Barátom, nincs igazad, hogy villogsz

Vélemény: Hogyan lesz belőled ámokfutó?

2018.08.08. 15:46

Nyár van, halnak az emberek az utakon, nem vágysz másra, csak kimaradni az elmebajból, csupán egy kis nyugodt, krúzolós békére. És a következő pillanatban máris ámokfutóvá váltál.

Nálunk is valahol odafent szúrták ezt el, nagyon régen. A KRESZ-ből ugyanis – nem tudni, hogyan - kimaradt egy rakás magyarázat arról, hogy MIÉRT olyan a rendszer, amilyen. Régen benne volt mindenféle hablaty a kölcsönös bizalomról meg az odafigyelésről, ami afféle ragasztóként kötötte össze az egészet és úgy adott magyarázatot pár szabályra, hogy az ember ki tudta következtetni, mi lehet azokon a foltokon, amiket nem szabályoz a törvény. Most nincs ilyen, csak odahányják a betartandókat a leendő autósoknak, motorosoknak. Vagy olcsóbb így a könyv, vagy nem bíznak eléggé abban, hogy felfogunk összetett mondatokat.

Nem én vagyok ilyen okos, hanem amikor meg akartam fejteni, hogy vajon miért húzom fel magam újra meg újra a mindannyiunk nyári autópályás viselkedésén, holott harmincegynéhány éve vezetek és szerintem már közeledek az egymillió kilométerhez, mindezt 16-tól 800 lóerős autókban letudva. Akkor felütöttem a kreszprofesszor.hu-t. És ott, az oldalon megkaptam, a magyarázatot. Hiányzik a „miért” a Kreszből.

Kedvencem a veszélyeztetés/akadályoztatás/zavarás hármasa, amit, akárhogy is válik egyre konzervatívabbá a társadalmunk, mégis egyre liberálisabban értelmezünk. Vajon ezt hívják anarchiának? Itt is szűkszavú a magyarázat: zavarni szabad a másikat a forgalomban, akadályoztatni nem szabad, veszélyeztetni extra tilos.

A) Ha a kis utcából kellemetlen távolságban kikanyarodok eléd, aki a főúton haladsz, és el kell venned a gázt, zavarlak. Moroghatsz, de a szabály az én oldalamon áll, ezt lehetett nekem, sok esetben máshogy nem is működne a forgalom – aki például egy nagy budapesti útra kihajtáskor, vagy pláne Párizsban, Nápolyban, Rómában nem mer zavarni, annak ott ássák meg a sírját. Persze, ha már zavartalak, nyilván empatikus leszek, és utána nem tartalak fel további cammogással, hanem felveszem azonnal a forgalom tempóját – ez már csak empátia és kölcsönös udvariasság, nehogy önző tulkokká váljunk az autós társak szemében.

Zavarás: olyan magatartás, amellyel valaki más közlekedését nehezíti, a közlekedés más résztvevőjét megijeszti, neki kényelmetlenséget vagy kellemetlenséget okoz, magatartásával figyelmét elvonja vagy indokolatlanul leköti.

B) Ha a kis utcából kis távolságban kikanyarodok eléd, aki a főúton halad, és fékezned kell, vagy védekezésként át kell menned a szomszéd sávba, már joggal dudálsz, ordítasz rám, és ha rendőr lát bennünket, engem még meg is büntet. Ügyes és ébren levő pilótákkal, jó autókkal még ebből se lesz kocc, két kezdővel, gyengébb fékekkel, álmosabb sofőrökkel viszont simán lehet. Nem lehet arra építeni, hogy mindenki profi sofőr és a legjobb formájában van éppen, mert ahhoz a társaság 90%-át ki kellene tiltani az utakról.

Akadályozás: ha valaki a közlekedés más résztvevőjét annak szándéka szerinti menetében, mozgásában, továbbjutásában gátolja, hátráltatja, a célzottól eltérő közlekedési magatartásra (pl. fékezésre vagy irányváltoztatásra) kényszeríti.

C) Ha a kis utcából hirtelen kikanyarodok és te a főútról emiatt kivédhetetlenül belém jössz, az kimeríti az előre megfontolt emberölés fogalmát. Már ha én, a kikanyarodó egyáltalán fontolgattam bármit is, amikor kigurultam, s nem csupán a telefonom Messengerén válaszolgattam a titkos szeretőmnek.

Veszélyeztetés: ha valaki a közlekedés más résztvevőjét kár, baleset bekövetkezésének, a személy- és vagyonbiztonság sérelmének a lehetőségébe sodorja.

