Tannistest-összefoglaló

Minden évben van egy hatalmas teszt, amire az Év Autója zsűri északi tagjai a következő évben megválasztandó összes új autót megpróbálják beszerezni. Ez általában 90 százalék fölött sikerül is nekik, de a címre legesélyesebb autók közel 100 százalékban jelen vannak. Az időpont meglehetősen érzékeny, mert ilyenkor ősz elején még nincs kész az összes következő évi, bevezetendő autó, viszont nagyon tologatni sem lehet, mert a zsűritagoknak rövidesen ki kell választaniuk az utolsó körbe kerülő hét (maximum nyolc) járművet.

A Tannistest – ahogy az eseménynek helyet adó Tannisby nevű falucskáról elnevezték – egy igazi, tesztelői Mekka. Mindenki kap egy kulcsot egy szobácskához a panzió földszintjén. Az a szoba kvázi üres, egyetlen érdekessége egy kulcstábla a falon, amelyen ott lóg az összes tesztelhető autó kulcsa. Az ember kikeresi a listán, amit vezetni szeretne (ha az a kocsi épp nincs bent, akkor a következő, számára érdekes autót), leakasztja a kulcsot, a helyére akasztja a saját nevével ellátott bilétát, és egy fél órára elhúzhat. Ad abszurdum, akár tesztet is készíthet róla, bár a rendezvénnyel igazából nem ez volt a kitalálók szándéka. Idén már nem csak ketten mentünk Papp Tibivel - a tavalyi esemény után beláttuk, hogy kevés a két fő feldolgozni mindent -, hanem jött velünk a Totalcar minden helyzetben bevethető igavonó tündére (bár szemre annak elég kopasz és nagydarab), Sipos Zoli.

1978-ban tartották először, tehát idén 35 éves a Tannistest, ennek örömére el is hozták az akkori győztest, a Talbot Horizont. Ha valami, hát ez az az autó, amelyik minden porcikájában meg tudja kérdőjelezni az Év Autója választások megalapozottságát. Nem tudok máshogy fogalmazni, az az autó – akármennyire is hamvas állapotú – egy vödör fos. Elnézést a durvaságért, de még így is finom voltam, olvassák el kérem a vonatkozó tesztet.

Szerencsére nem csak az az ipari hulladék volt ott, hanem új autó is. Amelyek közül némelyik brutálisan jó ám, olyan, hogy az ember kiszáll, és csak vihog, hüledezik, kapkodja a levegőt és csapkodja a másik hátát, hogy ugye, ugye.

Most mindenki vegyen egy nagy levegőt. Jól van, fújja ki. Benzinbuzik, V8-nördök, ralikrossz-versenyzőknek nevelt palánták, Subaru-sufniszerelők, Lada-kendácsolók fogják be a szemüket, fülüket, jobban teszik, ha tovább se lapoznak. Mert az egész Tannistestet elfújta egy autó. Egymagában. Onnan tudom, hogy két délutánon is tartottak kötetlen interjút – mert Tannisban minden jelen levő márkától ott van két-három nagyon fontos fejlesztő, illetve marketinges. Minden egyes asztalnál, ahová odamentem beszélgetni, a legelső kérdések között volt: mi tetszett a legjobban eddig? Én meg mindenütt csak azt válaszoltam – hiszen tudják. És tudták. A Tesla Model S volt az. Nekik is.

Miközben a teslás fiúk a saját, elszigetelt burkukban üldögéltek, mint a nyolcadik általános második félévében a falusi iskolába érkező városi gyerek, a többi gyártótól érkezett profi igazából mind kissé ideges volt, hiszen Tannisban ők is kipróbálhatták a szupervillamost. Valamennyien szédelegve szálltak ki belőle, mert az autó üt. Ráadásul senki nem hitte volna, hogy egy teljesen új területen, egy teljesen ismeretlen nördökből álló társaság ilyen szerkezet előállítására lesz képes. Mivel az ominózus kigyulladásról az után érkezett a hír, hogy eljöttünk Dániából, sajnos nem láttuk a konzervativizmus dágványába ragadt többi autógyári ember arcát, mennyire könnyebbültek meg a lángoló Tesla látványa miatt. Sejtem, nagyon, a villanyautó témakör egyelőre olyan, mint a bikaviadal, amelyre mindenki azért megy, hátha felökleli a bika a matadort.

