Legyen húsz, papír nélkül

Történt egyszer réges-régen – akkoriban még Budapest külvárosában, Érden forgattam a flexet –, hogy késő éjszaka, lehetett tán fél egy, utánam jött a helyi járőr és megállított. Ropogós új Ford Focus, még a megkülönböztető jelzés is élesen csillogott.

Megálltam, már miért ne tettem volna? Éjszaka, fáradtan, gyök kettővel csorogtam. Pár méternyire voltam csak rezidenciámtól, mi baj lehet? Járőr megáll pár méternyire mögöttem, fényszórója megvilágítja szlovák rendszámtáblámat, ekkor jöhetett az első számú gyomorgörcs. A rendőrnek.

Látom ám a bal oldali visszapillantóban, hogy lassan kiszáll, tétován lépked az autó felé, közben bevilágít elemlámpájával a hátsó ablakon. Gondoltam, segítek neki, elvégre aprópénzért mászkál itt éjszaka, igazán megérdemli, hogy ne stresszeljem feleslegesen.

Lehúztam az ablakot, kiszóltam, hogy jó estét, lehet ám nyugodtan jönni! Megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán: fű, hát maga magyar? Elbeszélgettünk vele és fiatal kolléganőjével a rendőrségi 1.6-os Focus Turnier sötét oldaláról, arról, hogy milyen csúnyán fakulnak a japán autók féklámpaburái így tizenévesen, közben cigarettázgattam, majd jó 15 perc múlva ment mindenki a dolgára.

Ez még az előtt történt, hogy Pozsonyban megszívattak volna a helyi Mókus Örs tagjai, de így utólag a két esetet összevetve csak felszínre került a közös nevező: a nem létező idegennyelv-tudás.

Na jó, sarkítottam. Biztos, hogy van a kelet-közép-európai testületben nem egy nyelvileg jól képzett járőr, de mindezzel együtt – sajnos – csapnivaló az idegennyelv-tudásuk.

Bár néha átdöfi egy-egy fénypászma a sötétség ködét. Komárom-Esztergom megyében például lováriul tanulhatnak a rend őrei, de sajnos a világnyelv még mindig nem a lovári, hanem az angol. Valószínű, hogy a dújúszpíkinglisre még érkezik egy-egy elhaló NO, de javarészt csak lassan artikulált anyanyelvi felszólítás lesz a válasz. (Á-s-v-á-n-y-v-í-z, hát nem érted?)

Tán ezért sem szeretik lemeszelni a belsőben kétszázzal eltépő német, angol autókat, mert minek? Csekk, bírság, úgysem fizeti ki, na meg még szót is kéne érteni Jürgennel. A "Mach mich nass!" és "Ich spritze!" féle pornónémet műveltséggel el lehet ugyan operálni az útszélen, de nem ilyen esetben.

De nyugalom, tőlünk északabbra sem jobb a helyzet. Ezen a környéken valahogy nem jellemzőek a tömött iskolapadok egy-egy angol kurzuson. Vagy a srácoknak sok a dolga, vagy nem hajlandók elmenni. Fene tudja, tán a tanárnők nem eléggé dekoratívak. Mi sem a felszedett tudás miatt szerettük suhancként az informatika és a kémia szakkört.

De ne marasztaljuk el fiainkat: kézzel-lábbal, de sokszor megpróbálják elmagyarázni a helyes útirányt a kodakos japán turistának, saját szememmel láttam. Mivel hétvégenként általában Szlovákia felé veszem az irányt, valamint elég jól beszélem a nyelvet, így megosztom az olvasókkal a pár bevált kifogás a fonetikus átírását, melyekkel gyorshajtás esetén menteni próbáljuk az irhánkat.

Most, hogy miniszterelnökeink egymás keblére borultak és kellő megvetéssel a szemükben döntetlenre hozták ki a meccset, eljött az idő, hogy mi is tanuljunk valamit a szomszéd ország nyelvéből. Az sosem baj.

Nem csupán az idegen nyelv hiánya köti össze a szerveket, hanem a jelenség, amit úgy hívnak: igazoltatás. Sokfelé jártam már az öreg kontinensen, de esküszöm, máshol nem találkoztam azzal a helyzettel, hogy két útszéli rendőr valamiféle fura random-kód alapján 5-8-10 autót int ki az útpadkára és igazoltatja a sofőrt vagy utasait.

Félreértés ne essék, nem arról a helyzetről van szó, mikor éppen egy nemzetközileg körözött bűnöző sétál ki a Gyorskocsi utcából vagy valamelyik nagyfejű lépett le a kasszával. Bűntény esetén minden tisztességes ember elvárja, hogy mozduljon a gépezet, kerítsék elő a szemétládákat, ha kell, legyen útzár, igazoltatás.

De mi a helyzet az álmos szombat délelőttökkel, napsugaras késő őszi nyugodt vasárnapokkal, amikor éppen senki nem lop, öl, menekül és a BKV-főnökök is csak csendesen pergetik a húszropis pakkokat ujjaik között? Olyankor miért kell instant gyomorgörcsöt okozni minden leintett autósnak még akkor is, ha semmilyen szabályt nem sértett meg és a KRESZ-t maximálisan betartva autózott?

Sehol ilyesfajta totálisan felesleges szívatással nem találkoztam. Ettől függetlenül elképzelhető, hogy Németországban, Svájcban, Olaszországban is csak úgy, habókra állítják meg a jónépet, de ismétlem: soha, sehol nem láttam ilyet. Amolyan útszéli rendőr-spamnek tartom mind a mai napig. Ilyenkor nincs mit tenni, ülünk az autóban, rosszabb esetben az ötödikben a sorban, szakad rólunk a víz, tizedszer is megnézzük a láthatósági mellényt a kesztyűtartóban, hátul a gyerek idegességében rugdalja a támlát, feleségünk pedig negyvenedszer is megkérdezi: de miért állítottak meg, nem is mentünk gyorsan.

– Nem tudom, drágám, szopatnak.

Ez az, ami először az autós eszébe jut, pedig kis naivsággal akár az is elképzelhető, hogy tényleg a közlekedők biztonságának érdekében teszik mindezt. Csak olykor-olykor elfelejtik, hogy nem kell okvetlenül bírságolni, sokszor egy figyelmeztetéssel sokkalta emberibb arcot mutatnának. Gyorsan hozzá is teszem, hogy ilyen csodát már megéltem egyszer egy kiégett helyzetjelző kapcsán, és tényleg emberi módon elbeszélgettem a rendőrrel. Van ilyen, tessék gyakorolni, jobb lenne a közlekedő-rendőr kapcsolat.

Azt már csak a kisördög mondatja velem, hogy mi a teendő abban az esetben, ha ilyen üresjárat alatt kapunk egy telefonhívást, hogy – neadjisten – valami baj történt a gyerekkel, ég a házunk, vagy legyünk egyszerűbbek: ránk tör az üríthetnék?

Lőjünk ki csikorgó gumikkal a sorból? Kérjünk papírzsepit és vonuljunk az árokba? És mi van, ha simán hátba lőnek? Hogyan magyarázzuk meg, hogy ELHAGYTUK A SORT? És egyáltalán, mi a fontosabb? Az, hogy a hivatalból odarendelt rendőr megbizonyosodjon, hogy tényleg mi vagyunk, vagy mondjuk, hogy kihozzuk az égő házból a nagyi vagyont érő étkészletét? Tudja valaki a választ?

Egy biztos: hasmenéssel küszködő ausztrál turistaként nem mernék autóba ülni sem Magyarországon, sem Szlovákiában: az életembe is kerülhet.