Maradjunk a zavarásnál, mert azt szabad, csak ezt kevesen tudják. Értelmezni nehéz a fogalmat, mert erősen függ a vezetési képességektől, a részt vevő autók tudásától, a zavaró fél tükreinek torzításától és még egy rakás egyéb, erősen szubjektív elemtől, hogy mikor zavarás és mikor akadályoztatás valami. A veszélyeztetést, azt azért remélem, mindenki érzi.

Nyáron jellemzően nem a profik vannak a pályán, akik 90 és 140 között autóznak. Nyáron ott vannak azok, akik egyébként csak a szomszédos Lidlbe járnak a kocsival havonta egyszer, és a 70 is sok nekik az autópályán, ott vannak, akik épp az új csajuknak vágnak fel a tízéves használt X5-össel, s most, hogy kivételesen teli a tank, megmutatják, milyen a kétszáz. S ott van köztük az ébrenlét és a fáradtság különféle stációiban levő, román, ukrán, szerb, holland, német és olasz vándorcsapat (rajtuk kár számon kérni bármilyen KRESZ-t, olyan fásultak általában), illetve a magányosan darvadozás és az aktív autóban bulizás közötti skálán levő hangulatban levő mindenki egyéb. Nincs közös nevező.

Ilyenkor megszűnik a magyar autópályákra érvényes „nagyjából 120-130 jó lesz” szabálya. Mert a nyári tumultusban vagy leragadsz 70-nel örökre a külső sávban, vagy rá kell állnod a 150-re, hogy legalább csak minden ötödik pillanatban akarjon valaki 170-nel letolni. Az összes többi kombináció esetleges.

Jöttem hazafelé Balatonról az öreg Mercimmel, 120-szal, ahogy szoktam. Előtte való nap már szép adag aszfaltot letudtam Horvátországból a családdal, de most egyedül voltam. Székesfehérvárig egész jól ellavíroztam, mert ezzel az autóval, amiben nem egy vérszegényen daráló dízelmotor van, hanem egy 120 lóerős, hathengeres benzines, már valamennyire lehet aszfaltot seperni. Végre hamar fel tudok gyorsulni a szabályszegők belső sávjához, visszatérve a külsőbe pedig hamar ismét élvezhetem a nagy ablakok, az óriási tolótető, a bakelitkormány és a domborodó motorházfedél nyújtotta optikai relaxációt. Fehérváron azonban újabb ismeretlennel bővült az egyenletrendszer.

Bejött a harmadik sáv. Ez elméletileg könnyíti a közlekedést; csak nem nálunk. Ezer cikk született már arról, hogy a külső sávba a teherautósokon kívül senki, de senki nem megy ki; az a lúzersáv - ha ott haladsz, jelzed, hogy leszámoltál az élettel – talán ezért nem mernek átsorolni bele a többiek. Én mindenesetre az M7-esen is lehúzódok, mert hiába képes az autóm 177 km/órára, én csak a kétharmadával haladok, mert nem lopom a benzint. Ha meg lassú vagyok, akkor a külső sáv az enyém, ez a szabály, de ami még fontosabb, ezt mondja a logika és a rendszer átlátásának képessége is.

Krúzolok az M7-esen, a jobb sávban, egy kamiont rég elhagyva, egy furgont mind jobban megközelítve, amely lassabb az én 120-as tempómnál. Béke a lelkemben, a Mercedes is simogat, a világ gyönyörű. De közeledik ám az a furgon. Be kéne már menni egy sávnyit. A tükörbe sandítok – épp utolérőfélőben jön mögöttem egy Octavia, utána egy Peugeot-SUV, mögöttük hosszú sor, mind 122-vel mennek. A sebességkülönbségünk inkább csak statisztikai hiba, a társadalmi létrán elfoglalt helyzetünk között az a lényeges eltérés, hogy én a külső sávban haladok (szabályosan, de lenézetten), ők a belsőben (szabálytalanul, de kényelmesen).

Kiteszem az indexet, mire az Octaviás fenyegetően előrébb mozdul – neki eszébe se jutott, hogy előzni mernék egy ilyen őskövülettel, de ha már, akkor az nehogy őelőtte legyen. Turbódízele van, nyomatékból megoldja, legalább túl vagyunk rajta. Kiteszem újra az indexet, ahogy elhalad, mire az őt követő peugeot-s ösztönös automatizmussal, finoman rágyorsít, kellemetlenné téve a hely méretét, ami az előbb még kényelmes átsorolásra is elég lett volna. Nyilván nem akar maga előtt tudni egy füstölő, menetképtelen, öreg, ződcséges dízelt, még ha én tudom, hogy az „öreg” kivételével valamennyi megállapítására rá tudok cáfolni.

