülök egy tengerparti étteremben. "Azt mondják, ezen a helyen a kerali specialt kell rendelni. Valami tengeri grill. Nincs rajta az étlapon, mondani kell" - mondja. Kiderül, hogy a kerali special majonézes-mustáros grillezett homár. Rendelünk kettőt. Csirkeszárnynyi garnélát rágcsálok, közben megjön egy fotós a Daily Telegraphtól.
"David, nem gondolod, hogy aggasztó egy feudális országban olyan rendszert fejleszteni, ami egy ember minden létező adatát összekapcsolja? Még ha ez nem is egy eszelős teokrácia. Ki fog az adatokra vigyázni és az adatbáziok közé falakat húzni?" - kérdezem két felszürcsölt osztriga között.
"Ha idejössz, és meg akarod változtatni a rendszert, akkor hazaküldenek. Meg egyébként is. Ezek az emberek engem vendégül látnak. Itt az ő szabályaik érvényesek."
"Na de nincsenek személyes aggályaid?"
"Azt nem mondom, hogy a véleményem feltétlenül megegyezik a vállalatával és az országéval. Hiszek a szólásszabadságban. De ez másfajta hely. Mi pedig nem szólhatunk bele, hogy ők mit csinálnak, mi csak egy technológiai cég vagyunk. És különben is, a rendszer nemcsak forgalmat terel, hanem életeket is menthet, gondolj arra, hogy balesetet szenvedsz, és a mentőorvos rögtön tudja rólad az összes háttérinformációt."
Egy feudális államban vagyunk. Ahol nincsenek ellensúlyok a rendszerben, ahol azon múlik minden, hogy az uralkodócsalád mennyire beltenyésztett, és mikor fejeződik ki valakiben egy kis recesszív őrület. Ahol amerikai nagyvállalatként meseország fejleszteni, nincs az a sok ellenőrzés meg demokratikus nyafogás, itt projektek vannak és összegyűjtendő adatok. Az biztos, hogy dugóban ülni rettenetes, és hogy autóbalesetben a mentőegység minden perce számít, de ilyen áron? A tudománynak és a vállalatoknak morális felelősségük van, és itt nem vékony jégen csúszkálunk, hanem rég átszakadtunk rajta.
Az étterem ablakán kívül furcsa szürke fény világít. Elsöpör felettünk az évezred negyedik teljes napfogyatkozásának penumbrája. Gondterhelten túrok a korporét homár potrohába.
Másnap kora délután Ahmed visz el egy körre a Volkswagenével. Ahmed IBM-mérnök, mutatott ő is néhány diát a rendszer technikai hátteréről. Teljesen moduláris az egész, ahogy fejlődik a technológia, újabb és újabb alrendszerek aggathatók rá. A maga módján tényleg gyönyörű.
Ahmed kocsijában van a jelenleg működő egyetlen prototípus. Most még csak arra jó, hogy sebességkorlátozásokat mutasson és rögzítsen. Átmegyünk egy 40-esről egy 60-as korlátozású útra, a képernyőn a GPS azonnal vált, és az új értéket mutatja. Aztán pirosan felvillan minden, amikor Ahmed rálép a gázra. Visszamegyünk az IBM központba, és ott van a komputerben az összes gyorshajtás, szép világoskék táblázatban, időbélyegzővel, utcával, névvel. Lehet érzékenységet is rendelni a gyorshajtáshoz, mondjuk 10 másodpercig 43-mal menni egy előzésnél az a rendszer kezelője szerint lehet akár oké is.
"Ahmed, mondtad az előbb hogy ez az egész összekapcsolható a rendőrség adatbázisával, és hogy mondjuk a gyorshajtásokat ugyanilyen szinten látják. Szerinted ez így rendben van?"
"Mi rendszereket tervezünk, fejlesztünk és adatokat gyűjtünk. Az, hogy ezekkel az adatokkal ki mit csinál, az már nem a mi dolgunk. Mi csak egy technológiai cég vagyunk."
Álljunk meg egy pillanatra.
Uraim, emlékeznek a Dehomagra?
Szintén csak egy technológiai cég volt. Sőt, az önök leányvállalata!
A neve a Deutsche Hollerith-Maschinen GmbH rövidítése, lyukkártyás gépeket árult. Akkoriban ez volt az adatkezelés és a rendszertervezés csúcsa. A Dehomagnál a 40-es évek elejének Németországában csak úgy pezsgett az üzlet. Hiszen technológiai megoldásokra volt szükség. Nagy, igen nagy számokat kellett feldolgozni, bonyolult alrendszereket kellett összehangolni, hatékonyságot kellett mérni.
A különbség talán csak annyi volt, hogy autók helyett vonatok voltak a járművek.
