Mit vársz tőle? Hiszen öreg…

Sokáig azt hittem például, hogy a régi Mercedesek kényelmes, de zajos szerkezetek voltak. Nekem is olyan volt – hát, száznál azért talán még nem kellett benne üvölteni. Aztán kipróbáltam Vörös Gyula barátom sokkal régebbi 220-as Fecskéjét, és megdöbbentem. 160-at tolt neki, és az autóban közel síri csend honolt. Aztán később nekem is lett egy pofára pocsék, de műszakilag jó állapotú állólámpás Mercim, a Bazeg. És érdekes, azzal is lehetett simán, közel csendben 115-öt menni, többet csak azért nem, mert a 200 D motort az ilyen használat megöli.

Meg aztán vezettem mindenféle Bogarakat, amik ugyan nem zörögtek, de semmiféle futóműszerű dolog nem volt alattuk, a motorjuk meg, mint a légyfing. Aztán kipróbáltam a VW-klubelnök, Szepes Gábor Oválját, és megfordult velem a világ. Semmi tuning, az egy széria 1200-es volt, de ment, rugózott, kanyarodott, a kormánya finom volt és precíz, ráléptem a fékre, és kifejeltem a szélvédőt. Megtértem. Ha igazán jó, a Bogár nagyon jó. De előtte öt, csupán csak jónak mondható Bogarat vezettem, azok az én skálámon pocsék autóknak bizonyultak.

Meg az Opel Kadett. A lenézett, negyven évesen, jó állapotban is csak filléreket érő Opel Kadett B. Tudják milyen jó az? Eckhardt Balázs barátom magyarázta mindig, hogy ki kéne próbálnom az övét, mert meglepődnék. Mindig kitértem az ajánlat elől, mert nem akartam megsérteni. Aztán egyszer valamiért átugrottam hozzá, épp a parkolóban állt a kocsi mellett, átadta a kulcsot, és azt mondta – vezetsz.

Pontos váltó, finom kormány, kellemes, halk, gépies orgánumú motor. És azok a vasalódeszkák, amiket az Opelnél ülésnek gondoltak a hatvanas évek végén, hát azok igen jóknak tűntek. És a kocsi ment, nem támolygott, nem esett ide-oda, megállt, rugózott – hűha.

Aztán vettem 127-es Fiatot, amit, mondjuk kifogtam, mert egy sokat használt, de jól karbantartott példány volt. Bejártam vele Európát, megvadultam érte, annyira szerettem. Aztán győzött a nagyravágyás, és eladtam egy ötéves Seat Ibiza miatt 1991-ben. Micsoda baromság volt. Visszasírtam. A 127-es volt az első, saját magam szerezte jóautó-referenciám.

Jó tíz évvel később, amikor Bálint fiam született, ismét vettem egy fehéret, Budafokon, 70 ezer forintért. Nem volt túl rozsdás, működött, vizsga is volt rajta, a belsejét a mai napig szépnek mondanám. Azzal végigjártam azt az utat, amiről kicsit feljebb beszéltem. Megvolt a fejemben az elképzelés, hogy milyen egy precíz kormányzású, fürge, könnyed, szuperül fékező, virsligumijain mai kisebb autókat körbeautózó, százhúszas utazót tudó (de ott konstrukciós sajátosság az üvöltés...), akár száznegyvenet is vivő, pici, olasz méregzsák.

Az enyém minden volt, csak az nem. Egy csomóan úgy vélték, micsoda nagy fogást csináltam, hetvenezerért egy kívül-belül szép 127-es, vizsgával, csak a homlokfala rohad, ami meg van a boltban... Én úgy gondoltam, hosszú lesz az út. Az is volt. Lett bele egy másik motor, mert a sajátjának beteg volt a karburátora, a vízjárataiba beleült a rozsdasár, kellettek volna új szelepek, szelepvezetők. Nem volt halott, de egyszerűbbnek bizonyult egy 52 ezret futott, fa alatt álló másik '27-esből belepöccinteni egy másikat. A teljes fék döglött volt, minden féknyerget, munkahengert, főfékhengert ki kellett cserélnem. Aztán a kézifék-mechanizmust is. Előre új lengéscsillapítók kellettek. Meg előre új vezetőkarok is kellettek, hátra új szilentblokkok. A kipufogó szinte új volt, amikor megvettem, de nem a rá való felfüggesztéssel tették fel. Azt is vettem, hirtelen negyede lett a zaj. No meg új gumik zuppantak fel. Váltórudazat-javító készlet sussant be. Fogasléc-védő gumiharang lullant föl. Meg a rossebb tudja, még mi minden. A végén lett egy csodás, szuper 127-esem 540 ezer forintból, holott csak minimálisat lakatolt rajta Karesz barátom De olyan lett. OLYAN. Üvöltött, ment, kanyarodott, fékezett, a vigyorfaktora nem ismert határokat.