De az M7 nem az összetett mondatos párbeszédek színtere, hanem inkább a ki, hova feszíti a húrt-jellegű testbeszédé. A peugeot-s túl közel van, inkább hagyom élni, oké, vesztettem a pszicho-szkanderben, ha már ennyire rettegsz tőlem, majd kiférek utánad, nagy ott a luk. A furgonra közben egyre jobban ráközelítek a saját sávomban, tényleg be kéne mennem előzni, mert most még van lendületem, mert 70-ről kielőzni nem lesz olyan vicces. A gázról mindenesetre lelépek, mert egyre kellemetlenebb a szitu.

Zúz mellettem a Peugeot, én folyamatosan vesztem a sebességemet, s bevallom, kicsit azért már magasabb a vérnyomásom, mint két perce. Mert tényleg, miért kellett először az octaviásnak, majd a peugeot-snak is direkt rágyorsítani, hogy ne férjek be? Sokat nézem a tükröt ilyenkor, pontosan láttam, mi történt mindkét esetben. A sebességkülönbségünk meg végig minimális volt, nem a 140-nel rongyoló sorba akartam beékelődni 100-zal.

Mindegy, marad kint a bal indexem, hogy az a következő autós, aki szintén 122 km/h-val közeledik, lássa, hogy ez a nyomorult másik már nagyon kikívánkozik a sávjából. Kissé megfáradt arcú Mitsubishi Carisma szivárog felém, egyre hosszabban gyűlik mögötte a sor, a látványból tudom, ha ebbe az előtte kínálkozó, nagy lyukba nem férek be, már talán sose jutok ki a vén Transit mögül – ami amúgy tényleg veszettül füstöl, mert dízel, nálam meg nyitva minden lyuk az autón, nem annyira kellemes. Elvonul végre a Peugeot szépen csillogó, új teste, odabent látom, intenzív traccsparti zajlik, azon az egy gázadáson túl rám se hederített senki, s akkor se emlékeznének rám, ha három, nyálkás zöld fejemet lógattam volna ki az ablakon, vijjogva.

sarkanzcsik

Csakhogy a mitsubishis végre meglát – és felébred. Azonnal gázt ad, hiszen nincs a Földön két ember, akik között kevesebb lenne az empátia, mint az öreg- és a veteránautós között. Ilyenkor a kissé lógó belű Mitsubishi büszke, erős Autobahn-stormerré válik a képletben, hiszen van gyengébb és öregebb autó a színen, egy vén, dízel Merci, ami csoda, hogy fel bírt jönni az autópályára.

Egyszer csak 130-at köhög a Misztibiszti, a korábbi, vagy ötautónyi hely máris négyre szűkül mellettem, de nekem már a lassításom ellenére is nagyon közel a Transit. Mi van itt? Ez a csávó tényleg látta, hogy egy perce ki szeretnék jönni, bőven volt is rá hely, erre szándékosan elzárja a kimenő utamat? Kicsit megint megemelkedik a vérnyomásom, s rágódom. Miért szívat? Ártottam neki? Elég lett volna, ha semmit nem csinál, de tényleg semmit, én épp csak beugrom elé a tátongó lyukba, megelőzzük egy tempóban a Transitot, utána rögtön visszamegyek a külsőbe (tudom a helyem), egy sötétkék villanás volt az egész. Miért kell szándékosan elrontani a játékot?

Elegem van. Ott a még bő háromautónyi hely, ezért az első adandó alkalommal a Peugeot seggébe húzom a kormányt, mert a mitsubishisnek úgy bőven az akadályoztatás kategóriáján túl vagyok, még benne a szabályos, zavarás nevűben. Ilyenkor a nagyobb sebesség/újabb autó szabályt felülírja a nagyobb tömeg/nagyobb elszántság kombinációja, tehát beférek, neki el kell vennie a gázt, úgy látszik, bosszantó. Villog, dudál, rám jön, vörös arca, mint valami rossz helyre szerelt féklámpa, úgy deríti telibe a saját géptetejét és az én csomagtérfedelemet.

Rosszat tettem, olyat, ami nem szabad.

Legalábbis az ő elképzelései szerint, mert ha újra venné a KRESZ-szabályokat, akkor értené, hogy még az övénél szarabbnak ítélt autóval is engedélyezett beférni őeléje a sávba, ha már egyszer eléggé elaludt és eléggé gyenge volt a kocsijában a motor, hogy nem tudja időben az „akadályoztatás” rövidségére csökkenteni a nekem kínálkozó helyet. El kellett vennie tehát a gázt, fájdalmas ez, de a törvény is erre kötelezné. Következett egy fényszóró- és dudarelé-tesztorgia mögöttem, minden, ami mesterségesen villoghat és vijjoghat egy autón, riadót fújt.