Pedig Ferrarik, Lamborghinik, sőt, Porschék is gyulladnak ki nap mint nap, nem beszélve a többi gyártó kocsijairól, de egy Tesla leégése, aminél mindenki azt várja, mikor szellent egy illetlent, hogy ujjal lehessen mutogatni rá, hogy nem való úri társaságba, mégiscsak nagyobb szenzáció.

A Tesla minket is ledöntött a lábunkról, pedig borzasztó szkepticizmussal szálltunk bele. Aztán tettünk vele, egy, két, három, négy..., tíz kanyart, és jojózó szemekkel szálltunk ki belőle. A pre-Tesla időkben még hűűűztünk meg hááááztunk, hogy hogyan megy a Range Sport meg az F-Type, de a poszt-Tesla időkben már csak ingattuk a fejünket: igen, igen, vadállat, de hol van ez a Model S-től...

Nem lövöm le a poént, lesz még a Tesláról teszt is, egyéb is. Inkább tovább repesztem a földet. Mert bizony, abból a tannisi parkolóból a Renault Zoe és a BMW i3 is jó volt. Bitang jó. A most, 2013-ban elhozott három villanyautó egész más tőről fakadt, mint amiket korábban vezettünk.

Mert lehetett jó a Nissan Leaf, de az igazából csak egy autó, amit furcsa motor hajt, és sokszor, hosszan kell tankolni. Tehát semmi különleges. A Peugeot Ion is egész jó kis kocsi volt, de különlegesnek, érdekesnek, nagyon kifinomultnak nem mondanám. A Renault Twizy? Álmaimban ne jöjjön elő a rettegés, amit abban éreztem. Az Opel Ampera az egyetlen, amire már-már nyiladozni kezdett a szemünk, de az egyrészt nem teljesen villanyautó, másrészt nincs benne hely.

Ezek a mostani kocsik azonban megtörték a vihar előtti csendet. Bármelyikbe beleülhetett az ember, és arra gondolt – hm, ez már valami. Még ha egy BMW i3 formaterve, egy Renault Zoe olcsósága, egy Tesla ára idegen is lehet sokaknak, ezek az autók azért mind érdekesek voltak, sokat is pörögtek kézen-közön.

A villamosok világán túl a másik sztár India. Nem a Tata Nano vagy a Maruti legújabb kindertojása, hanem a Jaguar-Land Rover-csoport kreálmányai. A Range Rover Sport már eleve alaposan felvidított bennünket Tannis elején, de amikor megkaparintottuk a Jaguar F-Type-ot, hát... Csak vihogtunk, röhögtünk, potyogtak a könnyeink, majd többször ránk szóltak, hogy a környék nyugalmát bizonyos autókkal nem kéne már megzavarni, mert jó lenne visszajönni ide jövőre is. Nem beszélhettek másról, csak a Jaguarokról, és higgyék el, a kicsi hathengeres ugyanúgy alkalmas a nyugalom megzavarására, mint a V8-as. A különbség annyi, hogy utóbbival nagyjából az első gázadás után meghal az ember, előbbivel csak félórányi huligánkodást követően. Igen, huligánkodás, megvan a jó szó... Gratulálok Jaguar, azt hittem, bezárt már a Vidámpark, de nem – csak kell húszmillió forint a pótlására.