És azóta sok száz öreg autót kipróbáltam, nem kevés méregdrágán restaurált példányt, olyat, amitől az utca népe elvágódik a földön, és a járdán fetrengve, bevérzett szemekkel hörög az élvezettől. Az esetek hetven-nyolcvan százalékában éreztem ezeknél legalább három-négy olyan zavaró dolgot, amitől megőrültem volna, a tulaj viszont észre se vette őket. Amikor megkérdeztem, rendre ki lettem igazítva, hogy az úgy van jól. Amikor nekem volt egy 124-es Mercim, a Hans, amiben egy rakás hibától megőrültem, kipróbáltam vagy húsz, jónak mondott, imádott másikat. Mindben találtam majdnem annyi hibát, mint a sajátomban. Ezért van most eggyel régebbi 123-asom, mert annak is van hibája elég, de közel sem annyira zavaróak.

Nem zavart a tulajokkal a vita, hiszen az öregautó-használat inkább vallás, mint ténykérdés, itt nem a végsebesség és a lóerő a fontos, hanem, hogy mit érez a gazdi, ha vezeti. Éppen ezért ilyen vitás esetekben rövid erőlködés után rá szoktam hagyni mindenkire, amit jónak lát, hiszen nem az én dolgom megváltani a világot. Vallási kérdésekben nem vitázok.

És ne higgyék, hogy nagyon piszkálódós öregautós csávó vagyok, engem nem zavar egy kis olaj a blokkon, egy lemattult fényezés, néhány rozsdalyuk, alkalmi szükségmegoldás, az a Motordokink, azaz Göbölyös Zsolti dolga. Csak az idegesít, ha az autó zavar, nem szórakoztat. De az nagyon.

Azt már tudom, hogy a legjobb öreg autó a piszkálatlan, szép időben rendszeresen használt példány, amit vallásos tisztelettel karban tartottak és tartanak ma is. Majdnem erre a szintre felhozható restaurálással egy olyan típus, amihez bőséggel van utángyártott alkatrész, szakirodalom, aminek olyan nagy a követőtábora, hogy alkalmunk nyílik összehasonlítani a többiekkel, hova jutottunk a sajátunkkal. De úgy kétszer annyiból jön ki a kocsi a végén, mint amennyit ér. Vagy hatszor, de meg lehet csinálni, csak akarni kell. Vagy az ember benyúl a sárrögök közé, és tök véletlenül kihúz egy gyémántot, valami olyan autót, aminél sokáig elvégezték a szükséges karbantartásokat, aztán tulajhalál, szerencsétlen gazdacsere, elbénázott cserebere, jogi ügyek miatt hagytak elpusztulni. Mint amilyen az én Bazegem is volt.

A magyarországi veteránok igen nagy része azonban csak szép, hellyel-közzel közlekedésre is alkalmas autószobor. Nem véletlen, hogy van olyan gyűjtő, aki kizárólag külföldre hordja innen szereltetni a sportautóit. Ahogy fogalmazott – „ezeket csak az tudja beállítani, szerelni, felújítani, aki annak idején napi szinten javította őket. Ezekhez az autókhoz nem találsz szakembert Magyarországon, ezekre emlékezni kell”.

Különben egyre inkább vannak ilyen műhelyek, de tény, hogy igen ritkák, de ez csak egy apró megjegyzés.

Írásommal nem akartam elriasztani senkit az öregautózástól. Csak annyit szerettem volna megjegyezni, hogy a „mit vártál tőle, ez egy öreg autó, ennyit tud” a legidiótább dolog, ami a technikához akár csekély mértékben értő férfiember száján kieshet bizonyos gyártási éven túli gépkocsikkal kapcsolatban – és direkt gépkocsiztam, adjuk meg a módját.

Mert nem az öreg autó a rossz. Hanem a tulajdonos nem ért, vagy nem akar érteni hozzá. Vagy rosszak a szakemberei, a könyvei, a referenciái. Ennyi.