Sajnos én is ugyanolyan gyarló és buta ember vagyok, mint ő, engem ráadásul kicsit felhúzott ez a második, láthatóan szándékolt elzárási kísérlet, ezért kicsit rálépek neki a fékre, csak hogy ő is lásson lámpát a másik autón. Ez teljességgel tilos, szégyellem is, de még mindig volt köztünk vagy másfél autónyi hely. Szánalmasak voltunk mindketten, mint két óvodás, csak itt az a különbség, hogy amikor megyünk árulkodni az óvónéninek, az már Szent Péter előszobájában lesz. Őt meg körülveszi majd még a korholó tekintetű családja is.

A mitsubishis ember arca egészséges, lila padlizsánéhoz kezdett hasonlítani a tükörben, végképp elvesztette a kontrollt. Rám gyorsított megint, a távfénykapcsolót morzebillentyűnek használta, a dudája mint valami csatába hívó harsona, úgy tülkölt, már centikre a kocsim fenekétől. Nem lesz ennek jó vége, mert már nem tudok hova menekülni előle, hiszen utolértem a Peugeot-t, jobbra meg még mindig útban vannak. Én már rendesen szégyelltem magam, mert a világ legnagyobb butasága szkandert vívni mindenféle vasakkal a Magyarországon engedélyezett legnagyobb sebesség mellett. Privátban nyilván lett volna pár keresetlen szavam a jóemberhez, de erre nem alkalmas az autópálya. Ilyenkor el kell hagyni a szituációt, mert az ilyen helyzetet alaposan körüllengi a baj felhője.

Ezt belátva kitettem az indexet balra, a gázra tapostam, és beálltam a legutolsó szériás Superbek, Audi A7-esek, Astra J-k és BMW 5-ösök sorába. Láttam, mitsubishisünk annyira dühös, hogy ő is bevágott kettővel mögém, elkezdett üldözni. Üldözött, amikor megint kiálltam a kinti sávba, üldözött, amikor már tényleg elegem lett belőle, hogy láttam fel-le hullámozni a fénykévéjét, ahogy taposta szerencsétlen öreg autót egy igen veszélyes bosszú reményében, ezért amikor elkezdtem lavírozni megint ki, a gyorsak közé, már ott is maradtam. Mennyi lesz a különbség, ezer, ezerötszáz forint? Kibírom, mert ez a drága ember addig jön utánam, amíg be nem akasztja az orrát a bal hátsó sárvédőmbe és ki nem nyír mindannyiunkat. Mire jó ez? Ki kezdte? Megint az óvoda, persze részemről is.

Tehát maradok legbelül, ott 160-nal vonatozik a díszes, érinthetetlen újautó-társaság. Nem mondom, hogy rossz érzés, mert Nessy otthonosan érzi magát ennél a tempónál, én is élvezem, bár szabálytalan. A Védáknál mindig visszavesz a társulat, tartom a helyem, megtudom végre, hogy Nessy fel bír menni 145-tel az érdi emelkedőn. Meglepett arcokat látok a lassabb, középső, és még lassabb, külső börtönsávból – valóban rég lehetett, amikor 150-160-nal száguldó, sötétkék állólámpás-téglákat lehetett látni Magyarországon, az M7-es belső sávjában. Talán még a pártállami időkben igen, de arra már alig emlékszik valaki.

Mire Budaörsre, a 100-as korlátozáshoz érek, felszabadultabb vagyok, mint a legjobb terapeuta után. Ügyes volt a Merci, ennél a tempónál már valahogy egyenletesebb a vezetési stílus, víz is rendben, olajnyomás is rendben, még csak nem is volt megerőltető. A mitsubishis lemaradt, remélem, az ő kedélyei is megnyugodtak. Én várom a gyorshajtási csekket, ha nem kapom meg, akkor vegyék kitalációnak a sztorit.

Efféle, nem igazán kulturált akciókba százával futunk bele a közutakon, pláne a magyar autópályán autózva. A zavarás és az arra érkező bosszúakció mindennapos, nekem még szerencsém volt, hogy nem egy fekete X6-osból, Parabellumot lengetve vettek vendettát rajtam, csak egy szerencsétlen családapa próbálta levezetni a dühét egy öreg, japán autóval. Nem szép a zavarás, de az esetek jókora hányadában szabályos, sokszor szükséges is. Talán, ha azt a fránya KRESZ-könyvet megint kiegészítenék magyarázatokkal, jobban megragadna mindenkinek az agyában, mi miért történik. Mert ez így egy állatkert.