Terv született: megcsinálom gyorsan a Fityót, abban lesz pótfék, póttükör. Valami barátommal vascsőből, zártszelvényből és egyéb izékből sebtében összerittyentettünk egy nagyjából méretre szabott pótféket, tükröt is akartam venni, becsszó. Addig sose jutottam el. Egy évig megpróbáltam eltenni ugyan a 800 forintos katonai zsoldomból, hogy legyen autóm a végére, és mire kezdődött az egyetem, a Fityó felújított, de még mindig rosszul működő motorral (istenem, azon tanultam az autómotor-szerelést), kisded-riogatóan borzalmas lakatolással, érdemi fényezés nélkül, de szinte autónak mondható állapotban lent porladt a parkolóban. Reménytelennek tűnt a pótfékes, póttükrös, családtagias terv kivitelezése.
Néha az apám mellett azért kicsit vezettem is. Tudta az öregem, hogy nyilván képes vagyok ilyenre, hiszen a saját, szinkronmentes Fiatomat is elgurigáztam valahogy, bár abba, ha jól emlékszem, ő sose ült bele. Első alkalommal valahol Pesthidegkúton egyszer azt mondta: „Cseréljünk helyet, fiam”, és már krúzoltam is, az anyám meg sipítozott a hátsó ülésről, hogy „Tibi, Tibi, nem mutatod meg neki, mi hol van, jaj, mi lesz, jaj, Zsoltíí, Zsoltííííí ne olyan gyorsan, vigyázz! Jaj!” Anyám réges-régi, kedvenc időtöltése a sipítozás, frászkapás, szörnyülködés, apámé pedig ilyenkor a hallgatás és a finom, cinikus mosolygás. Akkor is így történt.
Közben a Simsonommal jártam, amit imádtam. A családtagi oktatás mellé kaptam egy kis zöld kartonfüzetecskét, benne pecséttel, a nevemmel, tól-ig dátummal. Fél év volt az érvényessége. Hogy azt a két dátumot én a katonaságnál begyakorolt pengés módszerrel hányszor kicseréltem, de hányszor… Mivel zöld volt a papír, és a sok kaparászástól fehéredni kezdett, kapott egy méretre vágott, ízléses, sötétzöld tokot, amit iratdossziéból készítettem, később radírozható tollat használtam. Ezzel a papírral motoroztam vagy másfél évig.
Már javában dühöngött az egyetem, én meg fogcsikorgatva próbáltam tanulni, meg időt találni a barátnőmre is, akivel nagy volt éppen a szerelem, meg kicsit inni is a haverokkal, hiszen egy évem teljesen kimaradt az életből a katonaság miatt. És még a szemét autót is szereltem, nem is keveset, esőben, viharban, de csak nem akart összeállni. Reménytelennek tűnt, hogy jogsim legyen, a szüleim már épp nyugdíjasok lettek addigra, dolgozni nem tudtam az egyetem mellett – az első években ilyenre kevesen vetemednek a gépészkar mellett. Így is kivágtak ábrázoló geometriából, rögtön ismételhettem. De mi lesz a jogsival? Nélküle eEgyáltalán nem éreztem magam embernek.
Próba, szerencse, betelefonáltam az ATI-ba.
„Jó napot kívánok, Csikós Zsolt vagyok. Családtagi oktatáson veszek részt, az édesapám tanít, nem tudom, hogyan kell a vezetett órákat igazolni, mert nem kaptam semmiféle naplót. Mindenesetre vezettem már bő harminc órát (olyan nagyot nem is hazudtam, hiszen a saját Fiatommal jóval többet jártam ennél, igaz, senki nem oktatott azalatt, de ennyi belefért). Sajnos elromlott az autó, amivel gyakoroltam, nagy baja van, nem tudom prezentálni, mit tudnék innentől tenni?” – adtam az ártatlant.
„Milyen gépkocsin tanult?” – kérdezte a hölgy a túlsó végen.
„Fiat 500-ason. Akkora, és nagyjából ugyanaz, mint egy kispolszki” – tettem hozzá kapaszkodónak, mert féltem, hogy a típus beazonosítása végérvényesen megfekszi a hölgy gyomrát, a frissen szerzett gyomorideg pedig kellemetlen árnyékot vet épp csak szárba szökkenő kapcsolatunkra.
„Ó, jöjjön csak nyugodtan, nem kell hozzá semmi, csütörtökön jó lesz? Van egy kolléga 126-os Polskival, kellene nála vennie négy órát, ellenőrzésképpen, hogy biztosra vegyük, minden megy-e, aztán pénteken vizsgázhatna is” – pffff, ez gyorsan ment.
Így találtam magam két nappal később, nulla hivatalos vezetett órával egy ATI-s kispolák volánja mögött. Az oktató kis híján szörnyethalt az első öt percben. „Ne nyomja úgy a gázt, kanyarban végképp nem adunk gázt, ne soroljon be ilyen szűken, nézzen hátra, amikor sávot vált, jaj!” – azt a fajta sipítozást autóban addig csak az anyámtól hallottam.
Na ja, én a János-hegyen gyakoroltam a Fityóval, szörnyen zavart, hogy nincs semmi ereje, ezért mindig padlógázon jártam vele. A Polák jóval erősebb volt, de azt is fülre vezettem, hát tényleg gyorsan hajtottam, talán. De hogy ne adhassak gázt kanyarban, ez felettébb fura volt. Meg hogy ide-oda lessek sávváltáskor, mikor a tükörből már összeraktam a fejemben az egész forgalmi szituációt, ráadásul amúgy kevés az autó az utcán − hát azt sem értettem. De nagyon le szerettem volna vizsgázni, ezért vasmarokkal fogtam vissza az elszabadulni készülő ménes mind a huszonhat lovát. Az oktató még megmutogatta a vizsgaútvonalat, felhívta a figyelmemet a fura helyzetekre, amiken rendre elvéreznek a nebulók, ezredszerre is emlékeztetett rá, hogy óvatos legyek, mert nem ismeri személyesen a vizsgáztatót, és ő maga – az autó mérete miatt – nem tud majd a hátsó ülésen ülni. Három óra alatt négyet vettem 2800 forintért, ennyi pénzem épp volt még.
Másnap egy egészen normális faszival hozott össze a sors. Ő is gépész, én is oda járok, Renault 16-osa volt, olyat szereltem már, hamar összemelegedtünk. Már vagy öt perce korzóztunk különösebb feladatok nélkül, fejben állítottuk a szelephézagot, amikor ránézett a sebességmérőre, és felkiáltott: „Mit darvadozik itt ilyen öregember tempóban? Mennyi idős maga? Nyomja már azt a gázt, hatvannal lehet itt menni!”
Nyomtam, mindjárt szuperül éreztem magamat, a vizsgáztató hozzá is fűzte: „Ezek az oktatók mindig sajnálják a benzint, azért kell szerencsétlen tanulóknak araszolniuk. Én is csináltam évekig, tudom.”
Na, mindegy, meglett a papír, egy hibaponttal. Szűkre vettem egy besorolást a külső Bécsi útnál, ott, ahol a temetőtől felkanyarodik az ember. És ott tényleg elég szűken mentem be, aláírom.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