Amennyire szőrös, ronda gengsztermobil volt az F-Type, annyira nem sikerült lenyűgöznie engem a Maserati Ghiblinek, pedig talán arra vártam a legjobban. Persze, jó kocsi, tömör fákkal, vaskos, igazi bőrökkel, a formája gyönyörű, a belseje stílusos. De a keréknyomokon ide-oda vándorol, igazán különös funkciói nincsenek, hátul meglehetősen szűk, az a lúdbőröztető hang pedig, aminek a motorból kéne jönnie, mind hátulról érkezik, csakhogy lúdbőr helyett inkább csak szintetikus rücsinyomattal. A legszomorúbb, hogy – bár vagy száz lóval erősebb – nemigen bírt ellépni a sokkal nehezebb, sokkal komfortosabb Mercedes S400 hibrid elől, amivel Sipi épp követett. Itt-ott pedig volt benne kis nyekkenés, ergonómiai elcseszés – nem ájultam el tőle.

Az S400 hibrid viszont megtette a hatását, mert aztán cseréltünk Sipos úrral. Mondhatnám, vulgáris benne az ezüstszínű fabetét (állítólag az oroszoknál tényleg van egy fa, amit ha lelakkoznak, ilyen lesz, bár nekem tökre úgy nézett ki mint a keréktárcsa-ezüsttel telibe nyomott tölgyparkett, amire rányomtak némi színtelen akrilt), lehet, hogy olyan vezetni, mint egy teleportáló kabint, de csodás benne utazni, valószínűleg bármilyen más autónál csodásabb, azaz pontosan azt tudja, amire készült. Egy lenyűgöző mérnöki szülemény, soha jobb feleséget. A másik német, a BMW 420d viszont kiemelkedően lelombozónak bizonyult. Alátámasztom, amit Papp Tibi írt róla: ezt az autót csak azért lehet eladni, mert BMW-propeller van rajta.

Csörömpöl, zúg, nem is valami erős. Mit ne mondjak, ha bármelyik másik dízel, amit ott vezettünk, így szólt volna, hát aznap este levelet írok a gyárnak. Pedig volt köztük Mazda 3, Toyota Auris, Peugeot 308, Renault Capture is – és mind sokkal, de tényleg sokkal kulturáltabb volt a BMW-nél. Ja, ha már kulturáltsági versenyről van szó, egy autó súlyosan meglepett: ez a Ford Kuga volt, az egyhatos, benzines turbóval. Olyan csendben, finoman futott, annyira jók voltak az ülései, kellemesek a kezelőszervei, hogy csukott szemmel simán elhittem volna, hogy valami jobb fajta, középkategóriás presztízsautó. Kár, hogy nálunk mindenki dízellel veszi majd, és lemarad az élményről. Igaz, a dízel sem rossz.

Persze voltak szörnyű kocsik is, például a Space Star, amelynek a vezetése után arra a következtetésre jutottam, hogy a Mitsubishi az utolsókat rúgja az európai piacba, csak valami szörnyű félreértés folytán a rúgásokat a vásárlók felé irányozza. A pontos váltót leszámítva egyetlen jó vonását nem tudom felidézni, de hiszen már leírtam tesztben is. És hogy mekkorát fordult a világ, jelzi: a Mitsubishihez képest az autógyártásban zöldfülűnek számító Hyundai egy minden porcikájában kiforrott, jól működő, kellemes, ügyes és meglepően csendes autót hozott el az i10 formájában. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor az interjún megtudtam: a kocsi messze van még a sorozatgyártástól, és valójában egy nagyon korai prototípust vezettünk. Mit mondjak, így se nagyon lehetett belekötni.

De akadt még kellemes élmény, egészen váratlan irányból. Igazából csak azért vezettem ezt az autót, mert Los Angelesben, a Nissan 360 íventen nem fért bele az időmbe, itthon pedig nem tudom, hogy bele tudok-e majd ülni a tesztautóba. Viszont akármennyire is féltem tőle, hogy unalmas lesz, muszáj volt elvinnem. Tudják, másfél hónap múlva jön az elődöntő, ez fontos modell a Nissannak, tudnom kell, milyen. Hogy rendesen kínozzam magam, a legkisebb verziót, a 80 lóerős, szívó egykettest vittem magammal az útra. Fel voltam készülve félórányi halálra.

