Lassan gyűlik össze bennem a feszültség. Próbálok megértő lenni, nyilván a kukás élete sem fenékig tejfel. Hajnali kelés, birkózás a munkába induló, türelmetlenkedő autósokkal, lassú araszolás órákon keresztül. Nyilván az ő fizetésükből sem jut Kanári-szigeteki nyaralásra, és csak a mi mocskunkat szedik össze minden nap.
Azt sem vettem fel igazán, hogy letörték a kukánk fedelét, végül is mindenki hibázhat. Azt sem, amikor változatos helyeken állták el az utamat, épp mikor a legjobban siettem volna. Belátom, hogy szükség van erre is, és bár járhatnának korábban, szervezhetnék úgy, hogy ne zavarjanak senkit. Ez egy ideje már nem sikerül, de hát Magyarországon élek, nem lepődöm meg az ilyesmin, inkább örülök, hogy ez a közmű nagyjából működik még.
Ma reggel azonban betelt a pohár. A szorgos szemétszállító sem lehet akkor úr, hogy veszélyben érezzem magam miatta. Háromtengelyes, buszajtós Mercedes csoda a 2x2 sávos Hunyadi János úton, reggel kilenc után tíz perccel a belső sávban, falanxban a busszal, padlógázzal repeszt. A tempó nem nagy – úgy 65 km/h, 70-es táblánál (nagy teherjármű nem is mehetne ennyivel városban, de ezúttal nem ez a lényeg) – de a megrakva ki tudja hány tonnás szemétszállító már ennél a sebességnél is kígyózik, billeg és bólogat az egyenesben, mintha épp le akarna esni az útról. Határon autózás van, ez nem is kérdés, nagy sietség. Előznék a vén Forddal, nekem is dolgom van, de nem adódik lehetőség, mire lenne annyi hely, hogy elférjek, jön a kanyar, kukásunk pedig szinte állóra fékezve tűri be a nagy vasat, csak hogy aztán nagy gázzal lendüljön be újra. Itt! Úgysem! Jössz! Át! – hallom Szürke Gandalf szavait a fejemben.
Még néhány sarok, és valahogy beférek a fizika törvényeivel küzdő soktonnás dög elé. Vége is lehetne, de nem: kukasofőrünk reflektorral közeledik a tükörben teljes lendülettel, előttem meg pirosra vált a lámpa. Lefostam a bokámat, de mégsem hajtok bele a kanyarodó autókba. A hülye játszma a Lágymányosi hídig – tudom, nem ez a neve, de a hivatalos most nem jut eszembe – folytatódik. Ott valahogy leszakad a kartács. Én meg nem értem. Mi volt ilyen sürgős neki? Nem értem. Sehogy sem.
Persze hogy nem ez az első alkalom. Amikor először ültem robogóra évekkel ezelőtt, szintén a kukásokkal akadt a legtöbb gondom: legalább heti egyszer előfordult, hogy öt centire az öreg Yamaha Why mögött tolakodtak, hogy egy kilométer után megelőzzenek, a robogóra szépen ráhúzva a rinocéroszt. Akkor is elkelt volna a pelenkacsere, minden alkalommal. Azt mondtam, persze, a robogó lassú, alig megy hatvanat, ha kicsavarom a lelkét – de az már akkor is feltűnt, hogy se a kamion, se a BKV busz sofőrje nem próbál eltiporni, csak a kukás. Nyilván van rá valami ésszerű magyarázat azon kívül, hogy a kukásautó-sofőr mind vadállat. Csak azt nem tudom, mi.
