Sietsz vagy sem, mindegy. Csak ne sz@rj le!

Persze nem csak ennyi volt a gyorstalpaló lényege, kaptam más útravalót is. A gyorsabb elől húzódj le. Általában is a külső sávban menj (ezt nem lehet elégszer mondani), csak előzni menj a „gyors” sávba. Ha megelőzted, akit akartál, igyekezz vissza a külsőbe. Ha megint utolérsz valakit, tedd ki az indexet – aki hátulról jön, segíteni fog, és akár gyorsít is, csak hogy te lendületvesztés (azaz tök felesleges nagy fékezés) nélkül ki tudd kerülni a lassúbb járművet. És te is tegyél így: ha látod, hogy a külső sávban haladó hamarosan utolér valakit, igyekezz lehetőséget adni neki, hogy a legkisebb macerával tudjon ő is a saját tempójában haladni. Ha olyan a helyzet, akár lassíthatsz is kicsit, ha épp nem akarsz nagyot gyorsítani.

A sebességet általában te választod meg, hogy 80-nal mész, a javasolt 130-cal, vagy 200 felett süvítesz, a német pályán rajtad múlik. De akárhogy is, nem csak te vagy a pályán, figyelj a többiekre. Az, hogy valaki önkéntesrendőrködne, mint lehetőség, fel sem merült (persze azért mindenhol van, aki rendőrebb akar lenni a rendőrnél), ha valakinél gyorsabb vagy, mindegy mennyi a megengedett tempó, elenged. Ha kimész előzni, a tükörben folyton csekkolod, nem jön-e valaki kétszer olyan gyorsan mint te. Ha esetleg közben utolér a másik (és nem figyelmetlenül kivágtál elé, hanem ilyen a forgalmi helyzet), az nem kezd el a seggedbe állva azonnal villogni (amiért ráadásul a németek keményen büntetnek is), kivárja, míg megelőzöd a kamiont, olyan helyzetbe kerülsz, hogy vissza tudsz húzódni. Ilyenkor te már előre jelzed jobbra indexeléssel, hogy látod a mögötted jövőt, máris húzod a beled a külsőbe. Mert nem akarod feltartani a másikat.

A német rokonok és az ismerősök útmutatásai alapján nagyjából összeállt a lényeg: igyekezz figyelmesen vezetni. A fentiekre nem csak azért figyelsz, mert udvarias, szabálykövető ember vagy, hanem azért is, mert senkit nem akarsz megölni, és ugye te is élve szeretnél hazaérni. Egyszerű dolgok ezek, az első pár száz kilométer után kiderült, az esetek túlnyomó többségében így is mennek a dolgok. Amilyen félelmetesnek tűnt elmondás alapján a „sztráda-daráló”, annyira logikusan működött minden. Hellyel-közzel így van ez most is a német Autobahnon.

Ehhez képest mostanában ahányszor magyar autópályára keveredek, annyiszor akar elemészteni a stressz. Az, hogy az embernek eszébe sem jut jóval a megengedett tempó felett haladni, alapvetően jó dolog. Más kérdés, hogy azért sem, mert például a legutóbbi alkalommal is, mikor bő 400 kilométert tekertem le az M3-on, többször kellett a fékbe taposnom, mert valaki csakazértiskijövök alapon kezdett el előzni, nem várta meg, míg én 130-cal elmegyek mellette. Vagy éppen azért, mert bár a jobb külsőben haladtam, hagytam, hogy a gyorsabbak (mit érdekel, hogy közben papír szerint szabálytalanok is, nem az én dolgom) menjenek, de egyik sem volt belátással. Mert bár elég lett volna egy pillanatra elengedni a gázt/kikapcsolni a tempomatot, hiszen látták, hogy indexelek balra és fogy a távolság az előttem haladó és köztem, nem foglalkoztak semmi mással, csak hogy ők haladjanak. 

És ez persze egy öngerjesztő dolog. Ha mindenki leszarja, hogy a másik is szeretne – még ha csak mondjuk 110-zel is - haladni, és nem engedik ki előzni, akkor legközelebb ennek az illetőnek eszébe sem fog jutni visszahúzódni a két kamion közé. Pedig mire utoléri a másodikat, pont el tudna menni az a három kocsi, amelyik mögötte vonatozik. De ha addigra odaér egy negyedik gyorsabb is, az már tuti biztos, hogy nem fogja finom gázelvétellel lehetővé tenni, hogy bemenjen a kisteherrel a belsőbe, megelőzze a kamiont, aztán visszahúzódjon. Tehát egyértelmű, hogy emberünk inkább leszarja a mögötte sorakozókat, és addig nem megy vissza, míg meg nem előzte a második kamiont is. Ha közben közel került, akkor a harmadikat, meg talán a negyediket is. És ha elég nagy tufa, még csak nem is gyorsít, hogy hamarabb vége legyen az egésznek – naná, majd pont ő fog a fogyasztásán rontani pár száguldó kedvéért.