Tannisby-ben és vele összenőtt testvérfalujában, Tverstedben összesen kilenc, dán bácsipocakokról formázott fekvőrendőr van, tehát szinte kellemes rajtuk áthajtani, de azért jelzik – nem ildomos gyorsan tenni ezt. Kis tempónál viszont szinte minden új autó tűrhető, addig csak a belső teret nézegettem. Ami a gagyi, csillogó fekete középkonzol-lakktól eltekintve egészen pofás. Az űr-Civicen megjelent kocsányhoz hasonló rúdon lóg egy al-műszer a többi óra előtt, azon jelenik meg a napi számláló meg a bordkompjúter. Ha Eco-módban használjuk, van itt egy béna, a hajdani „Ne fáradjon Eszter, megteszi a motortester” komplikáltságával felérő, ledes takarékosság-visszajelző is, illetve a műszert körülvevő keret jutalomból kékről zöldre vált, ha nem fogyasztatunk benzint, de ez nem valami fontos. Maga a kárpit kifejezetten kellemes tapintású, az ülések a felszínükön puhák, de alatta kemények, jó formájúak és nagyok. A hely pedig meglepően tágas, úgy, hogy olyan nagyon nem is ülök magasan, mint általában az ilyen kis MPV-kben. Hmmm, kár, hogy menni is kell.

De az országúton sem rossz. Tény, hallani a háromhengeres, XXI. századra hangolt Barkas-hangot, de csak kicsit. A motor nem erős, de az áttételek ügyesek, valahogy minden fokozatban talál egy kis vonóerőt, s szinte elhiszem róla, hogy tud menni. Igaza volt Bandinak, amikor a bemutató után azt írta, hogy a rövidebb áttétel miatt esetleg jobb is a nem kompresszoros 1,2-es. Nem túl látványosan, de egyszer csak megvan a százhúsz és még bírná szusszal, nincs ezzel semmi gond. És csend van, finom gurulás, igazából nagyon kellemes az egész, bár kicsit billeg. Néha becsippan a sávelhagyás-figyelő, kicsit mondjuk, későn, de máskülönben itt világbéke van.

Aztán megállok, mert ha már, akkor illene pár képet készítenem az autóról, hogyha ennyire tetszik. Jól meglep, milyen tágra nyílik a hátsó ajtó, még inkább meglep a hely, ami odabent van, hihetetlen, hogy egy Golf 7-esnél kisebb kocsiban ülök. Nézem hátul, még csomagtartója is van, igaz, ennél a verziónál nem tologatható az ülés. Állítólag a drágábbaknál igen. Tény, hogy nem versenyautó, nagyon nem az, de ha valakinek kényelmes és praktikus közlekedőeszközre van szüksége, ebben nem sok hibát talál majd.

Hogy végül melyik volt a legjobb autó az idei Tannisban? A Porsche Cayman. Nem, nem az S, ahhoz nem fértünk hozzá, csak a sima. Nem a legerősebb autó volt itt – tudják, Tesla és a többiek –, de talán a legösszeszedettebb. A Jaguar utána guminak és elnagyoltnak tűnt, a Tesla sterilnek, az összes többi pitvarban sem volt vezetési élményben. Ráadásul ez az új Cayman csak úgy sugározza a jó minőséget és jó ízlést, mindene a helyén van, olyan masszív, mint egy kavics, az összes kezelőszerve gépszerű, közvetlen, a hangja pedig igazi motorhang, ráadásul a fülem mögül jött. Erősnek elég erős ahhoz, hogy kivételeset lehessen vele autózni és ahogy együtt él az emberrel, ahogy reagál minden szándékára az már-már tudatalatti szintű.

Egész biztosan a Tesla tette a legnagyobb hatást, azt is tudom, hogy az F-Type-pal esett a legjobban huligánkodni (Papp Tibivel még vitázunk arról, melyiknek volt valódibb és jobb a hangja, nekem a V6 tömörebbnek tűnt, Tibi a V8-at imádta), a legcsodásabb élmény meg a Mercedes S volt. De ha választanom kéne, valamennyi közül még mindig a Porschét vinném magamnak haza. Ez van.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!