És közben a hátsók egyre idegesebbek, mert már kilométerek óta nem haladnak. Elkezdenek helyezkedni, rámenni a másik nyakára. Cikáznak a sáv két széle közt, hogy lássák, miért nem tudnak haladni. Meg hátha akkor az az elöl töketlenkedő barom is észreveszi a villogást. Ez az a pillanat, amikor én, még ha addig a belső sávba ragadva is vártam, hogy megtisztuljon az út, és a megengedett tempóval hajtsak, inkább lassítok és lemegyek a külsőbe - pontosan ez történt a kamera bekapcsolása előtt is, a Rapid beleállt a seggembe, és azt hol jobbról hol balról csipkedte. Index jobbra, hergelj mást. Az ilyen szituációkból szoktak kerekedni a randa, sokszereplős ráfutásos balesetek – és nekem ilyenben semmi kedvem részt venni, inkább lehúzódok, és onnan nézem, mi történik, ott lényegesen több esélyem van reagálni és elkerülni a csattot.

És persze az ilyen csakazértiskintmaradok alakok miatt aztán a többiekből meg csakazértseengedlekbe alakok lesznek. Mindenki mindenkinek farkasává válik. Ja, és persze közben mindenkinek igaza van, mert hé, én 130-cal megyek, hová száguldasz, illetve hé, 130-cal megyek, mit tötymörögsz itt 120-szal. Mert az egyik a saját kilométerórája alapján állítja be a tempomatot, a másik meg a GPS alapján. Régebben, a tempomatok szélesebb elterjedése előtt mindenki a többiekre figyelt és nem a kilométerórára, a forgalom sokkal kevésbé volt „szögletes”, az autók nagyjából mind ugyanazzal a sebességgel haladtak. A radaros tempomatok nagyban javíthatják a helyzetet, helyettünk is figyelnek a lassabbakra. A gyorsabbakra viszont így is nekünk kell.

Az mondjuk érdekes kérdés, mi lesz majd, ha elkezdenek terjedni az önvezető autók. Amik már kommunikálnak is egymással, és mondjuk sebességhatár nélküli szakaszokon haladnak. Engedik-e majd józan belátással, akár lassítva, a lassabbat kisorolni? Lesznek-e annyira jó fejek, hogy ha kisorolnak a gyorsabb elé, hiába voltak 110-re beállítva, gázt adnak, csak hogy a másikat mihamarabb elengedjék? Egyáltalán, szabad lesz-e nekik ilyen döntéseket hozni. Vagy aki a külső sávban halad, az ott is marad? Érdekes kérdések ezek, de még nem égetőek. Sokkal fontosabb pillanatnyilag, hogy mi legyünk egy kicsit belátóbbak – figyeljünk a lassabbakra és a gyorsabbakra is.

Ha nyitott szemel járunk, látunk példát az ilyesmire. Nézzék csak meg a kamionosokat. Igen, tudom, sokszor ők képesek kilométereken át feltartani a sort azzal, hogy 95-tel előzik a másikat, amelyik 90-nel megy. De most ne erre koncentráljunk. Hanem arra, hogy amikor a lassabbat megelőzi a gyorsabb, és a pótkocsija elhagyja az előzött kamion elejét, a hátsó (és ezt este lehet a legjobban látni) villant egyet a reflektorral: gyere komám, most már beférsz. Ilyenkor perceknek tűnő másodpercekkel rövidíti meg az előzést, a másiknak nem kell addig a belső sávban maradnia, amíg egészen tuti biztos nem lesz abban, hogy már visszasorolhat (nagyon hosszú ám egy nyergesvontató, nehéz pontosan megmondani, hol a vége, különösen sötétben). És természetesen ilyenkor az elöl haladó meg is köszöni a figyelmességet, jobbra-balra-jobbra villant az indexével.

Mindenki nyer az ilyen aprósággal (de olyat is láttam már, amikor a hátsó elvette a gázt, csak hogy a belsőben rekedt kolléga hamarabb visszasorolhasson). Nyer a lassabb: az egyre idegesebb gyorsabb nem húzza rá véletlenül az ő kamionjára a pótost. Nyer a gyorsabb is, hiszen hamarabb be tudja fejezni az előzést, és még csak azt sem kockáztatja, hogy összetörje a saját és más autóját. És természetesen nyernek a nemkamionosok is: ha hamarabb visszasorolnak ott elöl a nagyvassal, ő is hamarabb tudja felvenni a cirkálósebességet.

Egyszerű ez...